Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka."
(Mihail Gorbacsov, az SZKP volt főtitkára)
1986. április 27-én kora reggel Svédország felett egy igen kiterjedt radiokatív felhőt azonosítottak a helyi sugárfizikai laboratórium munkatársai. A műszeres mérések kimutatták, hogy abnormálisan magas a levegőben lévő sugárzó izotópok aránya; a radioaktív szennyezés pedig délkeleti irányból, a Szovjetunió felől érkezett az ország légterébe.
Ez volt a legelső olyan információ a csernobili atomkatasztrófáról, amelyről már aznap tájékoztatott a nyugati sajtó.
Idehaza a Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) is megkapta a svédországi mérési adatokat, ezt azonban szigorúan bizalmas információként kezelték.
Az ukrajnai atomkatasztrófa másnapján, 1986. április 27-én a KFKI erre kijelölt munkatársai - felsőbb utasításra - utcai telefonfülkékből hívtak fel több, külön listán megadott budapesti, illetve vidéki nagyvárosi bölcsödét és óvodát, azt tanácsolva az intézményvezetőknek, hogy a „rendkívül erős UV-sugárzás miatt" átmenetileg ne engedjék ki a gyerekeket a szabadba.
A furcsa tájékoztatás több mint gyanúsnak tűnt az érintettek számára, hiszen ezt megelőzően soha sem kaptak még ehhez hasonló figyelmeztetést az ország első számú fizikai kutatóintézetétől.
A Kádár-rendszer utolsó évtizedében, az 1980-as években ugyan már enyhült a cenzúra, de a pártállam számára kényes vagy kényelmetlen ügyek ugyanúgy tabunak számítottak, mint korábban. A rendszer szigorú, központi irányítás alatt álló sajtópolitikája fejlesztette ki a kor emberében
a sorok közötti olvasás kifinomult képességét,
és talán erre volt visszavezethető, hogy a KFKI „riasztása" után az érintett óvodákból azonnal elindult a suttogó propaganda is. Mindenki sejtette, hogy az erős napsugárzásnál valami jóval súlyosabb dolog történhetett.
A Magyar Rádió hírfigyelő szolgálatához április 28-án délután futottak be az első konkrét hírek arról, hogy a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőműben súlyos reaktorbaleset történt. A BBC-n kívül a Szabad Európa Rádió valamint az Amerika Hangja is egyre újabb információkat közölt a Szovjetunióban történt katasztrófáról, amit idehaza, valamint a többi „testvéri szocialista országban" is ekkor még mély hallgatás övezett a hivatalos állami szervek részéről.
Miután a BBC minden egész órás hírblokkjában vezető anyagként közölte a szovjet atombalesetről folyamatosan szivárgó híreket, a Magyar Rádió aznap este szolgálatban lévő turnusvezetője, Bedő Iván úgy döntött, hogy a 21 órás hírekben bemondatja a csernobili balesetről addig beérkezett fontosabb információkat. A közvélemény csak ekkor értesülhetett arról,
hogy mi is történt valójában pár száz kilométerre keletre az ország határaitól.
Bedő Iván a 22 órás hírekben, sőt, a másnap kora reggeli hat órás híradóban is megismételtette a közleményt, kivívva ezzel a pártközpont haragját.
Az 1980-as évek derekán, noha az óránként közölt hírekről már nem kellett előzetesen tájékoztatni a Magyar Rádió felettes szerveit, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalát, illetve a pártközpont sajtóosztályát,
de egy-egy úgynevezett kényesebb információt ezek a szervek utólagosan is cenzúrázhattak,
közvetlen utasítással letiltva a kényesnek minősített hírek közlését. Az akkori egyetlen hivatalos hírforrás, a Magyar Távirati Iroda (MTI) központi utasításra kétfajta jelzéssel továbbította az aktuális, de kényesnek minősített híreket a szerkesztőségek számára. A „szerkesztőségi felhasználásra" megjelöléssel ellátott anyagok közölhetőek voltak, de csak „fokozott óvatossággal".
A „szigorúan a szerkesztőség számára" jelzéssel továbbított anyagok viszont nem voltak publikusak. Az MTI 1986. április 28-án este fél tízkor továbbította a legelső, a szovjet reaktorbalesettel kapcsolatos híranyagát „szigorúan a szerkesztőség számára" megjelöléssel. Annak ellenére, hogy ezzel egyértelműsítették, Csernobil témája nem publikus, még a 22 órás hírekben illetve a reggeli híradóban is kiment a pártvezetés számára kínos anyag. Ez azonban már sok volt az „illetékes elvtárs" számára, aki - a Magyar Rádió vezérigazgatója útján - megtiltott minden, Csernobillel kapcsolatos hírközlést.
Ez a fajta elvtársi elhallgató hadművelet azonban nem vezethetett eredményre, mert az 1980-as évek második felében már nem működtek az ötvenes évek módszerei. A nagy nemzetközi hírügynökségek egyre több részlettel szolgáló közleményeivel szemben hatástalannak bizonyult az agyonhallgatás; a nyugati és déli határszélen élők az osztrák és a jugoszláv televízió adásaiból, mások pedig a BBC, a Szabad Európa és az Amerika Hangja magyar nyelvű adásaiból szerezhettek naprakész információkat a szovjet atomkatasztrófáról.
Persze, nem csak Magyarországon, hanem a szovjet példát követve a keleti blokk többi országában is mély hallgatásba burkolóztak a hivatalos szervek. Mind a mai napig nem tisztázott, hogy az egykori legfelső szovjet pártvezetésen belül
kit milyen felelősség terhelt az információk elhallgatásáért.
Ami bizonyosnak látszik, hogy ebben a kommunista párton belül a konzervatív és a reformpárti erők között zajló kíméletlen párharc is komoly szerepet játszhatott. Robert D. English kutatásai szerint a konzervatívok befolyása alatt álló katonai-hadiipari lobbi szándékosan félretájékoztatta Gorbacsovot, illetve tudatosan elhallgatta a pontos információkat a balesetről és lehetséges következményeiről, hogy ezzel diszkreditálják a Nyugaton népszerű reformer-pártfőtitkárt.
Ez a számításuk részben valóra vált; a nemzetközi közvélemény élesen elítélte a Szovjetuniót az igazság elhallgatásáért, ami miatt sokan Gorbacsov személyes felelősségét is felvetették. Amikor a katasztrófa után néhány nappal később tarthatatlanná vált a tagadás politikája Moszkvában, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) hírközlésért és cenzúráért felelős agytrösztje is gyorsan taktikát váltott: a központilag elrendelt hallgatást az elbagatellizálás váltotta fel.
A televízió központi irányítás alatt álló hírműsoraiban
először azt hangoztatták, hogy a szovjet katasztrófa-elhárítás teljesen ura a helyzetnek (nem volt az),
majd a csaknem egész Európát érintő radiokatív szennyezés veszélyes következményeit taglaló nyugati médiát felelőtlen pánikkeltéssel, illetve szándékos zavarkeltéssel vádolták meg.
Idehaza elsőként a Sugárbiológiai Intézet akkori igazgatója állt a nyilvánosság elé az MTV híradójában, kifejtve, hogy Magyarországon nem alakult ki vészhelyzet, mert a sugárzás szintje jóval a biztonsági határ alatti. A szakember nyilatkozata azonban nem nyugtatta meg a közvélemény jelentős részét, mert a hivatalos szervek korábbi ellentmondásos nyilatkozatai, valamint a külföldi hírek hatására sokan úgy vélték, súlyosabb a helyzet annál, mint amit az illetékesek beismernek. Ennek bizonyítékát látták abban többek között, hogy Ausztria leállította a magyar zöldségek importját, Romániában pedig jódtablettákat osztottak az óvodákban és iskolákban.
A csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű 4. számú blokkjában bekövetkezett robbanás, amely az atomenergia hasznosításának történetében az 1957-es majaki Kistim-tragédia után a második legsúlyosabb reaktorbalesetnek számít, emberi mulasztások és hanyagságok egész sorára volt visszavezethető.
A baleset előtti napon kísérleti célból kikapcsolták a 4. számú blokk reaktorának vészhűtési rendszerét, de a kísérletvezető utasítására még fél napig vészhűtés nélkül működtették a reaktort, ami túlhevült, és 1986. április 26-án helyi idő szerint hajnali 2 óra 23 perckor gőzrobbanást okozott.
A detonációt több további robbanás kísérte, ami után bekövetkezett a nukleáris zónaolvadás.
(A zónaolvadás során jön létre a kórium, a Föld legszennyezőbb emberi eredetű anyaga, ami egy rendkívül erősen sugárzó radioaktív elegy.) A zónaolvadás során mintegy 11 tonnányi, 3000 Celsius fokos kórium láva alakult ki, a veszélyes massza lassan lefelé folyva megolvasztotta a grafitrudakat, a betont, és minden más egyéb anyagot, amit elért.
A robbanás szétvetette a 4. számú blokk tetőfödémjét, amelyen át nagymennyiségű ó radioaktív izotópot tartalmazó gőz és por jutott a levegőbe. A radioaktív felhőt a széljárás nyugat-északnyugati irányba sodorta.
A nukleáris szennyezés Ukrajna és Fehéroroszország, valamint Oroszország nyugati területeit érintette a legjobban,
de a csernobili reaktorkatasztrófából származó radioaktív izotópokat még az Egyesült Államok keleti partvidékén is sikerült kimutatni. A megsérült reaktorhoz legközelebb fekvő nagyobb települést, Pripjaty városának lakosságát csak a robbanás után 36 órával később kezdték el evakuálni.
A 4. blokk területén tomboló tűz eloltására kivezényelt tűzoltóknak fogalmuk sem volt arról, hogy sokszorosan halálos dózisú, 20 000 R/h (Röntgen per óra) sugárzás éri őket. (A halálos dózis 500 röntgennyi sugárzás öt óra alatt.) Csak egy nappal később, a helyszínre kiszállt szakértői bizottságnak sikerült megállapítania, hogy a sugárzás szintje kritikusan magas, ami miatt meg ki kell iktatni és sugárzásálló betonszarkofágba kell zárni a sérült reaktort.
Azt, hogy a reaktor közvetlen közelében milyen erős volt a sugárzás, jól szemlélteti, hogy az első betonszarkofág építése során a tető maradványainak eltávolítására bevetett robotokat működésképtelenné tette a sugárzás.
A csernobili tragédia áldozatainak senki sem ismeri a pontos számát, amiről egymástól nagyon eltérő adatok ismertek, 4000 főtől 40 főig ezerig bezárólag, de egyesek szerint a közvetett következmények áldozatainak száma akár százezres nagyságrendű is lehet.
