Tragikus véget ért a bronzkorban egy terhes nő élete, aki épp ikrekkel volt várandós a mai Magyarország területén. A kutatók szerint vagy közvetlenül a szülés előtt, vagy szülés közben halhatott meg. Testét urnába temették, számos értékes bronzékszerrel együtt.
A Duna mellett találtak a maradványokra
Az asszonyt és ikreit elhamvasztották, és egy urnában helyezték őket örök nyugalomra. A sírba több tárgy is került: egy bronzból készült nyakgyűrű, egy arany hajgyűrű és csont tűk, amelyek gazdagsága és minősége a tudósok számára azt jelezi, hogy az asszony a társadalom elit tagjai közé tartozhatott.
A kutatók elvégezték a nő fogainak és csontjainak kémiai elemzését is, amely azt mutatta, hogy az asszony valószínűleg nem volt született helybeli, hanem messziről utazhatott a területre, valószínűleg azért, hogy házasság által váljon egy új közösség tagjává.
Bár az urna külső megjelenése nem különbözik annyira a többitől, a tárgyak azt jelzik, hogy a nő a közösség egyik legfontosabb tagja volt, vagy az úgymond "feltörekvő" elit tagja lehetett – mondta Claudio Cavazzuti, az olaszországi Bolognai Egyetem Történelem és Kultúrák Tanszékének kutatója, a tanulmány vezető szerzője a LiveScience online tudományos portálnak.
A régészek az asszony és az ikrek maradványait egy, a magyar bronzkorból (időszámításunk előtt 2150–1500) származó temetőben találták meg a Duna folyó mentén, néhány kilométerre délre Budapestről, egy nagy szupermarket építése előtti ásatás során.A PLOS One tudományos szaklapban most publikált tanulmány szerint az eddig feltárt 525 temetkezési helyet figyelembe véve ez az egyik legnagyobb, ma ismert temető Magyarországon ebből az időszakból. A szakemberek azonban úgy gondolják, hogy valószínűleg több ezer további bronzkori sír található a területen, amelyek még a feltárásra várnak.
Cserekereskedelmet folytattak
Ezek a temetkezések az úgynevezett Vatya-kultúra idejéből származnak, amely egy középső bronzkori régészeti kultúra volt a Duna két partján a Szentendrei- és a Mohácsi-sziget között. A kultúra elnevezése az Újhartyán melletti Vatya-pusztáról ered, amely időszámításunk előtt körülbelül 2200-tól egészen 1450-ig virágzott.
A népesség legnagyobb részét a földművelő és pásztorkodó parasztok alkották, akiknek összetett kultúrája volt:
a települések támogatják a mezőgazdasági gazdálkodást és az állattenyésztést. Az innen származó árucikkeket cserélték később ércekre vagy fémekre.
A gazdaságukat a helyi és távolsági kereskedelem mozgatta, és ez magyarázhatja, hogyan szereztek a kultúra tagjai bronzot, aranyat és borostyánt Közép-, Kelet- és Észak-Európa különböző részeiről – magyarázta Cavazzuti. – A hosszú- és rövidtávú kereskedelmet a kezében tartó társadalmi csoport végül meggazdagodott, a társadalmukban így egy elkülönült arisztokrácia alakult ki, akik a népesség többi részétől külön, megerősített földvárakban éltek.
A Vatya-kultúra egyrétegű és többrétegű településeket épített, de a legjelentősebb nyomaik az árkokkal és sáncokkal erődített, több részre tagolt földvárak, amelyek a Duna egyes részeit is ellenőrizték.
A kultúra népének fontos volt, hogy halottjai a települések közelében nyugodjanak, akiket a temető területén hamvasztottak el. A maradványokat mindig egy urnába tették, aminek az aljára kerültek a lábszárcsontok, középre a törzs csontjai, a tetejére pedig a koponya. Az urnát egy vagy két tállal fedték le, míg a sírokba függeszthető edények is kerültek, amelyekbe a bronzékszereket és más tárgyakat tettek.
Bronzékszereket tettek a sírba függesztett edénybe
Hogy többet tudjon meg a temetőben nyugvókról, Cavazzuti és társai mélyreható analízis alá vetették alá a felfedezett huszonkilenc temetkezést, köztük huszonhat urnás hamvasztást és három hagyományos temetést. A most felfedezett, ikrekkel várandós asszony kivételével, a mintavételezett sírok mindegyike egyetlen személy maradványait tartalmazta, és a legtöbb temetkezési helyre kerámiából vagy bronzból készült egyszerű edényeket is tettek. A helyszínen található, a Vatya-kultúra korából származó temetkezések mintegy 20 százaléka tartalmazott fém tárgyakat, de a kutatók csak elvétve találtak olyan „presztízs cikkeket", amilyeneket az elit társadalmi réteghez tartozó asszony sírjában.
A három hagyományosan eltemetett személy meghatározhatatlan nemű felnőtt volt, míg a hamvasztott egyének közül húsz felnőttet
találtak, (tizenegy nőt, hét férfit, kettő neme nem volt meghatározható), kettő maradvány 5 és 10 év közötti, négy pedig 2 és 5 év közötti gyermeké lehetett. A tudósok elemzése szerint a várandós asszony valószínűleg a terhessége 29-32. hetében lehetett és 25 és 35 éves volt, amikor elhunyt.
A fogak árulták el végül a titkokat
Az elithez tartozó asszony csontjainak további vizsgálata azt jelezte a kutatók számára, hogy a halott testét egy nagy máglyán hamvasztották el, amely valószínűleg több órán keresztül égett.
Amikor azonban a tűz kialudt, a hamut a szokásosnál körültekintőbben gyűjthették össze, mert a csont tömege 50 százalékkal magasabb az átlagnál, tehát más, hamvasztott temetkezésekhez képest – írták a kutatók a tanulmányban. – A nő hamvait ezután egy érdekes, korai Vatya-urnába rakták.
Hozzátették: tekintettel arra, hogy az ikermagzatokkal együtt temették el, az asszony valószínűleg a szüléssel kapcsolatos szövődmények miatt halhatott meg.
A kutatócsoport egyfajta kémiai elemzést is végzett a maradványokon, amely magában foglalta az elhunyt fogaiban és csontjaiban található izotópok és a stroncium vizsgálatát. Ahogy arra rámutattak, a különböző régiókban különböző arányban jelennek meg a stroncium-izotópok, amelyeket az emberek a vízzel és az élelmiszerrel együtt visznek be a szervezetükbe. Ezek aztán az emberek csontjaiba és fogaiba kerülnek, ami lehetővé teszi a kutatók számára, hogy megmérjék és összehasonlítsák őket a környezetben található stroncium-izotópokkal.
A csapat által vizsgált személyek túlnyomó többsége helyi „stroncium-aláírással" rendelkezett, különösen a férfiak és a gyermekek. Cavazzuti szerint az elit tagjai közé tartozó nő ezzel szemben máshol született, és 8 és 13 éves lehetett, amikor a régióba költözött. A vele együtt eltemetett bronz ékszerek egyfajta „presztízs tárgyaknak" minősülnek, amelyek hasonlóak azokhoz az értékes tárgyakhoz, amelyeket a régészek Közép-Európa más temetkezései során találtak.
A tanulmány rámutat annak a valószínűségére, hogy a nyakgyűrű és a hajtűk talán az asszony szülőföldjével való kapcsolatot szimbolizálják, míg az arany hajkarika egyfajta esküvői ajándék lehetett, amely egy új, helyi identitást testesített meg a nő új közösségében.
Korábbi kutatások már kimutatták, hogy az európai nők, különösen a magas státusszal rendelkezők, gyakran házasodtak a helyi közösségeken kívül a késő neolitikum és a kora rézkor időszakában.