Pusztán a méretük alapján a hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangliae) könnyedén „levernének" minden versenytársat a hatalmas „úszószárnyaikkal" ebben a képzeletbeli versenyben, amelyek akár hat méter hosszúak is lehetnek. Ám ha a relatív méretről van szó, akkor a szakértők szerint már nem is ilyen egyértelmű a válasz.

Egy alaposabb keresgélés rámutathat például a gibbonokra, a délkelet-ázsiai erdők lombkoronain élő, ágat lengető majmok családjának tagjára, amelyek testméretühöz képest a leghosszabb karokkal rendelkeznek. Mary Ellen Holden, a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeum zoológusa és emlőskutatója szerint azonban valójában néhány háromujjú lajhárfaj áll a képzeletbeli lista első helyén.
Az emlősök végtagjainak összehasonlításakor kulcsfontosságú aránynak számít az úgynevezett intermembrális (IM) index, ami a végtagok arányainak összehasonlítására használt arány, százalékban kifejezve. Esetünkben az állat mellső végtagjainak hossza osztva a hátsó végtagjainak hosszával, majd szorozva százzal. Az emberek IM indexe körülbelül 68-70, tehát a karjaink körülbelül 70 százaléka olyan hosszú, mint a lábunk.

A gibbonfélék erős ellenfelek a képzeletbeli versenybenForrás: Heather Angel / Natural Visions/Heather Angel

Egy élő vagy megkövesedett állat IM indexe azt jelzi, hogy mely végtagjait használja a mozgáshoz – magyarázta Holden a LiveScience online tudományos portálnak. – A kétlábúak, valamint a mászó és ugráló állatok IM indexe általában 50 és 80 között van, ezt követik a négylábúak, 80 és 100 között.

Hozzátette: a száznál magasabb IM indexekkel rendelkező állatok gyakran végeznek függeszkedő mozgást, beleértve a fákon való lengést. A hosszabb mellső végtagok összefüggésbe hozhatók az emberszabásúak, például a csimpánzok (Pan troglodytes) által használt módszerrel, valamint a szokatlan járásmódokkal, például a hiénákéval, amelyeknek a háta úgymond lejtős és olyan sebességgel képes szaladni, ahogy más négylábúak ügetnek.
A gibbonfélék karja nagyjából másfélszer akkora, mint a lábuk, így a főemlősök között a legmagasabb IM indexxel rendelkező „versenyzők" közé tartoznak. A sziamang (Symphalangus syndactylus) például, a Thaiföldön, Indonéziában és Malajziában előforduló gibbonfaj; valamint a Kínában, Laoszban és Vietnam északi részén található és kritikusan veszélyeztetett bóbitás gibbon (Nomascus concolor) 140-es, illetve 147-es átlagos IM indexekkel büszkélkedhetnek. Az összehasonlítás kedvéért: az ilyen arányokkal rendelkező emberek karjai közel kétszer akkorák lennének, mint ami ma átlagosnak számít.

Lajhár a Fővárosi Állat- és Növénykertben.Forrás: MTI/Kovács Attila

A gibbonfélék táplálkozás közben tartják magukat az ágakon és hintáznak, ami miatt idővel egyre hosszabb és hosszabb lett a karjuk – mutatott rá Holden. – Valójában majdnem 360 fokkal el tudják forgatni a vállukat.

A lajhárok mégis legyőzik őket ebben a képzeletbeli versenyben: a háromujjú lajhárok (Bradypus tridactylus) és a füstös háromujjú lajhárok (Bradypus variegatus) karjai átlagosan 1,7-szer hosszabbak, mint a lábuk, ezért az IM indexük is 171-es és 172-es.

Ezek az állatok abban különböznek a gibbonféléktől, ahogyan a karjukat használják a fákon való mozgáshoz.

Holden szerint egyes lajhárfélék karjai akár kétszer olyan hosszúak is lehetnek, mint a lábaik.

Ebben a megmérettetésben tehát a háromujjú lajhárok győztek, hiszen bizonyos fajainak vannak a testükhöz viszonyított leghosszabb karjai. A lajhárok a szakemberek szerint tehát relatív karhosszban legyőzik a gibbonokat.