Amerikai kémtengeralattjáró titkos akciója Oroszországban

Búvár dolgozik egy kommunikációs kábelen a tengerfenéken

Egy kapitány gyerekkori emlékei alapján valósult meg minden idők legsikeresebb amerikai hírszerzési hadművelete, amely 1971-től 1980-ig tartott. Az amerikai flotta kém-tengeralattjárói a CIA és az NSA megbízásából lehallgató berendezést szereltek a tenger alatti szovjet telefonkábelekre. A lehallgatott beszélgetések nem csak titkos rakétafejlesztésekről szóltak, de a szovjet tisztek családi életébe is bepillantást engedtek. Az akciót egy volt nemzetbiztonsági szakértő buktatta meg, amikor 35 ezer dollárért eladta a szovjeteknek a hadművelet információit, akik a felszínre hozták a lehallgató berendezést. A hat méter hosszú, hattonnás, nukleáris meghajtású „poloskát" egy moszkvai múzeumban állították ki, ahol ma is megtekinthető.

Még ronda is volt

A USS Halibutról senki nem gondolta volna, hogy az amerikai haditengerészet legnagyobb kémakcióján vesz majd részt.

Öreg volt, lassú, zajos, ráadásul nagyon ronda is,

mondta róla mosolyogva Ed Moore, az egyik kapitánya.

A USS Halibut atom-tengeralattjáró, amelyet le akartak szerelni, de végül John Craven megmentette Forrás: The National Interest

A legénység tagjai szerint az egyetlen tengeralattjáró a flottában, amely nem tudott volna elmenekülni az üldözőik elő, a Halibut volt. Az atom-tengeralattjárót az 1950-es években arra tervezték, hogy a felszínről lője ki az amerikai flotta első cirkálórakétáját, a náci V1-ből kifejlesztett Regulust. Ezt a rakétát a víz alatt egy hangárban tárolták a tengeralattjáró első részén, egy hatalmas, púpszerű zárófedél alatt.

Ez a majdnem 7 méter átmérőjű nyílás volt az oka annak, hogy a haditengerészet tudományos igazgatója, John P. Craven, megmentette a gyorsan elavulttá vált Halibutot a hajóbontótól 1964-ben.

Az első projektünk a tengerfenéken található tárgyak, rakétaelemek, torpedók, bombák részeinek begyűjtése volt. Tehát azt kellett megterveznem, hogyan tudhatnánk a szovjetek ilyen tárgyait, eszközeit megszerezni, mert ezekből rengeteg következtetést le tudtunk vonni arról, hol tartanak a fegyverzet-fejlesztésben,

mondta John Craven.

Craven ezért keresett megfelelő tengeralattjárót a projekthez, és amikor meglátta a leszerelésre ítélt, ósdi Halibutot, arra gondolt, hogy a rakétahangárt lehetne használni a különleges felszerelés tárolására. Sőt, a búvárok a víz alatt innen indulhatnának majd útnak a különleges akciókra, így a Halibut rejtve maradhat a szovjetek előtt.

A Bat Cave, vagyis a Denevér-barlang Forrás: Youtube

A legénység a hangárt Bat Cave-nek, Denevér-barlangnak hívta, a Batman c. képregény-figura maszkjának formája miatt. A hangárt a következő néhány évben 70 millió dollár ráfordításával felszerelték a legmodernebb berendezésekkel.

Kapott egy 24 bites, akkor szuperszámítógépnek minősülő UNIVAC computert, egy fotólabort, egy behúzható, tengerfenékre néző szonárt, különleges vízsugárhajtóművet illetve csörlőket

ahhoz, hogy még erős áramlatokban is egy helyben tudjon maradni a tengerfenék felett.

A Sperry UNIVAC szuperszámítógép Forrás: Naval Order

Később talpakat is szereltek rá, hogy le tudjon támaszkodni a talajra. És ami akkor szenzációsnak számított:

felszerelték két távirányítású, mélytengeri mini tengeralattjáróval is.

Ezeket Fishnek, Halnak hívták. A Halak 4800 méterre tudtak merülni, kamerákat és hangradart hordoztak, és erős lámpákkal is ellátták őket, hogy a sekélyebb vizekben emberek munkáját is tudják segíteni.

A Halibut hangárának bejárata Forrás: Youtube

A Halibut átalakítását titokban finanszírozták a flotta költségvetésének egyéb projektjeiből, így még a kongresszusi ellenőrző bizottság tagjai sem ismerték a szupertitkos programot.

A Halibut nem sokkal később igazolhatta, hogy érdemes volt megmenteni. Amikor 1968 márciusában, a Csendes-óceánon elsüllyedt a szovjet K-129 ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáró. a CIA a sebtében kiküldte a Halibutot, hogy keresse meg a roncsot, hogy aztán azt a hidegháború legdrágább kém-műveletérben ellophassák azt a tengerfenékről. Erről az Origóban korábban részletes cikket közöltünk.

A Bat Cave zárófedele Forrás: Youtube

Ez volt az első olyan eset, amelyben felszíni hajók részvétele nélkül, csak a víz alól sikerült megtalálni egy roncsot az óceánban. Így a szovjeteknek nem fogalmuk sem volt arról, hogy az amerikaiak már ismerik az elsüllyedt tengeralattjáró pontos helyét, és hogy mire készülnek.

Horgonyozni tilos!

James Bradley, a Haditengerészeti Hírszerzés (Naval Intelligence) kreatív kapitánya, aki kitalálta az Ivy Bells-hadműveletet, kitüntetést vesz át Forrás: Station Hypo

1970-ben a Haditengerészeti Hírszerzési Hivatalának (Naval Intelligence) egyik elismert kapitánya, James Bradley azzal az ötlettel állt Alexander Haig tábornok, a nemzetbiztonsági főtanácsadó stábjának vezetője elé, hogy

szerinte a szovjetek hagyományos, földi telefonvonalakon kommunikálnak a Csendes-óceáni flotta két nagy bázisa, Vlagyivosztok, a központi támaszpont, és Petropavlovszk, a nagy tengeralattjáró-kikötő között.

Amikor a tábornok megkérdezte, mire alapozza ezt, Bradley azt felelte:

A térképre, uram!

Az Ohotszki-tenger Szibériában, a két partján volt az a két szovjet támaszpont, amelyet a víz alatti telefonkábel kötött össze Forrás: Wikipedia

A két bázis az Ohotszki-tenger két partján fekszik, ezt a szovjetek a saját felségterületüknek tartották. Mivel Bradley tudta, hogy a szovjet kommunikációs rendszer rejtjelzői túlterheltek voltak és állandó lemaradással küszködtek, azt feltételezte, hogy a szovjet flotta a legegyszerűbb megoldást választotta: áthúzták a telefonkábeleket a szinte beltengernek számító tengerrész alatt, és így teljes biztonságban, rejtjelzés nélkül kommunikálnak telefonon egymással az egyes bázisok.

Katonai búvár a tengerfenéken Forrás: Navy Divers

Az, hogy a hagyományos telefonvonalakat nehezebb külföldről lehallgatni, mint akár a titkosított katonai rádiókat, axiómának tartották a hidegháborúban, mert a technológia még nem volt olyan fejlett, mint ma, ráadásul nem digitális vagy online alapú volt a világ. Az Ohotszki-tenger azért is lehetett biztonságos a szovjeteknek, mert ebben a térségben nyüzsögtek a járőrhajóik, a halászhajók pedig csak meghatározott sávokon mozoghattak, így a szovjet tengerészeti vezetők joggal hihették, hogy senki nem lopakodhat ide észrevétlenül.

Márpedig ha a kábelek tényleg ott vannak, és sikerülne mégis odaküldeni egy tengeralattjárót, le lehetne hallgatni a telefonbeszélgetéseket.

Szovjet telefonközpont 1970-ben Forrás: Twitter

Bradley csak legszükségesebb információkat osztotta meg a tábornokkal, arról mélyen hallgatott, valójában honnan vette az ötletet. Gyerekkorában sok olyan figyelmeztető táblát látott
Mississippin, ami a víz alatti kábeleket jelezte a hajósoknak, nehogy épp ott vessenek horgonyt és sérülést okozzanak a vezetékekben – de

ezt nem merte elmondani a tábornoknak, mert biztos volt benne, hogy ha ezt meghallja, Haig visszadobja az ötletet.

Az ügy Nixon elnök elé került, aki aláírta az engedélyt a művelethez. Innentől fogva minden egyes ilyen akcióhoz az elnök aláírása kellett.

A kétszeresen szigorúan titkos művelet

Az akció a legmagasabb fokozatú titkosítást kapta, ezért senki,

még a Pentagon tábornokai vagy a vezérkari főnökök stábjai sem ismerhették a részleteket.

A legénység sem tudhatta, hova tart és milyen céllal a tengeralattjárójuk. Bradley ezért jó barátja, John Craven projektjét használta fedősztoriként: a Halibut feladata egy új szovjet rakéta darabjainak megkeresése az Ohotszki-tenger fenekén, a szovjet haditengerészeti rakétakísérletek helyszínén.

A Halibut a tatján a búvárok nyomás- és zsilipkamrájával Forrás: Youtube

A Halibut1971 októberében elindult az első útjára a szovjet vizek felé. A tengeralattjáró tatjára eddigre rászerelték a DSRV (Deep Submergence Rescue Vehicle) nevű mélytengeri, mini kutató- és mentő-tengeralattjárót. Ennek egy későbbi változata jól látszik ezen a fotón.

Egy valódi DSRV a USS Los Angeles atommeghajtású vadász-tengeralattjárón Forrás: US Navy, Ph3 Wes Eplen

Az amerikai flotta azt terjesztette a Halibutról, hogy ez tulajdonképpen egy hordozó, amely egy tengeralattjáró-baleset esetén a helyszínre viszi a DSRV-t, amely lemerül a sérülést szenvedett hajóhoz, rácsatlakozik annak a mentőnyílására és kimenti a tengerészeit.

A Halibut tatján levő tárgy azonban csak egy színpadi kellék volt: nem volt motorja, de ha lett volna, akkor sem tudott volna mozogni, mivel ráhegesztették a hordozó tengeralattjáróra.

Ez az ál-DSRV a valóságban egy zsilip- és nyomáskamra volt, amelyben a búvárok laktak, és amelyen keresztül elhagyták a tengeralattjárót. Az ál-DSRV-ben olyan nagy volt a légnyomás, mint a víz alatti, 100-200 méteres mélységben, ahol a búvárok dolgoztak. Így nem kellett a dekompressziós időket betartaniuk egy-egy merülés végeztével, hanem csak visszaúsztak a Halibuthoz, a zsilipkamrán keresztül bejutottak a barokamrába, ahol egészségkárosodás nélkül várhatták a következő merülést.

Amerikai barokamra belülről Forrás: Navy Divers' Organisation

Egyébként a kamrában héliumos gázkeveréket lélegeztek a búvárok, ami lehetővé tette a nagy mélységben végzett merüléseket. Hazafelé menet a nyomást fokozatosan, egy hét alatt a szárazföldi nyomáshoz igazították, és megszüntették a hélium betáplálást is. A búvárok ekkor átmászhattak a nyomáskamrájukból a tengeralattjáróba. Az első útjuk ilyenkor az étkezdébe vezetett, hogy végre normális körülmények között ehessenek. (Tulajdonképpen ez volt a mai szaturációs búvárkodás elődje. A szaturációs búvárok akár hetekig is dolgoznak az olajfúrótornyok vagy tengeri vezetékek építésén, nagy mélységekben, és a munka ideje alatt nagy nyomás alatt levő kamrában laknak.)

A Halibut egy hétig lopakodott a szovjet partok mellett és kutatott a Horgonyozni tilos! jelzés után.

John E. McNish, a Halibut kapitánya a periszkópon keresztül egyszer csak meglátott a parton egy cirill betűs táblát. Bradley-nek igaza volt, a tábla valóban egy tenger alatti kábelre figyelmeztetett.

Orosz nyelvű, horgonyzást tiltó tábla Forrás: Youtube

Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!