II. Frigyes német-római császárnak tulajdonítják azt a később szállóigévé lett „Háborúskodjanak mások, te csak házasodj, boldog Ausztria" mondást („Bella gerant alii, tu felix Austria nube"), amely a korai újkor legbefolyásosabb európai uralkodócsaládja, a Habsburg-ház dinasztikus házasságkötéseinek fontosságára utalt. A Habsburg-család hatalmának kiterjesztésében és fenntartásában a házasságkötések legalább olyan fontos szerepet játszottak, mint a háborúk. A hatalom családon belüli megőrzésének céljából igen gyakoriakká váltak azonban az első és másod-unokatestvérek között létrejött dinasztikus frigyek, aminek nem egyszer az utódokon ütköztek ki a súlyos következményei.
Őrült Johanna, aki férje bebalzsamozott holttestével bújt az ágyba
II. Johanna kasztíliai királynőt tartják a Habsburg-ház első, bizonyíthatóan elmebajban szenvedő uralkodójának, aki I. Miksa német-római császár fiával, Habsburg (Szép) Fülöp főherceggel 1496. október 20-án megkötött dinasztikus házassága révén vált a Habsburg-család tagjává. A kor szokása szerint a házasságról nem a fiatalok egymás iránt táplált érzelmei, hanem a dinasztikus-hatalmi érdekek szempontjai alapján döntöttek.
Ennek ellenére, Johanna halálosan szerelmes lett az ifjú férjébe, Fülöp főhercegbe. A királynőt már a kortársai is csak Őrült Johannaként emlegették,
aki az elmebajt anyai nagyanyjától, Portugáliai Izabella királynétól örökölhette.
Johanna excentrikus viselkedése, valamint a hirtelen dühkitörésre való hajlamai már egészen korán kiütköztek a fiatal lányon. Hőn szeretett férjétől összesen hat gyermeke származott, köztük a Mohácsnál elesett tragikus sorsú II. Lajos magyar király későbbi hitvese, Habsburg Mária is.
Johannát anyja, I. Izabella 1506-ban bekövetkezett halála után ismerték el Kasztília királynőjének, de mivel őrültnek tartották, a Cortes kívánságára Fülöp lett a társuralkodója. Habsburg Fülöp nem véletlenül kapta a „szép" jelzőt a kortársaktól.
A magas és jóvágású főherceg nagy nőfaló hírében állt, akiért valósággal rajongtak az udvarhölgyek.
A Johanna iránt fellobbant szerelme ugyan egy időre megfékezte a szebbik nem iránt táplált hatalmas étvágyát, de később már nem tudott ellenállni a vérének, ami rengeteg konfliktust okozott Fülöp és Johanna között.
A féltékeny királynő úgy igyekezett elejét venni a kísértésnek, hogy csak a kifejezetten csúnya udvarhölgyek jelenlétét tűrte el az udvarban. Fülöp a kalandjai ellenére is forrón szerette a nem egyszer kiszámíthatatlanul viselkedő feleségét. Szép Fülöp nem sokkal a kasztíliai királyi cím elnyerése után, 1506. szeptember 25-én magas lázzal váratlanul ágynak esett és meghalt. Az állapotos Johanna végig a férje betegágyánál virrasztott, és sohasem tudta feldolgozni Fülöp halálát;
az őrület csak a megözvegyülése után hatalmasodott el rajta igazán.
Sokáig nem volt hajlandó kiadni férje bebalzsamozott holttestét,
akit holtában is a szobájában tartott, és az ágyába fektetett.
Ha elhagyta a palotát, hintón magával vitte Fülöp holttestét is. Johannának ez a morbid és bizarr viselkedése sokakat megbotránkoztatott, aminek az apja, Aragóniai Ferdinánd vetett véget. Ferdinánd erőszakkal elvetette Johannától Szép Fülöp bebalzsamozott holttestét, a lányát pedig 1509-től Tordesillas várkastélyába száműzte.
Noha Johanna élet végéig megtartotta a királynői címét, de a valódi hatalmat fia, V. Károly német-római császár és spanyol király gyakorolta, aki később a Tordesillas-i házi őrizetet megszüntetve kolostorba záratta az anyját.
Őrült Johanna magas kort élt meg, 75 éves korában, 1555. április 12-én halt meg, elborult elmével. A Habsburgok spanyolországi ága terhes örökségként vitte tovább Őrült Johanna elmebaját, ami egészen a spanyol ág 1700-ban történt kihalásáig kísértette a dinasztiát.
Szélhámosok, mágusok, és aranycsinálók az „alkimista császár" prágai udvarában
A Habsburg-ház történetének talán legkülöncebb uralkodója, II. Rudolf német-római császár, cseh és magyar király noha a Habsburgok osztrák ágához tartozott, anyai nagyapja, V. Károly révén egyenesági leszármazottja volt Őrült Johannának. Amikor 1576-ban német-római császárrá és cseh királlyá koronázták, Rudolf a prágai Hradzsinba tette át az udvartartását. Az öntörvényű és különc Rudolf sohasem volt hajlandó megházasodni, mivel a babonákban hívő uralkodónak egy jós azt jövendölte, hogy a saját fia fogja letaszítani a trónról.
Rudolfnak az önként vállalt agglegénysége ellenére az ágyasaival folytatott törvénytelen kapcsolataiból több gyermeke is származott, köztük a híres Don Juan D'Austria. Rudolf uralkodásának első másfél évtizede viszonylag nyugodtan, rendhagyó történések nélkül telt el,
ám az 1590-es évek elejétől egyre jobban kiütközött rajta dédanyja, Őrült Johanna terhes öröksége.
Rudolf viselkedése ingataggá és kiszámíthatatlanná vált; egymást követték az őrjöngő dühkitörései, melyek után hosszan tartó mély depresszióba esett.
Egyaránt undorodott az államügyektől és az uralkodói feladatokkal együtt járó, terhesnek érzett kötelező protokolltól; az udvaroncok helyett pedig sokkal jobban érezte magát a mágusok, sarlatánok, alkimisták és asztrológusok, vagy éppen valódi tudósok, illetve művészek társaságában.
Amennyire utálta az államügyek vitelét, annál nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a különleges hobbijaiba,
az alkímiába, az asztrológiába és más okkult tudományokba. Különösen erősen foglalkoztatták az aranycsinálás rejtelmei, aminek hírére a prágai udvart ellepték az Európa minden szegletéből érkező alkimisták és más, magukat aranycsinálónak kikiáltó kétes egzisztenciák.
Szép számmal akadtak közöttük közönséges szélhámosok is, akik a császár aranycsinálásba vetett vakhitét és bőkezűségét kihasználva akartak gyorsan és könnyen meggazdagodni. Amikor már elég pénzt kicsikartak az uralkodótól, és Rudolf egyre ingerültebben követelte az eredményt, egyszerűen megszöktek Prágából, bár akadt köztük olyan póruljárt imposztor is, aki nem tudott időben elmenekülni a lóvá tett császár dühe elől, és az akasztófán fejezte be az alkimista „karrierjét".
Rudolfban az okkultizmus iránt érzett erős vonzalmán kívül hatalmas gyűjtőszenvedély is égett; így például egzotikus állatokból rendezett be állatkertet magának, valamint nagy buzgalommal gyűjtötte a különleges antikivitásokat.
Másik nagy szenvedélyét az órák alkották,
amelyből akkora kollekcióval rendelkezett, hogy azok teljesen megtöltötték a Hradzsin egyik termét. A hóbortos uralkodó egyszer a fejébe vette, hogy gyűjteményének mind a 400 óráját úgy fogja beállítani, hogy azok egyszerre üssenek.
A lehetetlen vállalkozásba annyira beleélte magát, hogy hosszú hónapokig minden idejét az órateremben töltötte, és nem volt hajlandó senkit sem a színe elé engedni. Rudolfnak az órákkal kapcsolatos tébolya miatt több diplomáciai küldöttség is kénytelen volt hónapokon át tétlenül várakozni az „arany Prágában". II. Rudolf nemtörődömsége és az uralkodói kötelezettségektől való irtózása miatt a 17. század első éveire súlyos válságba került a birodalom.
A tehetetlen „alkimista császárt" végül 1608-ban az öccse, Mátyás főherceg vezette családi puccs távolította el a trónról.
Horrorisztikus látvány tárult az udvari orvos szemei elé
Őrült Johanna végzetes öröksége a Habsburg-ház spanyol ágának utolsó uralkodóján, az „elátkozott királyon", II. Károlyon tejesedett ki a maga szörnyű valóságában. Mivel a spanyol ág tagjai között különösen elharapódzott a közeli vérrokonokkal való házasságkötés, néhány generáción belül ennek katasztrofális következményei lettek, és lényegében erre vezethető vissza, hogy II. Károly 1700. november elsején bekövetkezett halálával a Habsburgok spanyol dinasztiája is kihalt.
II. Károly IV. Fülöp spanyol király és Habsburg Mária Anna gyermekeként látta meg a napvilágot 1661. november 6-án.
A rokonházasságok súlyos genetikai következményeiként Károly még nyolcévesen sem tudott járni, illetve beszélni,
de ennek ellenére már négyéves korában királlyá tették. A genetikai degeneráció miatt felnőttként is rengeteg betegséggel küszködött, ezért ragasztották rá a kortársak az „El Hechizado" vagyis a „megbabonázott" nevet. II. Károly mind fizikai, mind pedig pszichés értelemben rokkantnak számított.
Nagyon kevés érdeklődést tanúsított a környezete iránt, ami kóros akaraterő hiánnyal és döntésképtelenséggel párosult. (Az államügyeket emiatt tényelegesen az anyja, Mária Lujza királyné, illetve Luis Fernández de Portocarrero bíboros, toledói érsek, Károly főminisztere vitték.) Állandósultak voltak a bélproblémái, gyakran kínozta hányás és hasmenés, ezen felül pedig teljesen aszexuális volt, ami súlyos problémát jelentett a trónöröklés, és a spanyol Habsburg-ág fennmaradása szempontjából.
Ezekben az időkben a szexuális élet elsősorban nem élvezetnek, hanem kötelességnek számított az uralkodó számára. De bármennyire is nem fűlött a foga a szexhez szegény beteg Károlynak, a királyi nász államjogi fontossága miatt az első éjszakát mindenféle intimitást mellőzve az egész udvar árgus szemekkel figyelő jelenlétében kellett elhálnia első feleségével, Orléans-i Mária Lujza királynéval. Mária Lujza férje krónikusan gyors magömlésére hivatkozott a gyermektelenség okaként, második felesége, Pfalz-Neuburgi Mária Anna viszont Károly impotenciájára panaszkodott.
Az 1690-es évekre Károly állapota tovább romlott;
ödéma kínozta, gyakran voltak hallucinációi, alig bírt felállni, és gyakran jelentkeztek nála rángások.
A fizikailag és szellemileg teljesen leépült uralkodó 1700. november elsején súlyos alhasi fájdalmak és lázrohamok közben meghalt. Amikor Károly holttestét az udvari orvosa felboncolta, még a sokat látott doktor is rosszul lett az elé táruló horrorisztikus látványtól.
A szíve abnormálisan kicsi volt, a tüdejét szétmart állapotban tárta fel a boncolás, a beleit pedig elrothadtnak, elüszkösödöttnek írta le az udvari orvos. Mint kiderült, az uralkodó csak egyetlen herével rendelkezett, ami el volt feketedve, a feje pedig vízzel volt tele.
Ezért nem csoda, hogy a súlyos genetikai degeneráltsága miatt Károly után nem maradtak utódok aminek viszont komoly politikai következményei lettek; az 1701-ben kitört, és szinte egész Európát lángba borító spanyol örökösödési háború.
„Jóságos" Ferdinánd, aki imádta a szalonnás gombócot, és élvezte a forradalmat
A Habsburg-uralkodók közül a prágai alkimistán kívül az 1835-ben trónra lépett V. Ferdinánd volt az egyetlen olyan koronás fő, akit - távoli őséhez, II. Rudolfhoz hasonlóan – a gyengeelméjűségére hivatkozva családi puccs távolított el a trónról. Habsburg-Lotaringiai Ferdinánd főherceg I. Ferenc császár és Bourbon-Szicíliai Mária Terézia császárné legidősebb fiaként látta meg a napvilágot 1793. április 19-én.
Apja halála után, 1835-ben lett ausztriai császár, de már öt évvel korábban magyar királlyá koronázták. Ferdinánd, aki mindenkivel szívélyesen és közvetlenül viselkedett, teljesen híján volt az uralkodói, irányítói képességeknek.
Rendkívül befolyásolható személyként mindig annak adott igazat, akivel éppen utoljára beszélt.
A minden hájjal megkent, ravasz és rendkívül befolyásos Klemens Wenzel von Lothar Metternich herceg kezében Ferdinánd közönséges bábként viselkedett, akinek árnyékában a nagy hatalmú kancellár-herceg a saját-kénye kedve szerint szövögethette a hatalmi intrikák szálait.
Ferdinándnak egyáltalán nem volt ellenére, hogy Metternich levette válláról a kormányzás számára csak nehezen követhető és éppen ezért fárasztó gondjait. Kedélyeskedő modora miatt ragasztották rá a „Jóságos Ferdinánd" nevet – németül der Gütige Ferdinand –, amit a császár elmebeli képességein élcelődők
a „Güdinand, der Fertige" vagyis „Jódinánd, a süsü" gúnynévre változtattak.
„Jódinánd" számos furcsa szokással rendelkezett.
Volt egy vörös színű esernyője, amit mindenhová magával akart vinni, ezért a főudvarmesternek gyakran közelharcot kellett vívnia, hogy a nyilvános protokolláris eseményeken az oda nem illő esernyő miatt ne váljon az ura köznevetség tárgyává. Ferdinánd egyik kedvenc étke a szalonnás gombóc, az osztrák paraszti konyha emblematikus terméke volt.
Az udvari előkelőségek gyakran össze is súgtak Ferdinánd háta mögött
az uralkodó e megbotránkoztatóan „pórias" szokása miatt. A főudvarmester végül arra utasította a konyhát, hogy vegyék le a repertoárról a császár rangjához méltatlan „paraszti" étkeket.
Amikor Ferdinánd ismét a kedvenc szalonnás gombócát akarta megrendelni ebédre és megtudta, hogy többé nem kaphatja meg, éktelen haragra lobbant.
Tajtékozva, toporzékolva követelte a szalonnás gombócokat.
Magából kikelve azt ordítozta, hogy mindaddig nem ír alá semmit és egyetlen államügyet sem szentesít, amíg nem kapja meg a szalonnás gombócait. A „gombócválság" Ferdinánd győzedelmével ért véget, és az udvari konyha ismét kénytelen volt felszervírozni a császár kedvencét. Mivel az államügyeket Metternich, valamint a császár sógornője, Friderika Zsófia főhercegné vitték, Ferdinándot teljesen váratlanul érte az 1848-as márciusi bécsi forradalom.
A tömeg utcáról beszűrődő zsivaját hallva Ferdinánd megkérdezte a segédtisztjét: „Miért zajong ez a sok ember?" Mire a szárnysegéd: „Éppen forradalmat csinálnak felség!" Ferdinánd hosszasan eltöprengett, majd a tiszthez fordulva megkérdezte: „Aha, és ezt szabad nekik?" Ferdinánd később kimerészkedett az utcára, és nagyon élvezte a tömeg éljenzését, elmélázva azon, hogy tulajdonképpen milyen jó dolog is királynak lenni.
A forradalomtól megrettent udvar azonban korántsem látta ilyen kedélyesen az eseményeket. Metternich és Zsófia nem bocsátották meg Ferdinándnak az áprilisi pozsonyi magyar országgyűlés törvényeinek szentesítését,
ezért az 1848. december 2-i családi palotaforradalom lemondatta „Jóságos Ferdinándot"
unokaöccse, az ifjú Ferenc József főherceg javára a trónról. Ferdinánd az utolsó éveit a bécsi udvartól távol, Prágában élte le.
Amikor hírül vette, hogy az 1866-os porosz-osztrák háborúban Ausztria a königgrätzi csatában súlyos vereséget szenvedett, ezt így kommentálta: „Ezt én is megtudtam volna csinálni."