Hihetetlen kincsek, amiket a világtenger mélye őriz

Az I-52 roncsa több mint 5000 méter mélyen

Ha csak azokról az elmúlt évszázadok során mélybe süllyedt hajókról szeretnénk jegyzéket készíteni, amelyek rakományának értéke mai árfolyamon számítva meghaladja az ötvenmillió dollárt, igencsak vaskos kötetté hízna ennek a munkának az eredménye. Még a legnagyobb értékeket rejtő roncsok felsorolása sem férne el egy sűrűn teleírt A4-es formátumú papírlapon. Egy-egy elveszett kincseshajó roncsának felkutatása sokkal nehezebb vállalkozás, mint megtalálni valamit a Hold túlsó oldalán. A roncskutatás történetének izgalmas lapjain egyaránt találunk hihetetlen sikerekről és kudarcos vállalkozásokról szóló krónikákat. Ezek közül is talán azok a legizgalmasabbak, ahol a roncsot sikerült ugyan már megtalálni, de a mesés vagyonnal felérő rakományt még mindig a tenger mélye őrzi. A  roncskutatás hosszú történetéből most két különösen híres kincsvadászatot veszünk alaposabban szemügyre.

„A tengerek és óceánok mélye többet rejt a múltunkról, mint a világ összes múzeuma együttvéve."
(Dr. Robert D. Ballard tengerkutató, a Titanic roncsának felfedezője)

A patinás londoni biztosítótársaság, a Lloyd statisztikái szerint napjainkban, az ultramodern technika és a GPS-navigáció korában is heti átlagban két hajónak veszik örökre nyoma a világóceánon. A történelmi múltban megszámlálhatatlanul sok hajót ért utol a végzet a tengeren a kiszámíthatatlan időjárás, navigációs hibák, kalóztámadások vagy háborús események miatt.

Rengeteg hajó tűnt el úgy, hogy sejteni sem lehet, hol rejtőzhet a hullámsírjuk.

De még azoknak a mélybe veszett hajóknak sem egyszerű feladat a felkutatása, amelyeknek pedig dokumentálható az utolsó ismert pozíciójuk.

A roncskutatás izgalmas és veszélyes, de nemegyszer kifizetődő kaland Forrás: Badewanne Oy/Jouni Polkko

Különösen azokat az eltűnt tengerjárókat övezi nagy érdeklődés, amelyekről tudott, hogy egykor mesés kincseket rejtett a rakterük. A roncskutatás nem a tengeren,

hanem a szárazföldön, a tengerészeti múzeumok archívumaiban és a hajózási levéltárakban kezdődik el.

Gyakran éveket is igénybe vesz, amíg fárasztó és aprólékos - mellesleg igen komoly szakértelmet igénylő - munkával sikerül felkutatni és értelmezni a rendelkezésre álló forrásokat. De még ez sem garantálja a sikert. A világóceán területe felfoghatatlanul hatalmas, kereken 362 millió négyzetkilométert fed le a Föld felszínéből.

Naplemente a Csendes-óceán kaliforniai partvidékén. Egyedül a Csendes-óceán területe a negyedével nagyobb, mint az összes kontinensé együttvéve Forrás: Elter Tamás

Hogy milyen óriási területről is beszélünk, szemléltetésként érdemes megemlíteni,

hogy egymagában a Csendes-óceán medencéje a negyedével nagyobb, mint az összes kontinens együttes területe.

Ebben az irdatlan vízsivatagban fellelni egy-egy, a távoli vagy a közelebbi múltban elsüllyedt hajó maradványát valóban olyan feladat, mint megtalálni azt a bizonyos gombostűt a szénakazalban.

Szabadtüdős búvár egy mélyben fekvő hajóroncsnál Forrás: FreeDive International

A rendkívül költséges roncskutató expedíciók gyakran még a legalaposabb előkészületek ellenére sem járnak sikerrel; az óceán csak nagyon nehezen adja ki a mélyére süllyedt kincseket.

Hatalmas értékű aranykinccsel merült mélybe az elsüllyesztett tengeralattjáró

A második világháború vérzivataros éveiben, 1944. március 19-én a csendes-óceáni Kure hadikikötőjéből hosszú és végzetes útra futott ki az I-52-es Momi-osztályú japán tengeralattjáró. A hatalmas, több mint 108 méter hosszú és 9 méter széles búvárnaszád Uno Kameo fregattkapitány parancsnoksága alatt 94 fős személyzettel és 14 civillel a fedélzetén az ekkor még német megszállás alatt álló franciaországi Lorient hadikikötőjébe tartott, egy szupertitkos küldetés keretében.

Az I-52 raktereiben a náci Németországnak szánt 250 tonna stratégiai jelentőségű speciális nyersanyagon kívül 42 ládába csomagolva, összesen 2200 kilogramm tömegű aranytömböt is magával vitt, a Harmadik Birodalom Japánnak juttatott technikai transzferének ellenértékeként.

Ritka archív kép a japán "arany tengeralattjáróról", az I-52-ről Forrás: Wikipedia.org

Az I-52 a Jóreménység fokának megkerülésével június első napjaiban érte el az Atlanti-óceánt. A búvárnaszád parancsnoka,

Kameo fregattkapitány ekkor egy aggasztó tartalmú kódolt rádióüzenetet kapott

a berlini japán követség haditengerészeti attaséjától, Kojima Hideo ellentengernagytól. Az attasé arról tájékoztatta az I-52 parancsnokát, hogy a június 6-án Normandiában végrehajtott szövetséges partraszálló hadművelet miatt módosítani kell az útvonalat, mivel Lorient kiesett mint célkikötő az angolszász offenzíva miatt.

Uno Kameo fregattkapitány, az I-52 parancsnoka Forrás: Wkimedia Commons

Hideo admirális azt az utasítást küldte az I-52-nek, hogy a Zöldfoki-szigetek térségében találkozzon az U-530 német tengeralattjáróval, amelyről három német tiszt fog átszállni a japán tengeralattjáróra, hogy egy biztonságosnak számító norvégiai kikötőbe kalauzolja a búvárnaszádot.

Sem Hideo ellentengernagy, sem pedig Kameo fregattkapitány nem sejthette, hogy az amerikai haditengerészeti hírszerzés elfogta ezt a rádióüzenetet, és az USS Bougle kísérő repülőhordozót valamint öt rombolót vezényelt a tervezett találkozó helyszínére.

Az USS Bougle kísérő repülőgép-hordozó Forrás: Wkimedia Commons / U.S. Navy Photo

A találkozó 1944. július 22-én éjszaka jött létre az I-52, valamint az U-530 között, amelyről három német tengerésztiszt szállt át a japán tengeralattjáró fedélzetére. Az USS Bougle fedélzetéről felszállt Avanger típusú torpedóvetők azonban rövidesen megtalálták mindkét tengeralattjárót, amelyekre több Mk-24 típusú akusztikus torpedót indítottak.

Második világháborús Avanger amerikai torpedóvető gép Forrás: Wkimedia Commons

Jesse D. Taylor korvettkapitány Avanger gépe találatokat jelentett,

amit másnap délelőtt egy amerikai felderítőgép meg is erősített,

az óceán felszínén sodródó roncsdarabok, és egy hatalmas, kiterjedt olajfolt alapján. Valójában az U-530-as komoly sérülésekkel ugyan, de túlélte a támadást, az I-52-nek azonban örökre nyoma veszett.

Több mint két tonna színarany, amiről már pontosan tudjuk, hogy hol van

Hogy mi történhetett pontosan a japán „arany tengeralattjáróval" hosszú évtizedekig titoknak számított. A német haditengerészet, a Kriegsmarine 1944. augusztus 30.-i e tárgyban készített feljegyzése szerint az I-52 július 25-én a Vizcayai-öbölben merült hullámsírba, ezzel szemben a japán császári haditengerészt augusztus 2.-ára tette az I-52 elvesztését. Paul Tidwell amerikai oceanográfusnak, a Meridian Sciences Inc. roncskutató vállalkozás vezetőjének régi vesszőparipája volt a japán „aranyjárat" roncsának megtalálása.

Paul Tidwell, az I-52 felfedezője Forrás: Youtube

Tidwell hosszú, évekig tartó kutatómunkába fogott, hogy összegyűjtsön minden fellelhető információt az I-52 katasztrófájáról. Hónapokon át bújta a washingtoni haditengerészeti levéltárat, és felvette a kapcsolatot a japán hatóságokkal is. Sikerült kikérdezni az I-52 áldozatainak rokonait, valamint Jesse D. Taylor korvettkapitányt, a japán tengeralattjárót elsüllyesztő amerikai torpedóvető gép egykori parancsnokát.

Az I-52 és az U-530 találkozója az Atlanti-óceánon (művészi grafika) Forrás: Sub Art

Tidwell 1990 januárjában látott hozzá az I-52 roncsainak a felkutatásához. A begyűjtött információkból

arra a következtetésre jutott, hogy az I-52 nem a viszonylag sekély Vizcayai-öbölben merülhetett hullámsírba,

ahogyan a korabeli német és japán haditengerészeti dokumentumok sugallták, hanem attól még távolabb, nyílt óceáni területen.

A japán birodalmi lobogó az I-52 roncsán Forrás: Andy

Ott, ahol feltételezése szerint elsüllyedhetett az I-52, 4000-5000 méter mély az óceán. Tidwell az Oroszországi Föderáció Tudományos Akadémiája Shirshov Oceanológiai Intézetének a közreműködését kérte, mivel az intézet kutatóhajója, az Akademik M. Keldis kettő olyan mélytengeri merülő eszközzel is rendelkezett, melyekkel 6000 méteres mélységig lehet lemerülni.

Az egyik MIR az I-52 roncsa felett Forrás: YouTube

(Az Akademik M. Keldis oceanográfiai kutatóhajó MIR-1 és MIR-2 nevű mini-tengeralattjárójával számos merülést hajtottak végre a Titanic roncsához, és ezekkel az eszközökkel találták meg a híres német szupercsatahajó, a Bismarck roncsát is.) Az 1994 decembere és 1995 márciusa között végzett kutatás azonban nem járt sikerrel.

Tidwell azonban nem adta fel, és áprilistól tovább folytatta a keresést.

Hosszas kutatás után 1995. május 2-án, 5200 méteres mélységben bukkant rá az I-52 kiváló állapotban fennmaradt roncsára.

Az I-52 roncsa több mint 5000 méter mélyen Forrás: Medium.com

Tévedésről szó sem lehetett, hiszen a tengeralattjáró tornyán több mint fél évszázad elteltével is még tisztán kivehető volt a búvárnaszád hadrendi száma. A roncs mellet több kiszóródott tárgyat, köztük egy lezárt ládát is találtak, amit felhoztak a felszínre. Hatalmas izgalom előzte meg a láda felnyitását, de abban nem aranyat, hanem csomagolt ópiumot találtak. A több mint két tonna arany mind a mai napig odalent várja, hogy a felszínre emeljék, ami pillanatnyilag még szinte leküzdhetetlen technikai akadályokba ütközik.

Kincs, ami nincs – a HMS Edinburgh története

A roncskutatás történetének mind a mai napig legnagyobb fogása szintén a második világháború eseményeihez kötődik. A brit királyi haditengerészet, a Royal Navy Town-osztályú és a maga idejében egyik legkorszerűbb felszíni egysége, a HMS Edinburgh cirkáló 1942. április 6-án futott ki a Honi Flotta (Home Fleet) Scapa Flow-i hadikikötőjéből, hogy az észak-oroszországi Murmanszk kikötőjébe hajózó PQ 14 jelű kereskedelmi konvojt kísérje.

A Town-osztályú HMS Edinburgh cirkáló Forrás: Wkimedia Commons / Imperial War Museum

Az 1939. július 6-án szolgálatba állított, félelmetes tűzerővel rendelkező cirkáló rövid pályafutása alatt az atlanti csata legkeményebb ütközeteiből vette ki a részét. A HMS Edinburgh tagja volt például a Bismarck üldözésére és elsüllyesztésére összevont brit flottaköteléknek, de részt vett a királyi haditengerészetnek oly sok bosszúságot okozó Scharnhorst német nehézcirkáló üldözésében is.

1941 decemberétől azoknak az Angliából Murmanszkba tartó brit kereskedelmi konvojoknak a védelmét látta el, amelyek a Wehrmachttal élet-halál harcát vívó Szovjetunió részére szállítottak létfontosságú utánpótlást.

A Bismarck sortüzet lő a főlövegeivel. A HMS Edinburgh Vian ellentengernagy cirkálókötelékének egységeként részt vett a német szupercsatahajó elsüllyesztésében Forrás: Bundesarchiv

Ez számított az egyik legveszedelmesebb útvonalnak Dönitz admirális „szürke farkasai", a német tengeralattjárók jelentette fenyegetés, valamint a norvégiai kikötőkből portyára induló náci romboló kötelékek miatt. A HMS Edinburgh parancsnoka, Hugh Faulkner sorhajókapitány azt a titkos megbízatást kapta az Admiralitástól,

hogy miután a konvojt Murmanszkba kísérte, hajózza vissza Angliába azt a négy és fél tonnányi aranytömböt,

amit a szovjet kormány az addig teljesített brit fegyverszállítások ellenértékeként küld a londoni háborús kabinetnek. A PQ 14-es konvoj küldetése rossz csillagzat alatt indult, mert egy heves vihar szétszórta a köteléket, és a 24 hajóból mindössze csak 7 kereskedelmi hajó futott be a HMS Edinburgh oltalma alatt az észak-orosz kikötőbe.

Faulkner sorhajókapitányt (balra) csak az indulás előtt avatták be a nagy titokba. A kép jobb oldalán Carter admirális, a konvoj parancsnoka látható Forrás: Wkimedia Commons / Imperial War Museum

Faulkner kapitány itt a fedélzetére vette a több mint négy tonna álcázott aranyrakományt, majd a kapott parancs értelmében a megmaradt kereskedelmi hajókkal visszaindult Angliába.

Az akció szigorúan titkos jellegére figyelemmel a kapitányon kívül senki sem tudott arról, hogy mit szállít a hadihajó.

Április 30-án a lassan bandukoló konvoj körül ólálkodó német U-456 parancsnoka, Max-Martin Teichert korvettkapitány két torpedót lőtt ki a brit cirkálóra.

Karl Dönitz St. Nazaire kikötőjében búcsúztatja egy bevetésre induló német búvárnaszád legénységét Forrás: Bundesarchiv/Buchheim, Lothar-Günther

Mindkét „halacska" telibe találta a cirkálót, ami ekkor ugyan még nem süllyedt el, de mozgásképtelenné vált. A konvoj parancsnoka, Carter ellentengernagy arra adott utasítást, hogy a súlyosan megsérült cirkálót vontassák vissza Murmanszkba.

A visszafelé tartó keserves úton a Barents-tengeri Medve-sziget közelében azonban egy német rombolóraj felfedezte a nehezen araszolva haladó HMS Edinburghot, és megtámadták a könnyű zsákmánynak látszó cirkálót.

A HMS Edinburgh egy konvoj kíséretében Forrás: Wkimedia Commons / Imperial War Museum

A sérült HMS Edinburgh azonban nehezebb diónak bizonyult a vártnál,

mert a kialakult heves tűzpárbajban elsüllyesztette az egyik német rombolót,

mire a többiek a sebeiket nyalogatva sietősen visszavonultak. A tűzharcban azonban a brit cirkáló újabb és végzetesnek bizonyult sérüléseket szerzett, ami miatt Faulkner kapitány parancsot adott a fedélzet elhagyására.

Ritka felvétel a Medve-szigeti csata után megsérült cirkálóról Forrás: Wkimedia Commons /

Miután mind a 840 emberét felvették a kísérőhajók, a HMS Foresight romboló torpedóival elsüllyesztette a súlyosan megsérült cirkálót. A HMS Edinburgh cirkálót a titkos aranyrakománnyal együtt elnyelték a Barents-tenger fagyos hullámai.

Sztálin elveszett aranya, amit nemcsak megtaláltak, hanem felszínre is emeltek

Az 1950-es években az aranykincs jogos tulajdonosának tekinthető angol kormány, valamint a holmi tulajdonjogi kérdésektől magát nem zavartató szovjet kabinet is megkísérelte a több mint négy tonna arany kimentését, de az akkori technika ezt egyikük számára sem tette lehetővé. A HMS Edinburgh története így lassan a feledés homályába merült. Az 1970-es évek második felében egy rendkívül képzett és mindenre elszánt mélyvízi kalandor, Keith Jessop vette a fejébe, hogy ha törik, ha szakad, felkutatja az elveszett cirkálót.

Jessop a fejébe vette, hogy megtalálja az elveszett cirkálót Forrás: Wkimedia Commons /Imperial War Museum

Mr. Jessop nem valamiféle romantikus álmodozónak, hanem kőkemény, professzionális kincsvadásznak számított, akinek a cégét, a Jessop Marine Ltd.-t az Edinburgh-projekt tervezésekor már komoly mélyvízi hajómentési gyakorlattal rendelkező vállalkozásként ismerték.

A rutinos roncsvadásznak számító Jessop mindaddig nem vágott bele a kalandos akcióba,

amíg hosszas tárgyalások után tető alá nem hozta azt a londoni és moszkvai kormány, valamint a saját cége közötti koncessziós megállapodást, amelyben a két kabinet elismerte, hogy ha Jessop megtalálja a HMS Edinburgh roncsát, a felszínre emelt arany hatvan százaléka a cégét, a fennmaradó negyven százalék pedig egyenlő arányban a két kormányt illeti meg.

Barents-tengeri látkép Forrás: Wikimedia Commons

A kutatás összes költségét és kockázatát kizárólag a Jessop Marine Ltd. tartozott viselni. A Barents-tenger rendkívül kemény terepnek számít, amit az év legnagyobb részében heves viharok tépáznak, a víz még nyáron is dermesztően hideg, és nagyobb mélységekben szinte nulla a látótávolság. Ráadásul a HMS Edinburgh roncsa – mint kiderült – 245 méteres mélységben, messze a légzőkészülékes merülések határa alatt fekszik.

Jessop búvárai 250 méteres mélységben, a HMS Edinburgh roncsánál Forrás: HMS Edinburgh

Jessop 1981. április végén – alig két hét kutatás után – megtalálta az elveszett cirkálót.

A rendkívüli mélység miatt azonban nagyon alaposan elő kellett készíteni a kutatást,

a merülésekhez pedig egy teljesen új szaturációs technikát kellett kidolgozni, de még így is a búvárokkal végrehajtott felderítő munka az öngyilkossággal határos vállalkozásnak számított.

A 200 méternél mélyebbre való merülés rendkívül kockázatos kalandnak számított (a kép illusztráció) Forrás: MSC. Navy/Mil

A mélyvízi felfedezőt és embereit azonban nem riasztották vissza a nehézségek, és még az sem, hogy amikor a mélybe süllyedt cirkáló összes belső helyiségét átkutatták, nem találtak semmit. Ekkor - végső ötletként – valaki felvetette, hogy a cirkáló torpedókamráit még nem vizsgálták meg. 1981. szeptember 15-én, már csak napok választották el az expedíciót a Barents-tengeri viharok kitörésétől. Robbantásos technikával sikerült léket ütni a torpedókamra falán, ahol csodák csodájára, ládákba pakolva megtalálták Sztálin elveszett aranyát.

Keith Jessop a káprázatos kalandról írt Goldfinger című könyv címoldalán, kezében az egyik aranytömbbel Forrás: Neil Hansson

A káprázatos értékű, több mint 100 millió dollárt érő aranykincset - 36 kilogramm híján - sikerült a felszínre emelni. De nemcsak ez a 36 kilogrammnyi arany, hanem sok száz mázsa kincs várja még, hogy felfedezzék, és valamikor napfényre emeljék a tenger sötét mélységeiből.