A grönlandi bálna (Balaena mysticetus) az egyik leghosszabb ideig élő emlős, akár 200 évig is elélhet, ám az északi félteke hideg tengereiben élő állat pontos élettartama egyelőre ismeretlen. A National Oceanic and Atmospheric Administration (NOAA) szerint szerint a néhány begyűjtött egyeden talált, kőből készült szigonyhegyek azt bizonyítják, hogy kényelmesen élhetnek több mint 100, de akár több mint 200 évig is.
A grönlandi bálna átlagosan 15–18 méter hosszú, egy átlagos példány súlyát 150 tonnára, a legnagyobbakét 200 tonnára becsülik.
Négy különálló, egymással nem keveredő populációjuk létezik, amelyek a 60 méteres mélység körüli tengerfeneket kedvelik. A felszínen is táplálkoznak, lassú úszás közben, kitátott szájjal; állkapcsát 60 fokos szögig képes kitátani.
A bálna genomjának tanulmányozása közben a kutatók olyan egyedi géneket fedeztek fel, amelyek kapcsolatban állnak a rákkal szembeni rezisztenciával és a DNS-károsodások kijavításával.
A kutatók rájöttek, hogy a grönlandi bálnának két génje, amely az élettartamhoz köthető, egyedi módon mutálódott: az egyik az ERCC1 gén, amelyről úgy tartják, hogy a DNS javításáért és a rákkal szembeni ellenállásért felel és lassítja az öregedést; a másik pedig a PCNA gén, amely a már említett DNS javítással hozható kapcsolatba.
A dülledtszemű álsügér (Sebastes aleutianus) az egyik leghosszabb életű hal titulusával büszkélkedhet, miután a maximális élettartama legalább 205 év a washingtoni Hal- és Vadvédelmi Minisztérium szerint.
Az állat gyakori a Bering-tengerben, az Aleut-szigeteknél egészen San Diegóig, ahol a 25-900 méter közötti tengermélységben fordul elő.
A kanadai Veszélyeztetett Vadon Élő állatok Állapotának Bizottsága (COSEWIC), egy független tanácsadó testület szerint akár 104 centiméter hosszúra is megnőhet, és más állatokkal, például garnélarákkal és kisebb halakkal is táplálkozik.
A folyami gyöngykagyló (Margaritifera margaritifera) különleges tulajdonsággal bír: kiszűri az élelmiszerrészecskéket a vízből. Főként folyókban és patakokban élnek, Európában és Észak-Amerikában, köztük az Egyesült Államokban és Kanadában is megtalálhatók.
A World Wildlife Fund (WWF) szerint a legöregebb, ismert édesvízi gyöngykagyló 280 éves volt.
Ezek a veszélyeztetett fajnak számító gerinctelenek az alacsony anyagcseréjüknek köszönhetően ilyen hosszú élettartamúak. A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) adatai szerint a populációjuk az emberrel kapcsolatos különféle tényezők miatt csökken, beleértve az élőhelyeinek folyamatos változásait.
A grönlandi cápák (Somniosus microcephalus) a Jeges-tengerben és a hozzátartozó melléktengerekben, valamint az Atlanti-óceán északi felében élnek. A cápák megfigyelésével foglalkozó kanadai St. Lawrence Shark Observatory szerint egy-egy példány akár 640 centiméter hosszú és 730 kilogrammos is lehet.
A nyugodt természetű, rendkívül lassan úszó faj étrendje szerint nyílt vízi és fenéklakó halakkal táplálkozik.
Kedvencei a hering- és tőkehalfélék, de kedveli a lazacot és a rájaféléket, illetve a tengeri emlősöket, például a fókákat is. A Science tudományos folyóiratban publikált tanulmány becslése szerint ezeknek a cápáknak az élettartama legalább 272 év lehet.
Ivarérettségét csak körülbelül 100-150 éves korában éri el.
Ez az állat ál-elevenszülő cápafaj, vagyis utódai a méhében kelnek ki. Más kutatások szerint akár 400 évig is élhet, ezzel ez a cápa a világ leghosszabb ideig élő gerinces állata.
Csőférgek a világ összes sekély és mély vizében előfordulnak a trópusi tengerektől a sarkvidéki tengerekig. Ezek a gerinctelen, mélytengeri lények igen hosszú élettartammal bírnak. A The Science of Nature folyóiratban megjelent korábbi tanulmány megállapította, hogy az Escarpia laminata, a Mexikói-öböl óceánfenékén élő csőféreg faj, akár 200 évig is él, egyes példányai pedig több mint 300 évig.
Ezeknek a gyűrűsférgeknek a halálozási aránya alacsony, mivel kevés természetes fenyegetéssel kell szembenézniük;
a ragadozók hiánya például hozzájárul ahhoz, hogy ilyen hosszú élettartamúak legyenek.
Az Atlanti-óceán északi részén élő sellőkagyló (Arctica islandica) is őrzi a hosszú élet titkát. Ez a sósvízi faj még tovább élhet, mint a listánkon szereplő másik kagyló, az édesvízi gyöngykagyló.
Az egyik leghosszabb életű állat a Földön: a 2007-ben Izland közelében felfedezett egyed korát 507 évre becsülték,
de 200 évesnél idősebb egyedeit megtalálták már az Ír-tengerben illetve az Északi-tengerben is.
Az ősi kagylót Ming becenévvel látták el, mivel 1499-ben születhetett, amikor a Ming-dinasztia uralkodott Kínában.
A feketekorallok (Antipatharia) első ránézésre színes, víz alatti szikláknak vagy növényeknek tűnnek, pedig valójában a gerinctelen polipoknak kitinvázaiból állnak. Ezek folyamatosan szaporodnak és „helyettesítik magukat egy genetikailag azonos másolat létrehozásával", ami idővel egyre nagyobbá teszi a korall kitinváz szerkezetét. A feketekorallok ezért több, azonos organizmusból állnak (nem pedig egyetlen szervezetből, mint például grönlandi cápák vagy óceáni kagylók), így
a virágállatok várható élettartama inkább "csapatmunkának" számít.
A korallok általánosságban is akár több száz évig is élhetnek, de a mélytengeri feketekorallok (Leiopathes sp.) a leghosszabb életűek közé tartoznak. A Hawaii partjainál talált feketekorall példányokat a tudósok 4 265 évesnek becsülték.
A szivacsok (Spongiaria) az aljzathoz rögzült, gyakran telepeket alkotó vízi, legtöbbször tengeri állatok alkotta törzs. A korallokhoz hasonlóan, akár évezredekig is élhetnek.
Az óceán mélyén élő üvegszivacsok (amelyek vázai naz üvegre hasonlítanak) a Föld leghosszabb életű szivacsai közé tartoznak.
A Chemical Geology folyóiratban megjelent tanulmány becslése szerint a Monorhaphis chuni fajhoz tartozó üvegszivacs körülbelül 11 ezer évig élt.
A Turritopsis dohrnii, más néven halhatatlan medúza, egy kicsi, biológiailag halhatatlan medúza, amely világszerte megtalálható a mérsékelt és trópusi vizekben.
Ezek az állatok potenciálisan örökké élhetnek.
Lárvaként kezdik az életüket, még mielőtt a tengerfenéken letelepednének és polipokká alakulnának. Az Amerikai Természettudományi Múzeum szerint a kifejlett Turritopsis dohrnii különlegessége abban rejlik, hogy környezeti stressz, fizikai támadás, betegség, vagy magas kor esetén a felnőtt egyed már differenciált sejtjei megfiatalodnak, és újraindul az állat életciklusa. A folyamat során egy medúzából több száz, genetikailag egyező állat keletkezhet – gyakorlatilag az eredeti medúza tökéletes másai, klónjai.
A Földközi-tengerben honos medúzák gyakorlatilag annyiszor ismételhetik meg ezt a bravúrt, hogy szinte megfordítják életciklusukat.
Elméletileg ez a folyamat a végtelenségig folytatható, ezáltal az állatok biológiailag halhatatlanokká válnak.
Végül, de nem utolsó sorban érdemes megemlíteni a Föld számos részén, tavakban, folyókban élő édesvízi hidrákat. A csalánozók (Cnidaria) törzsébe és a hidraállatok (Hydrozoa) osztályába tartozó taxonról van szó, amely egyszerű, édesvízben élő, sugaras szimmetriájú ragadozó életmódú állatokból áll.
Jelenleg családjának ez az egyetlen neme. Fajainak hossza 6-13 milliméter közötti, éskissé hasonlítanak a medúzákra.
A hidrák a halhatatlan medúzákkal mutatnak rokonságot abban, hogy szintén képesek az „örök életre".
Ezek a gerinctelenek nagyrészt őssejtekből épülnek fel, amelyek duplikáció vagy klónozás révén folyamatosan regenerálódnak. A szakemberek szerint külső fenyegetések nélkül tényleg halhatatlanok lehetnek.