Így jutottak el a nagyhatalmak az orosz-ukrán háborúig

Szovjet páncélozott csapatszállító járművek Afganisztánban

A második világháború után fél évszázadig kitartó új világrend jött létre. A Hitler-ellenes nagyhatalmi koalíció, az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy Britannia már az 1943. november végén megtartott teheráni konferencián elvi megállapodásra jutott a háború utáni befolyási övezetek határairól, amit az 1945. februári jaltai értekezleten véglegesítettek. A háború utáni évtizedek világpolitikai eseményeit egészen a Szovjetunió 1991. decemberi megszűnéséig a hidegháború korának két katonai szuperhatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió érdekei tematizálták. A hidegháború korának viszonylagos nagyhatalmi erőegyensúlyát a kölcsönös elrettentés és a két szuperhatalom befolyási övezeteinek de facto elismerése alapozta meg. Noha mindkét részről folyamatosak voltak a másik befolyási övezetének megbontására tett kísérletek, a jaltai világrend egészen 1990-ig kitartott. A Szovjetunió bukása után kialakult egypólusú rend a világpolitikában bekövetkezett változások miatt napjainkra megszűnt, az új világrend kialakulásában pedig lényegét tekintve ugyanaz a nagyhatalmi logika érvényesül, mint a múltban.

Feltartóztatás és atommonopólium

Azok az ellentétek, amelyek a második világháború szövetséges nagyhatalmai között az új európai befolyási határok kérdésében már a jaltai konferencián is felvetődtek, 1945 után még jobban kiéleződtek.

A háborúnak két abszolút győztese volt;

az Amerikai Egyesült Államok, amely alaposan megerősödött katonai és gazdasági nagyhatalomként feladta elkülönülési (izolacionista) politikáját, valamint a Szovjetunió, amely a két világháború közötti politikai karanténból kitörve a világ másik vezető katonai nagyhatalmává emelkedett.

Churchill brit miniszterelnök Roosevelt amerikai elnök és Sztálin társaságában az 1945. februári jaltai konferencián Forrás: AFP

A világháború teljesen átrajzolta a versailles-i békerendszer után kialakult világrendet.

Nagy-Britannia és Franciaország elvesztette korábbi világhatalmi befolyását (majd a gyarmatait is), a háborúban kivérzett Európa pedig két részre szakadt: az amerikai és a szovjet befolyás alá került zónára. Sztálin számára teljesen természetesnek számított, hogy a szovjet befolyás addig fog kiterjedni Európában, ameddig a Vörös Hadsereg eljutott.

Sztálin számára természetes volt, hogy addig fog kiterjedni a befolyása, ameddig a Vörös Hadsereg eljutott Forrás: Ria/Novosti

Paradox módon a brit miniszterelnököt, Winston Churchillt is ugyanaz a reálpolitikai gondolkodás irányította, mint Sztálint, és a szovjet befolyás európai kiterjesztésétől tartva a háború utolsó két évében mindent elkövetett a Kreml hatalmi törekvéseinek visszaszorítására.

Churchill soha sem hitte el, hogy Sztálin előbb vagy utóbb demokratává válik Forrás: Wikimedia Commons/Imperial War Museum

E törekvésében azonban csak nagyon kevés megértést kapott amerikai szövetségesétől. Roosevelt egyrészt semmilyen formában sem kívánta támogatni a brit gyarmatbirodalom háború utáni fennmaradását, másrészt a brit miniszterelnökkel szemben úgy vélte,

hogy Sztálin és rendszere a háborús szövetség hatására a nyugati demokráciákhoz fog közeledni.

Ez az elképzelés azonban tökéletesen félreismerte azt a hagyományos orosz birodalmi-nagyhatalmi gondolkodásmódot, amely nemcsak a cári Oroszországot, hanem a sztálini (majd később a hruscsovi és a brezsnyevi) Szovjetuniót is jellemezte.

Churchill, Truman és Sztálin a potsdami konferencián. Truman sokkal kevésbé bízott Sztálinban az elődjénél Forrás: Wikimedia Commons/U.S. National Archives and Records Administration

A kijózanodás a potsdami értekezlet után a Nyugatot és Keletet elválasztó „vasfüggöny" leereszkedése és a Szovjetunió újabb távol-keleti pozíciószerzése után következett be. Ettől kezdve mind Washington, mind pedig Moszkva számára a teheráni-jaltai rendszer szabta befolyási határok fenntartása, illetve lehetőség szerinti kiterjesztése vált a legfőbb világpolitikai céllá. E törekvésekben Roosevelt utóda, Harry Truman elnök 1947. március 12-én meghirdetett feltartóztatási doktrínája jelentette az első cezúrát.

Harry S. Truman 1947-ben hirdette meg a feltartóztatás doktrínáját Forrás: Wikimedia Commons/National Archives and Records Administration

A Truman-doktrína szerint az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és gazdasági,

de szükség esetén akár katonai erővel is beavatkozik

azokban az országokban, amelyekben a kommunizmus térhódítása (értsd: szovjet befolyás alá kerülése) fenyeget. A Truman-doktrínának az akkor még fennálló amerikai atommonopólium adott különös nyomatékot.

A koreai háború sem tudta megváltoztatni a befolyási érdekszférák határát

Az amerikai atommonopólium 1949-ben az első szovjet nukleáris bomba kísérleti felrobbantásával azonban véget ért, ami ismét létrehozta a két szuperhatalom között fennálló relatív katonai erőegyensúlyt.

1949-ben megszűnt az amerikai atommonopólium Forrás: Los Alamos Laboratory

Mivel a Szovjetunió a második világháborút követően jóval kisebb mértékben szerelte le a szárazföldi haderejét, mint az Egyesült Államok, a szovjet haderő jelentette potenciális fenyegetéstől való félelem és a további szovjet befolyásszerzés megállításának szándéka 1949-ben amerikai kezdeményezésre az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organisation), vagyis a NATO felállításához vezetett. A Kreml már kezdettől fogva úgy tekintett a NATO-ra, mint a szovjet érdekeket fenyegető, egyértelműen ellenséges katonai tömörülésre.

Sztálin közvetlen fenyegetésként tekintett a NATO-ra Forrás: AFP/Ria/Novosti

Mindkét szuperhatalom tartott a másiktól, az erőegyensúlyra való törekvés pedig egyre kiterjedtebb fegyverkezési versenyhez vezetett. A jaltai rendszerrel szentesített kelet-közép-európai szovjet befolyási zóna kialakítását Németország szovjet megszállás alatt álló keleti részén a Német Demokratikus Köztársaság 1949-ben történt kikiáltása zárta le.

De 1949-ben történt egy másik fontos esemény is,

ami megbontotta a törékeny globális erőegyensúlyt; a Kínai Népköztársaság kikiáltása.

Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt feje bejelenti a Kínai Népköztársaság kikiáltását 1949-ben Forrás: Wikimedia Commons

A hosszúra elnyúlt kínai polgárháborúban Mao Ce-tung Kínai Kommunista Pártja győzedelmeskedett Csang Kaj-sek Nemzeti Pártja, a Kuomintang polgári erői felett, Tajvan szigetére száműzve a köztársasági Kínát. A távol-keleti erőviszonyok megváltozása vezetett el a két tömb 1945 utáni első nagy katonai összecsapáshoz, az 1950 és 1953 között zajló koreai háborúhoz is.

Csang Kaj-sek, a Kuomitang, illetve a Kínai Köztársaság elnöke Forrás: Wikimedia Commons

A Szovjetunió a jaltai konferencián tett ígéretének megfelelően 1945 augusztusában hadat üzent Japánnak, és megszállta Mandzsúriát, Szahalint, valamint a Koreai-félsziget északi részét a 38. szélességi körig. Truman az 1945 nyarára kialakult amerikai atommonopólium ellenére sem tudta már elhárítani a szovjet beavatkozást, hiszen az még a hivatali elődje, Roosevelt, valamint Sztálin megállapodásán alapult.

Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, a brit miniszterelnök, Winston Churchill társaságában Forrás: Wikimedia Commons

Ezért az amerikaiak kénytelenek voltak lenyelni azt is, hogy Korea szovjet érdekszférába került részén szovjetbarát kommunista rendszert alakítottak ki. Az északi kommunistáknak a Kremllel nem egyeztetett 1950. június 25-i inváziója azzal a veszéllyel fenyegetett,

hogy Dél-Korea szintén kommunista befolyás alá kerül,

amit az Egyesült Államok az ENSZ felhatalmazása alapján felállított nemzetközi haderő élén sikeresen megakadályozott.

A hidegháborús korszak első nagy konfliktusa volt az 1950 és 1953 között zajló koreai háború Forrás: Wikimedia Commons

A harcokba az észak-koreai kommunisták oldalán beszállt Kína, valamint a phenjani rendszert támogató Szovjetunió beavatkozása miatt 1953. június 27-re visszaállt az eredeti helyzet. A befolyási határokat így egyik fél sem tudta érdemben megváltoztatni.

A jaltai paktum áldozatául esett az 1956-os forradalom és szabadságharc is

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála az amerikai-szovjet szembenállás történetében is új fejezetet nyitott. A szovjet diktátor halála után a Kremlben kitört hatalmi harcokból győztesen kikerült Nyikita Szergejevics Hruscsov az addigi nyíltan konfrontatív külpolitikán változtatva meghirdette „a két nagy társadalmi rendszer" békés egymás mellett élésének doktrínáját.

Hruscsov és Mao Ce-tung Forrás: Origo

Az új szovjet külpolitika a jaltai befolyási határok tiszteletben tartásán és a belügyekbe való be nem avatkozás meghirdetésén, valamint az erőegyensúly fenntartásának elvén alapult. Az átmeneti enyhülés következményeként 1955-ben aláírták az osztrák semlegességi szerződést,

ami után a Szovjetunió kivonta a csapatait Ausztriából.

A Kreml azonban a Német Szövetségi Köztársaság újrafelfegyverzésének engedélyezését, valamint az 1954. október 23-án az Egyesült Államok vezetésével létrehozott újabb katonai védelmi szövetséget, a Nyugat-Európai Uniót az európai hatalmi erőegyensúly megbontására tett amerikai kísérletnek minősítette.

Konrad Adenauer (a képen középen balra) német kancellár és Robert Schuman francia miniszterelnök, az Európai Unió "ősatyjai". A Német Szövetségi Köztársaság újrafelfegyverzése elmélyítette a hidegháborús szembenállást Forrás: Wikimedia Commons/ Bundesarchiv

Erre válaszul a Szovjetunió felmondta az Egyesült Királysággal és Franciaországgal a második világháború idején megkötött segítségnyújtási szerződését, és 1955. május 14-én a szovjet érdekszférába került közép-kelet-európai országok részvételével létrehozta a Varsói Szerződést, a szovjet blokk katonai-védelmi szervezetét.

1949-ben kikiáltották a Német Demokratikus Köztársaságot, amivel Németország keleti része véglegesen a szovjet érdekszférába került Forrás: Bundesarchiv/O.Ang.

A Német Demokratikus Köztársaságban 1953-ban kirobbant rendszerellenes megmozdulások leverése már korábban is nyilvánvalóvá tette, hogy Moszkva eszközökben nem válogatva kész megakadályozni a saját érdekszférájának fellazítására tett kísérleteket. A Kreml e nyers és kíméletlen hatalmi logikán alapuló elszántsága az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc brutális eltiprásával minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált.

József körút, a Práter utcától a Pál utca felé nézve, egy JSZ-3 harckocsi 122 mm-es ágyújának maradványával. Az 1956-os forradalom és szabadságharcnak a november negyedikén megindított szovjet fegyveres beavatkozás vetett véget Forrás: Fortepan/Nagy József

Az Egyesült Államok ebben a szuezi válsággal is súlyosbított helyzetben egyértelművé tette,

hogy nem óhajt nyílt konfrontációba keveredni a Szovjetunióval Magyarország miatt.

1956. október 29-én Eisenhower elnök a moszkvai amerikai nagykövetség útján megüzente Hruscsovnak, hogy az Egyesült Államok a maga részéről továbbra is kötelezőnek tekinti a jaltai megállapodást, és tiszteletben tartja a szovjet érdekszféra határait.

Eisenhower megüzente a Kremlnek, hogy az Egyesült Államok változatlanul érvényesnek tekinti a jaltai határokat Forrás: Library of Congress

A Fehér Ház bizalmas színvallása után Hruscsov már nyugodt szívvel adhatta ki a magyar „fasiszta ellenforradalom" leverésére szóló parancsot. Az európai satus quo tehát 1956 után is változatlan maradt.

A nagyhatalmi szembenállás forró pillanata: a kubai rakétaválság

A hidegháború bő négy évtizedében mindkét szuperhatalom megkísérelte egyre szorosabbra húzni a másik köré font és a befolyási övezeteik határát jelentő hálót. 1959-ben Kubában megbukott az Amerika-barát Batista-rendszer, a hatalom pedig a radikális baloldali forradalmi mozgalom vezetője, Fidel Castro kezébe került.

Fidel Castro és harcostársai. A forradalom győzelme után az "El Commandante" egyre inkább a kommunista diktatúra irányába vitte el rendszerét Forrás: Wikimedia Commons

Az Eisenhower-kormányzat azonnali blokáddal válaszolt a neki nem tetsző rendszerváltásra. A CIA irányításával több szabotázsakciót is szerveztek a Castro-rendszer megbuktatására, 1961-ben pedig – már Kennedy elnöksége alatt – egy egyébként súlyos kudarcba fulladt partra szálló hadműveletet hajtottak végre a Disznó-öbölben.

Az amerikai lépések Castrót és diktatórikus rendszerét szükségszerűen hajtották a Kreml karjaiba,

Hruscsov pedig kapva kapott a lehetőségen, hogy közvetlenül az Egyesült Államok előszobájában szerezzen pozíciókat a Szovjetunió javára.

Castro és Hruscsov. A Fehér Ház politikája törvényszerűen a Szovjetunió karjaiba hajtotta a kubai rendszert Forrás: Ria/Novosti

Az Egyesült Államok az 1950-es évek végén először a NATO-tag Nagy Britannia és Olaszország területére telepített közepes hatótávolságú ballisztikus atomrakétákat, majd - már Kennedy elnöksége alatt - a szintén NATO-tag Törökországba is.

Moszkva a területét elérő amerikai atomrakéták Európába telepítését nyílt háborús fenyegetésnek minősítette,

amire válaszként 1962-ben Kubában akart szovjet atomrakétákat felállítani.

Az egyik Havanna felé tartó szovjet teherhajó, amelyet az amerikai haditengerészet járőrgépe kísér a kubai rakétaválság forró napjaiban Forrás: U.S. Navy Photo

Az 1962 októberében kitört szovjet-amerikai külpolitikai krízis, a „kubai rakétaválság"

soha nem látott közelségbe hozta egy globális atomháború kirobbanásának veszélyét.

A kölcsönös elrettentés azonban működött; sem Amerika, sem pedig a Szovjetunió nem vállalta a saját megsemmisülésükkel is fenyegető atomháború kirobbantásának kockázatát.

Hruscsov és Kennedy. Kétségtelen, hogy a kubai rakétaválság a hidegháború egyik legkiélezettebb krízise volt Forrás: Wikimedia Commons

Hruscsov „hazavitte" a szovjet atomrakétákat, Kennedy pedig leszereltette a Törökországba telepített ballisztikus nukleáris eszközöket. De a hidegháborús szembenállás a kubai rakétaválság megoldódása után sem szűnt meg.

A prágai tavasz és a Brezsnyev-doktrína

A szovjet befolyás alá került kelet-közép-európai államokban, elsősorban Csehszlovákiában és Lengyelországban az 1960-as évektől felerősödtek a rendszer reformját sürgető különféle mozgalmak. Csehszlovákiában a régi sztálinista pártvezetéssel szemben álló párton belüli ellenzék 1968. január elején megbuktatta Antonín Novotný első titkárt, és Alexander Dubčeket választották meg a helyére.

Alexander Dubcek (jobbról balra a harmadik) volt a „prágai tavasz” vezéralakja Forrás: AFP

Dubček a párton belüli reformerek képviselője volt, aki liberálisabb kormányzást és az „emberarcú szocializmus" megteremtését hirdette meg új programként.

A prágai tavasznak nevezett reformfordulat azonban cseppet sem nyerte el Moszkva tetszését.

Az 1964 októberében puccsszerűen lemondatott Hruscsov helyére került keményvonalas Leonyid Brezsnyev mind a csehszlovák, mind pedig a magyar gazdasági reformkísérletet „veszélyes elhajlásnak" tartotta.

Leonyid Iljics Brezsnyev, az SZKP főtitkára, és Kádár János, az MSZMP első titkára. (Jobb szélen Biszku Béla, a kép bal oldalán pedig Rajnai Sándor áll.) Brezsnyev mereven ellenzett minden reformtörekvést Forrás: RIA NOVOSTI/LEV IVANOV

Csakhogy, amíg Kádár János Magyarországa a saját gazdasági reformkísérletéért cserébe teljesen kiszolgálta a szovjet irányvonalat és mellőzte a politikai reformokat, ezzel szemben a prágai tavasz egyik lényeges eleme volt a politikai rendszer megreformálása is, ami viszont már túlment Moszkva tűréshatárán. A Varsói Szerződés tagállamai – Románia kivételével – 1968. augusztus 21-én fegyveres intervenciót hajtottak végre Csehszlovákia ellen.

Szovjet tankok Prága utcáin, 1968 augusztusában, a "prágai tavasz" leverésekor. A Varsói Szerződés 1968-as csehszlovákiai katonai intervenciója volt a Brezsnyev-doktrína főpróbája Forrás: AFP

A szovjet nyomásra végrehajtott közös beavatkozás után menesztették a prágai reformereket, és Gustav Husak vezetésével

a szovjeteket száz százalékig kiszolgáló keményvonalas kommunista grémiumot ültettek a párt élére.

Brezsnyev számára a prágai tavasz komoly jelzésnek számított, amelynek a róla elnevezett és 1968 őszén meghirdetett új doktrínában vonta le a tanulságait.

Brezsnyev keményvonalas kelet-európai kommunista pártfőnökei, Erich Honecker (a kép bal szélén), Gustav Husak (középen) és Walter Ulbricht Forrás: Bundesarchiv

A korlátozott szuverenitás elvét valló Brezsnyev-doktrína szerint a Szovjetuniónak mint a „legerősebb szocialista országnak" joga volt megvédeni a szocializmust, egyúttal saját befolyási övezetének nyilvánította az úgynevezett „baráti" szocialista országokat. A szocialista országokon belüli katonai beavatkozás a Brezsnyev-doktrína értelmében nem agressziónak, hanem jogos önvédelemnek számít. A doktrína közvetett módon a Szovjetunió mint „a legfejlettebb szocialista állam" blokkon belüli vezető szerepét is kimondta.

Vietnamtól Afganisztánig hosszú volt az út

A befolyási övezetek átrajzolására tett kísérletek egyik újabb állomása volt az 1965-ben új szakaszába lépett vietnami háború.

A vietnami háború újabb erőpróba volt a szovjet-kínai blokk, valamint Amerika befolyásszerzési harcában Forrás: PBS

Az 1954-ben a Koreai-félszigethez hasonlóan kettéosztott egykori délkelet-ázsiai francia gyarmat északi részén létrejött, Kína és a Szovjetunió támogatását élvező kommunista rendszer elhatározta az ország déli, amerikai befolyás alatt álló részének erőszakos egyesítését. A vietnami háborúban a két kommunista nagyhatalom egymással is versengve a saját befolyását akarta megerősíteni a térségben, az Egyesült Államok pedig a Truman-doktrína szellemében a kommunizmus további térnyerését szerette volna megakadályozni.

Amerika egyre mélyebbre süllyedt a vietnami háború mocsarába Forrás: Avax News

A Vietnamban bevetett amerikai haderő azonban kudarcot vallott a gerillahadjáratot folytató észak-vietnami csapatokkal, valamint a kommunista Vietkonggal szemben, ami 1973-ban az amerikaiak távozásához vezetett.

Ho Si Minh, a kommunista észak, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke Forrás: RIA Novosti/RIA Novosti/G. Shierbakov

A magára hagyott déli nyugatbarát rendszer ezután már képtelen volt megőrizni a hatalmát; 1975 áprilisában Saigon bevételével Dél-Vietnam kommunista annexiója befejezett ténnyé vált. A vietnami háború az Egyesült Államokban komoly belpolitikai feszültségeket okozott, a kudarc pedig aláásta Amerika tekintélyét.

Őrjárat annál a bizonyos 17. északi szélességi foknál, Észak és Dél határánál. Az amerikai beavatkozás nem érte el a célját Forrás: Flickr / manhhai

A Kreml ezt a helyzetet, valamint az 1976-ban választást nyert Jimmy Carter demokrata elnök „galamb" típusú világpolitikai mentalitását kihasználva, az 1970-es években a gyarmati függőségtől megszabadult afrikai, illetve ázsiai fejlődő országokban, valamint a Közel-Keleten igyekezett újabb pozíciókat kiépíteni. Afganisztánban 1978-ban a sah megbuktatása után a szovjet orientációjú marxista Afgán Népi Demokratikus Párt vette át a hatalmat.

1978-ban szovjetbarát rendszer vette át a hatalmat Afganisztánban Forrás: RIA Novosti/Graschenkov Alexandr

A Moszkva támogatását élvező Nur Mohamed Taraki kormányának szovjet típusú erőszakos kollektivizálási kísérletei komoly elégedetlenséget váltottak ki a törzsi társadalmi alapokon nyugvó országban, ami nyílt, az iszlamista mudzsahedinek vezette lázadásba torkollott.

Grecsko marsall és Brezsnyev. A szovjet pártfőtitkár 1979 decemberében hozzájárult az Afganisztán elleni intervencióhoz Forrás: Ria/Novosti

1979 szeptemberében Hafizullah Amin megdöntötte a szovjetbarát kormányt, ami cselekvésre sarkallta a Kremlt. Moszkvát erősen aggasztotta, hogy az 1979-es iráni iszlám forradalom átterjedhet Afganisztánra, és destabilizálhatja a Szovjetunió iszlám hagyományú közép-ázsiai tagköztársaságait is.

Szovjet páncélozott csapatszállító járművek Afganisztánban Forrás: Wikimedia.org.

A Kreml ezért a Brezsnyev-doktrína szellemében a katonai beavatkozás mellett döntött, hogy megtartsa az ellenőrzést Afganisztán felett. A szovjet stratégák úgy gondolták, hogy az 1979 decemberében elindított intervenció rövid villámháború lesz.

Afganisztán azonban a szovjetek Vietnamjává vált.

Az 1989-ig elhúzódó harcok súlyos tehertételt jelentettek a szovjet rendszer számára. A Fehér Ház élén 1981 januárjában történt őrségváltás pedig véget vetett a Carter-adminisztrációt jellemző lagymatag és defenzív amerikai külpolitikának is.

Gorbacsov kísérletet tesz a megreformálhatatlan rendszer reformjára

Az 1980-as amerikai választásokat megnyert republikánus Ronald Reagan a külpolitikában lényegében visszatért a trumani hagyományokhoz. Nyíltan hirdette, hogy eltökélt szándéka a „gonosz birodalma", vagyis a Szovjetunió erejének végleges megtörése. Reagan első elnöksége alatt ismét kiéleződött a nukleáris fegyverkezési verseny, a szovjet SS-20 típusú atomrakéták NDK-ba történt telepítése miatt.

Erre válaszként az elnök 1983-ban meghirdette az úgynevezett csillagháborús tervet, ami az akkori Szovjetuniót megnyerhetetlen és a rendszer alapjait aláásó rendkívül költséges fegyverkezési versenybe kényszerítette.

Ronald Reagan elődjével szemben ismét keményen fellépett a szovjet befolyás visszaszorítása és a Szovjetunió meggyengítése végett Forrás: AFP/Mike Sargent

Reagan ugyan nem avatkozott be nyíltan Afganisztánban, de komoly támogatást nyújtott a szovjetekkel harcoló mudzsahedineknek. Amerika „hátsó szobájában", Közép-Amerikában, valamint a karibi térségben pedig felszámolta az Amerikával ellenséges és Moszkva-szimpatizáns baloldali rendszereket, mind Nicaraguában, mind pedig Grenadában. Moszkvában Brezsnyev 1982. novemberi halála után a konzervatív szárnynak átmenetileg még sikerült megőriznie a hatalmát.

1985-ben Mihail Gorbacsov került az SZKP főtitkári székébe Forrás: AFP

Az 1985 márciusában főtitkárnak megválasztott Mihail Gorbacsov viszont az elődeivel szemben

visszatért a hruscsovi „békés egymás melletti élés" politikájához,

felismerve, hogy a rendszer alapjait kikezdő fegyverkezési verseny befejezése, valamint átfogó reformok hiányában végzetesen megroppanhat a Szovjetunió. Gorbacsov természetesen nem a szovjet nagyhatalom felszámolására, hanem a rendszer megreformálására törekedett.

Mihail Szergejevics Gorbacsov nem ismerte fel, hogy maga a rendszer az, ami megreformálhatatlan Forrás: AFP

Azt viszont ő sem ismerte fel, hogy a kommunista társadalmi-gazdasági rendszer a lényegéből adódóan megreformálhatatlan. A peresztrojka és a glasznoszty kiszabadította a szellemet a palackból, ami a Nyugatnak tett enegedményekkel együtt 1989-re a „jaltai övezetben", vagyis a kelet-közép-európai csatlós országokban is elindította a megállíthatatlan bomlást, a szovjet befolyási övezet széthullását.

Ronald Reagan amerikai elnök és Gorbacsov szovjet pártfőtitkár megállapodnak a hidegháborús korszak lezárásáról Forrás: Wikimedia Commons

Az 1989. december 2-án és 3-án Máltán megtartott szovjet-amerikai csúcstalálkozó világossá tette, hogy Moszkva beletörődött a kelet-európai érdekszféráját alkotó államok békés elengedésébe.

Amikor Amerika azt hitte, hogy az egész világon győzött a liberális demokrácia

1991. december 8-án Oroszország, Belarusz és Ukrajna, a három, az ENSZ-ben önálló szavazati joggal rendelkező szovjet tagköztársaság megállapodott a szovjet szocialista föderáció megszűnéséről. Hetvennégy év után a Szovjetunió ezzel jogi értelemben is felbomlott. A Szovjetunió és a szovjet befolyás alatt állt kelet-közép-európai országok felszabadulásával a Jaltában kialakított kétpólusú világrend szintén végérvényesen véget ért.

Az így keletkezett és bizonyos értelemben a Nyugat számára is váratlan helyzetben egy olyan nagyhatalmi vákuum képződött, amit a hidegháború győztese, az Amerikai Egyesült Államok egymaga igyekezett kitölteni. A Szovjetunió megszűnésével egy rövid ideig úgy tűnt,

hogy a hidegháború győztese, az Amerikai Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként maradt a porondon.

1991-től a jaltai rendszer felbomlásával tehát alapvetően átrendeződtek a csaknem fél évszázadon át fennállt európai hatalmi viszonyok.

George H. W. Bush Antall József magyar miniszterelnökkel a Fehér Ház kertjében, 1990 augusztusában. Bush még reálpolitikát folytatott Oroszország biztonsági igényivel kapcsolatban Forrás: Wikimedia Commons/Antall Péter

Az egykori szovjet érdekszférába tartozó közép-kelet-európai államok

kivétel nélkül a nyugati integrációt választották,

de Belarusz, valamint Ukrajna, továbbá a kaukázusi és közép-ázsiai egykori szovjet tagköztársaságok is az önálló államiság mellett döntöttek. Amerikának ugyanakkor figyelembe kellett vennie, hogy a Szovjetunió helyébe lépett Orosz Föderáció megmaradt atomnagyhatalomnak, amelynek a számára hátrányosan megváltozott helyzetben is fontos volt a saját biztonságának garantálása.

A nagyhatalmi logikában soha semmi sem változik

Az orosz biztonsági garanciákkal kapcsolatos 1990-es és 1991-es tárgyalási jegyzőkönyvek közül a Der Spiegel német magazin nemrég néhány olyan titkosítás alól feloldott dokumentumot tett közzé, ami jobban megvilágítja az akkori nyugati álláspontot Oroszország biztonsági érdekéről (ezek nagy részét egyébként korábban, 2009-ben egyszer már közölték). Az 1990-ben, illetve 1991-ben hivatalban lévő George Bush elnök és a washingtoni adminisztráció még reálpolitikát folytatott ebben a fontos biztonságpolitikai kérdésben.

Ukrajna és Belorusszia Borisz Jelcin számára is vörös vonalnak számított Forrás: AFP/Choo Youn-Kong

Az e tárgyban nyilvánosságra került dokumentumok szerint Kelet-Közép-Európa békés elengedéséért és a német egységért cserébe megígérték, hogy tiszteletben tartják Oroszország biztonsági érdekeit,

és a nyugati katonai szövetség nem fog továbbterjeszkedni keletre.

James Baker, George Bush elnök külügyminisztere az 1990. február 9-én még Mihail Gorbacsov szovjet államfővel lefolytatott tárgyalásán például így fogalmazott: „Washington megérti, hogy a keleti államoknak garanciákra van szükségük. Ha az Egyesült Államok továbbra is fenntart(hat)ja a katonai jelenlétét a NATO tagjaként egyesülő Németországban, akkor a NATO katonai infrastruktúrája egy hüvelyknyit sem mozdul el kelet felé".

James Baker, a Bush-adminisztráció külügyminisztere Forrás: U.S. Department of State from United States

De ehhez hasonló biztonsági garanciákat ígértek az orosz vezetőknek a nyugat-európai politikusok, így Helmut Kohl nyugatnémet kancellár, Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter, továbbá Francois Mitterand francia államfő és Margaret Thatcher brit miniszterelnök, valamint Manfred Wörner NATO-főtitkár is. Az 1990-es években azonban a középhatalommá süllyedt Oroszország nem tudta megakadályozni azt, hogy az egykori befolyási zónájába tartozó országok előtt a NATO szélesre tárja a kapuit.

Az orosz-ukrán háború a nagyhatalmi szembenállások történetében is új fejezetet nyitott Forrás: Anadolu Agency via AFP/Stringer

A 2000-es években azonban a gazdaságilag jobb helyzetbe kerülő Oroszország fegyverkezésbe kezdett, és Putyin többször elmondta, nem engedi, hogy a NATO még tovább terjeszkedjen keletre. Miután 2008-ban Ukrajnát és Grúziát (Georgiát) is meghívták a NATO-ba (Merkel német kancellár és Sarkozy francia elnök határozott ellenkezése ellenére), a nyugati befolyási zóna további keletre tolásának kísérletét, az agresszív amerikai "demokráciaexportot" az ismét katonai-politikai nagyhatalommá vált Oroszország, az Egyesült Államok és a NATO írásos garanciájának hiányában, már akár egy háborút indítva, fegyverekkel akarja megakadályozni. A február 24-én kitört orosz-ukrán háború lényegében erről szól. Az ukrajnai orosz invázió nem kétséges, hogy egy teljesen új fejezetet fog nyitni a nagyhatalmi versengés és szembenállás hosszú, és nem egyszer véres történetében.