Az 538,8 millió évvel ezelőtti kambriumi robbanás óta öt jelentős tömeges kihalási esemény történt, ami nagyban csökkentette az összes kisebb és nagyobb élőlény biológiai sokféleségét. Az Egyesült Államok kutatói most bizonyítékot tártak fel egy korábbi esetre, ami körülbelül 550 millió évvel ezelőtt, az ediakara néven ismert időszakban fordult elő.
Nem pusztán mintavételi torzítások
Az ediakara a neoproterozoikum földtörténeti idő utolsó időszaka, amely nevét az ausztráliai Ediacara dombságról kapta. Az itteni homokkőben megtalált késő-prekambriumi sekélytengerben élt élőlények kövületei tették híressé. És bár az óceánok hemzsegtek néhány olyan állattól, például szivacsoktól és medúzáktól, amelyek ismerősek lehetnek számunkra, a biológiai történelem e korai időszakában a legtöbb élet idegennek tűnhet.
Számos állat puha testű volt, míg néhányan inkább földhöz ragadt növényleveleknek tűntek, megint mások valamilyen héjjal rendelkeztek.
Scott Evans, a Virginia Tech paleobiológusa és munkatársai adatokat gyűjtöttek össze a világ minden tájáról származó állatok ritka kövületeiből, amelyeket néhányan óriási egysejtűeknek, mások fotoszintetizáló sejtszerveződéseknek, zuzmóknak, gombaszerű lényeknek gondolnak. Ezek az ediakara földtörténeti időszakra datálhatók. A szakemberek azt találták, hogy a biológiai sokféleségben korábban észlelt hirtelen eltolódások nem pusztán mintavételi torzítások. Mivel a lágyabb testrészek jellemzően nem fosszilizálódnak olyan könnyen, mint a keményebb, mineralizáltabb anatómiai részek, a kutatók általában azt gyanítják, hogy az ediakara későbbi stádiumaiban a puha testű állatok viszonylagos hiánya egyszerűen a megőrzés kudarcának következménye.
A diverzitás csökkenése egy kihalási eseményt jelez
A globális fosszilis rekord azonban mást mutat. A csapat azt találta, hogy a biológiai sokféleség általános növekedést mutatott az ediakara korábbi és középső szakasza között.
Szignifikáns különbségeket találunk a táplálkozási módban, az életmódban, az ökológiai szintben és a maximális testméretben az úgynevezett Avalon és a Fehér-tengeri szakaszának halmai között – mondta a csapat a ScienceAlert online tudományos portálnak. – E két időszak között több kisebb mozgékony állat jelent meg, amelyek a tengerfenéket uraló mikrobiális szőnyegen táplálkoztak.
A táplálkozási módok ilyen módon nem változtak a középső és az utolsó szakasz között, de ekkoriban tűnt el a fajok 80 százaléka.
Korábbi kutatások azt mutatták, hogy ez a hanyatlás azoknak a mozgékony állatoknak köszönhető, amelyek alaposan megváltoztatták a környezetet, és lassan felváltották a korábbi élőlényeket. Az új bizonyíték szerint azonban nem ez volt a helyzet.A PNAS tudományos szaklapban publikált tanulmány úgy véli, hogy a táplálkozási módok és életmódok mindegyike hasonló veszteségeket szenvedett el. A tudósok nem találtak időbeli átfedés sem az új és a régi fajok között.
A diverzitás csökkenése egy kihalási eseményt jelez, a nemzetségek elvesztésének százalékos aránya összehasonlítható azzal, amit a tengeri gerinctelenek tapasztaltak a tömeges kihalás során – írják Evans és munkatársai. – A középső szakasz állatai közül többen, amelyek túlélték a kihalást és megmaradtak az utolsó szakaszban is, nagyméretű, levélszerű élőlények voltak, nagy felület/térfogat aránnyal; ami annak a jele lehet, hogy alkalmazkodtak az óceáni oxigén csökkenéséhez.
Hozzátették: a tengervízzel közvetlenül érintkező sejtek relatív arányának maximalizálásával a nagy felületű taxonok viszonylag jobban alkalmazkodtak volna az alacsony oxigéntartalmú környezetben való túléléshez.