Ha csak egyetlen momentumot kellene kiemelnünk az 1848. március 15-én történt események kapcsán, akkor legtöbben valószínűleg azt említenék meg, amikor Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva a hatalmas tömegnek elszavalta a Nemzeti dalt. A kortársi feljegyzésekben azonban nyoma sincs annak, hogy a költő a Nemzeti Múzeumnál szavalt volna, de még annak sem, hogy bárki elszavalta volna a verset, a "forradalom himnuszát". Az ünnep alkalmából e legenda keletkezésének körülményeit, valamint a március 15-i események legfrissebb kutatási eredményeit jártuk körbe Hermann Róbert történésszel, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc neves kutatójával.
„Az összegyűlt tömeg pedig daczára a sűrün hulló esőnek, példás türelemmel bevárta a censura nélkül kinyomtatott első magyar példányok elkészültét, mi megtörtént d.e. 11/½ órakor. A nyomtatványok idegen ajku polgártársaink iránti tekintetből németül is elkészültek."
(Pesti Hírlap, 1848. március 16-án a Nemzeti dalról)
Forradalmi hangulatot akartak teremteni a márciusi ifjak
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vitathatatlanul a magyar történelem egyik legfontosabb eseménysorozata. A polgári társadalom felé vezető úton a törvény előtti egyenlőség elvének kimondása, a szabadságjogok és a népképviselet, valamint az igazságos közteherviselés, illetve a választójog ígérete szinte minden magyar embert magával ragadó lelkesedéssel töltött el.
Magyarország szuverenista törekvéseit azonban nem nézték jó szemmel Bécsben: hazánknak nem sok esélye volt a békés elszakadásra.
A változás mellett kardoskodó ifjak ezért 1848. március 15-én a nyomdafoglalás után kinyomtatott Tizenkét pont és a Nemzeti dal szétosztásával akarták megteremteni a forradalmi hangulatot.
Ez utóbbiakat az utcasarkokra is kiragasztották városszerte, hogy minél több emberhez jusson el a forradalom üzenete. A forradalmi lelkesedésben az akkor 25 éves Petőfi Sándor négy helyen is elszavalta a máig legismertebb költeményét. De a máig élő közhiedelemmel szemben, ezek között nem szerepelt a Nemzeti Múzeum.
Nincs nyoma, hogy Petőfi a múzeumnál elszavalta volna a Nemzeti dalt
Azt a legendát, miszerint a költő a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva szavalta el a tömegnek a híressé vált költeményét, egy emléktábla is táplálja: a múzeum lépcsőzete bal mellvédjének falán olvasható szöveg tanúsága szerint „Petőfi Sándor 1848. március 15-én e helyről szavalta el a Nemzeti dalt". A Nemzeti dal múzeumkerti hagyománya szinte egyidős a forradalommal, az aznapi valós történésekkel.
Azt tudjuk a fellelhető forrásokból, hogy 1848 áprilisában megzenésítették és kiadták a Nemzeti dal kotta változatát is, aminek a címlapképén láthatunk egy rajzot – mondja Hermann Róbert történész. – A rajzon ott áll a Nemzeti Múzeum emelvényén Petőfi Sándor és szaval, miközben lent a márciusi ifjak hallgatják, és sokan a kalapjukat is lengetik.
A korabeli újságokban, hírlapi tudósításokban, krónikákban azonban nincs ennek nyoma. Sőt, a kortársi feljegyzésekben sincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a költő a Nemzeti Múzeumnál szavalt volna, vagy hogy bárki elszavalta volna ott a verset.
Csak egyetlen ezzel az eseménnyel kapcsolatos levél lelhető fel,
de a kutatások szerint bizonytalan, hogy a szerzője nem kevert-e össze valamit. Ez az egyetlen kivétel Szőnyi Pálnak, Tisza Kálmán nevelőjének a levele, amely 1848. március 16-án kelt Pesten.
„Délután a Nemzeti Múzeum udvarára gyűlt össze a nagyobb néptömeg, hol Petőfi elmondá érintett dalát, a dal és a petíció már kinyomott példányait osztogatták..." – írja a történelmi dokumentumban Szőnyi Pál.
Petőfi naplója sem említi az ikonikussá vált szavalatot
1848. március 15-e és április közepe között számos gyűlést tartottak Pesten, amelyeken többek között Petőfi Sándor is rendszeresen felszólalt. Így az a kép, ahogy a költő ott áll és szónokol, sok emberben rögzülhetett. Számos ehhez hasonló korabeli képet találhatunk, ami bár nem 1848. március 15-ét ábrázolja, de sokan mégis egyfajta bizonyítékként tekintenek ezekre.
Más egyértelmű bizonyítékunk is van arra vonatkozóan, hogy a kotta nem ábrázolhatja a Nemzeti Múzeumnál szavaló Petőfit – mutatott rá Hermann Róbert. – A rajzon ugyanis nincsenek esernyők, pedig tudjuk, hogy aznap délelőtt és délután is esett az eső.
Hozzátette: a több ezer példányban kinyomtatott és kiosztott Tizenkét pont és a Nemzeti dal néhány fennmaradt példányán ugyanis egyértelműek az esőcseppek nyomai. Szintén kérdés, hogy a nyitott esernyők alatt hallhatta volna-e bárki a költő szavait? Ráadásul a Nemzeti Múzeum csak közbeeső állomásnak számított akkoriban a nyomda és a Városháza között. De más források is arra utalnak, hogy ténylegesen nem történt meg ott és akkor ez a híres szavalat.
„E költemény buzdította március 15-kén a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a Szeminárium terén (most már 15-dik martius tere), végre nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most Szabadsajtó utca). A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki legelőször" – írta Petőfi Sándor a Nemzeti dal eredeti kéziratára jegyzetként; érdekesség, hogy a költő ezt később kitörölte, ám a modern technika segítségével a szakemberek újra láthatóvá tették.
Petőfi naplójából 1848 április-májusában jelent meg egy röpiratsorozat, amiben részletes leírást adott a március 15-i eseményekről, de egy szóval sem említette a Nemzeti Múzeumnál történteket.
Tömegeket mozgósítottak a siker érdekében
De mi történt 174 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én Pesten? Az események már előző este elkezdődtek, amikor megérkezett Magyarországra a bécsi forradalom híre.
A márciusi ifjak az eredetileg 19-ére tervezett nemzetgyűlést ennek hatására ugyanis előre hozták március 15-ére,
és úgy döntöttek, hogy másnap megpróbálják kiharcolni a sajtószabadságot, a politikai foglyok szabadon bocsátását és a nemzetőrség megszervezését.
Bulyovszky Gyula, Jókai Mór, Petőfi Sándor és Vasvári Pál együtt sétált át reggel a Pilvax kávéházba, majd elindultak a Landerer és Heckenast nyomda felé – sorolta az aznapi eseményeket Hermann Róbert. – Már reggel 10 órakor vége lehetett volna a forradalomnak, ha őrjáratot küldenek a területre, ám a bécsi forradalom híre lebénította az államigazgatást; főként, amikor kiderült, hogy maga V. Ferdinánd császár tiltotta meg a fegyveres beavatkozást.
Petőfi tisztában volt azzal, hogy ha el akarja foglalni a nyomdát, ahhoz tömegre lesz szüksége, ezért
a márciusi ifjak verbuválásba kezdtek az egyetem jogi karán, a műszakiaknál és a papképzőnél is.
Az egyetemisták és még sokan mások nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzájuk.
Úgy 10 óra körül értek oda a nyomdához, ahol Landerer Lajos valahogy ráérzett arra, hogy fontos eseményeknek lesz részese, mert a kései visszaemlékezések szerint ezt megelőzően azt javasolta az embereinek, hogy áztassanak be megfelelő mennyiségű papírt – magyarázta Hermann Róbert. – Az ifjak közölték, hogy a Nemzeti dal és a Tizenkét pont kéziratait ki kéne nyomtatni, ám Landerer látta a dokumentumokon, hogy nincs rajtuk a cenzori ellenjegyzés.
„A márciusi ifjak azonban tisztában voltak azzal, hogy éhesen egyszerűen nem lehet menetelni vagy népgyűlésre menni, ezért azt mondták az összegyűlt többezres tömegnek, hogy menjenek haza és találkozzanak újra három órakor a Nemzeti Múzeumnál. Ezzel természetesen óriási kockázatot vállaltak, hiszen nem tudhatták, hányan maradnak otthon és kik döntenek úgy, hogy mégis visszatérnek" – elevenítette fel az aznapi történéseket Hermann Róbert.
Hozzátette: végül sokkal többen mentek vissza; minimális számítások szerint is több tízezer ember vagy annak a triplája jelent meg, ami a korabeli városi lakosságszám szerint a mozgásképes férfi lakosság egészét jelentette.
Némi tanácstalanság után végül maga a nyomdatulajdonos javasolta azt a forradalmároknak, hogy foglalják le a nyomdáját. Miután ez megtörtént, itt nyomtatták ki cenzori engedély nélkül a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt, ami a forradalom egyik legfontosabb követelése, a sajtószabadság legelső lépése volt.
A verset a József-napi népgyűlésre szánta a költő
Petőfi Sándorra nagy hatással volt az európai forradalmak sora: a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi átszőtték a vérmérsékleténél fogva eleve forradalmi hajlamú költő költészetét is. A Nemzeti dalt két nappal a forradalom előtt írta, ám a verset eredetileg a tervbe vett József-napi népgyűlésre szánta.
Városi legenda, hogy amikor Petőfi a verset írta, akkor eredetileg úgy fogalmazott, hogy „Rajta, magyar, hí a haza!", ám Szikra Ferenc ezt látva megjegyezte „Barátom, elébb talpra kell állítani a magyart, azután rajta!", -aminek hatására a költő átírta a sort – elevenítette fel a mítoszt Hermann Róbert. – Petőfi azonban köztudottan ki nem állhatta, ha belebeszélnek a költészetébe, de a vers első kéziratában, tehát a javításokkal teli fogalmazványban sem ez szerepel, hanem az, hogy „Talpra magyar, most vagy soha!"; az utóbbi áthúzva arra, hogy „hív a haza".
A történész arra is felhívta a figyelmet, hogy Petőfi Sándor 1848. március 13-án az otthonában írta meg a verset, és Szikra Ferenc nem volt hozzájuk bejáratos. A történet igazságának bizonyításához kellett volna lennie továbbá egy olyan kéziratnak is, amelyen az elsőként említett sorok szerepelnek. Hermann Róbert kutatásai alapján a népszerű legenda az egyik kortárs szóbeli elbeszélésén alapul.
Önsorsrontásig hajlandó volt konfliktust vállalni
A Landerer és Heckenast nyomdánál március 15-én történt eseményekkel kapcsolatban azonban ismert még egy történet, ami mellett nem mehetünk el. 1896-ban megjelent ugyanis az egyik nyomdász visszaemlékezése, aki
saját bevallása szerint még fiatal gyakornokként azt hallotta, hogy Petőfi a gyorsabb tempó miatt maga diktálta a verset a nyomdászoknak.
1900-ben, majd 1906-ban viszont jelentkezett négy, majd még egy újabb nyomdász, akik a történet egy egészen új verzióival álltak elő: az egyik szerint a költő elfelejtette aznap magával vinni a verset, ezért leült újra az asztalhoz és leírta azt; a másik változat alapján a nyomdagépnek támaszkodva harsogta a versszakokat.
Tény, hogy a Nemzeti dalnak két példánya maradt fenn: egy fogalmazvány és a tisztázott példány; az utóbbi lehetett ott Petőfinél március 15-én. A válaszokat is ezek adhatják meg.
Nem tartom kizártnak, hogy Petőfi valóban úgy diktálta le a nyomdászoknak a költeményét, de az már kevésbé valószínű, hogy nem vitte azt magával, hiszen ezt senki sem említi a kortársak közül, pedig azért valakinek biztosan feltűnt volna – emelte ki Hermann Róbert. – Petőfi viszont az önsorsrontásig hajlandó volt konfliktust vállalni, így természetével és jellemével sem összeegyeztethető, hogy szándékosan vagy véletlenül otthon felejtsen egy ilyen jelentőségű kéziratot.
Ezután a versből több ezer példányt osztottak szét a nép között, de több helyre ki is ragasztották városszerte. A Pesti Hírlap 1848. március 17-i száma szerint itt, a nyomda előtt a nép közösen szavalta el a Nemzeti dal eskü szövegét, mielőtt továbbindult volna.