A dél-koreai légitársaság, a Korean Airlines New York és Szöul között közlekedő 007-es járatának tragédiája a hidegháborús korszak egyik legsúlyosabb incidense, a végletekig kiélezte az ellentéteket a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között. 1983. szeptember elsején hajnalban, miután a koreai Boeing 747-es messze letérve a repülési terv szerinti útvonaláról berepült Kamcsatka majd Szahalin szigorúan titkos, légtérzárral védett szovjet katonai bázisai fölé, az utasszállító elfogására magasba emelt vadászgépek közül Genagyij Oszipovics őrnagy Szuhoj SZU-15 típusú vadászgépe - a koreai utasszállítóval való sorozatos kapcsolatfelvételi kísérletek kudarca után –, két légiharc-rakétát indított a sötétbe burkolózó Boeing óriásgépre. A találatok miatt az utasszállító gyorsan veszíteni kezdett a magasságából, és tíz perces intenzív süllyedés után a Japán-tengerbe csapódott. A fedélzeten tartózkodó 269 személy közül senki sem élte túl a katasztrófát. A tragédia óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, ám a súlyos incidens mind a mai napig több megválaszolatlan kérdést is felvet.
Letért a repülési terv szerinti irányvonalról, és berepült Kamcsatka fölé
A Korean Airlines HL-7442-es lajstromszámú Boeing 747-230 Jumbo Jet utasszállítóját – amely New York és Szöul között teljesítette a menetrend szerinti 007-es járatot – 1983. augusztus 31-én, keleti idő szerint esete 23 óra 50 perckor tolták el a John Fitzgerald Kennedy Nemzetközi Repülőtér 15-ös számú beszálló kapujától.
A járaton 23 fős személyzet és 246 utas foglalt helyet.
A gépparancsnoki ülésben a több mint tízezer repült órával rendelkező Csung Bjung-in kapitány ült, aki 6500 órát repült ezzel a típussal.
A kabinszemélyzet másik két tagja, Szon Dung-huj első tiszt, valamint Kim Ej-dong fedélzeti mérnök ugyancsak tapasztalt hajózóknak számítottak. A HL-7442-es lajstromjelű Jumbo a repülési tervnek megfelelően az alaszkai Anchorage-ben technikai megállót tartott; a gépet feltankolták, illetve postai küldeményeket vett a fedélzetére. Rövid várakozás után, helyi idő szerint hajnali három órakor a Boeing ismét végigrobogott a kifutópályán, és a magasba emelkedett, hogy megkezdje az óceánátrepülést.
A KAL 007-es járat utasaira több mint hétezer kilométeres repülés várt, hogy elérjék a célállomást, a szöuli Gimpo Nemzetközi Repülőteret. Az utasok zöme, 105 fő dél-koreai állampolgár volt, rajtuk kívül 62 amerikai, 28 japán, 23 tajvani, 12 hong-kongi, 8 kanadai, valamint kettő brit, és ugyancsak kettő ausztrál illetőségű személy utazott a járaton.
Az amerikai utasok közül érdemes kiemelni Lawrence McDonald kongresszusi képviselőt, a John Birch Társaság elnökét, a híres második világháborús hős, George Patton tábornok unokáját, aki eredetileg Caroll Hubbard képviselő, illetve Jesse Helms és Steve Symms szenátorok társaságában utazott volna a dél-koreai fővárosba. Ki tudja, hogy miért, de az utóbbi három magas rangú amerikai politikus
az utolsó pillanatban lemondta az utazást, és nem szállt fel a „haláljáratra".
A repülési terv szerint a KAL 007-es járat Kamcsatkát délről több száz kilométer távolságra megkerülve japán légtérben fordult volna rá a szöuli irányvonalra.
A Boeing még Alaszka felett repült, amikor a felszállást követő 15. percben mintegy másfél fokkal letért az előírt irányvonalról, amit aztán végig tartott is. Emiatt a repülés második órájában 100, a harmadik órájában
pedig már 200 kilométerrel tért le északnak az eredeti útvonalához képest.
Ennek tudható be, hogy UTC szerint hajnali 3 óra 50 perc körül a Bering-tenger felől érkezve belépett a Kamcsatka feletti szovjet légtérbe, holott ha az eredeti repülés irányvonalat tartja, ettől jó háromszáz kilométerrel délebbre kellett volna elhaladnia.
Egyre idegesebbé válik a hangulat a szovjet légvédelmi parancsnokságon
Az 1980-as évek elején a két katonai szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok között fennálló amúgy is feszült viszony Moszkva 1979. decemberi afganisztáni intervenciója, valamint az 1981 januárjában beiktatott új amerikai elnök, Ronald Reagan elődjénél sokkal konfrontatívabb külpolitikája miatt a mélypontjára zuhant. Reagan elnök éppen öt és fél hónappal korábban, 1983 márciusában fogadtatta el a stratégiai védelmi kezdeményezést, közismert nevén a csillagháborús tervet, a szovjet SS-20 közepes hatótávolságú ballisztikus atomrakétáknak a Német Demokratikus Köztársaság területére történt telepítésére adott válaszként.
Moszkva a csillagháborús tervet az erőegyensúly megbontására tett nyíltan konfrontációs lépésnek minősítette,
ami miatt rendkívül kiéleződött a szembenállás a két atomnagyhatalom között.
A hidegháborús korszak éveiben Kamcsatka és Szahalin zárt területnek számított az ottani szupertitkos szovjet rakétabázisok miatt. Ezért sem véletlen, hogy az amerikai katonai felderítés több mint kitüntetett érdeklődést tanúsított a szovjet távol-kelet atomrakétákkal teletűzdelt vidéke iránt.
1983. szeptember elsején még javában tartott a szovjeteket különösen idegesítő „Cobra Bell" kódnevű hírszerzési-harcászati hadgyakorlat, melynek során az amerikai légierő nagy hatótávolságú, és az akkori csúcstechnológiával felszerelt Boeing RC-135-ös felderítő gépei
a szovjet légtérhatárt súrolva igyekeztek minél messzebb „belátni" a zárt kamcsatkai és szahalini területekre.
Ezekben a napokban a Szovjet Honi Légvédelem távol-keleti parancsnoksága éppen ezért fokozott érzékenységgel reagált minden olyan berepülésre, ami a titkos katonai körzetek légterét érinthette. A szovjet idegességet csak fokozta, hogy éppen másnapra terveztek egy, a SALT-2 szerződés rendelkezéseit sértő szupertitkos rakétakísérletet az SS-25 ballisztikus hadászati rakétával.
A szovjet légtérfigyelő radarok már a kamcsatkai légtérbe történt belépése előtt felfedezték a dél-koreai gépet. Amikor az azonosítatlan repülőgép átlépte a szovjet légtér határát,
a körzeti légvédelmi parancsnokság négy MiG-23-as vadászt emelt a magasba
az ismeretlen légtérsértő elfogására. A MiG-eknek azonban sem radarral, sem pedig vizuális kontaktussal nem sikerült felderíteniük a határsértő gépet, ezért dolgavégezetlenül tértek vissza a bázisaikra.
A légtérfigyelő szolgálat a hátársértés tényét azonnal jelentette a távol-keleti körzet parancsnokának, Valerij Kamenszkij tábornoknak. Mindeközben a KAL 007-es járat tovább repült Kamcsatka felett, és közel egy órás repülés után, hajnali 5 óra 45 perckor az Ohotszki-tenger térségében lépett ki a szovjet légtérből. Noha a koreai Boeing ekkor már a nemzetközi vizek felett haladt, de a szovjet légtérfigyelő szolgálat tovább követte a gépet, mivel az nyílegyenesen Szahalin irányába repült tovább.
Emiatt a szovjet távol-keleti légvédelmi parancsnokság törzsénél még tovább fokozódott a már amúgy is roppant ideges hangulat, mert nem sokkal a koreai gép felbukkanása előtt egy amerikai RC-135-ös a szovjet légérhatárt súrolva repülte végig ugyanezt az irányvonalat.
Drámai párbeszéd, ami megpecsételte 269 ember sorsát
A KAL 007-es járat 6 óra 15 perckor lépett be ismét a szovjet légtérbe, Szahalin felett. Ekkor a Szokol légi bázison készültséget adó két Szuhoj SZU-15-ös elfogóvadász kapott parancsot az ismeretlen légtérsértő gép elfogására. A két Szuhoj riadóstartot vett, végig dübörgött a bázis betonján és a bekapcsolt utánégetőkből hosszú lángcsóvát húzva emelkedtek a magasba, majd pillanatokon belül eltűntek a hajnali sötétségben.
Ezzel egyidejűleg Kamenszkij tábornok parancsára egy MiG-23-as is a levegőbe emelkedett. A két SZU-15-ös az ismeretlen gép nyomába eredt, a szovjet vadászok az erre rendelet nemzetközi frekvencián többször is kapcsolatba próbáltak lépni az azonosítatlan gép személyzetével, de a felszólításaikra nem érkezett válasz. Ekkor Oszipovics őrnagy utánégetőt kapcsolt, és a sötétbe burkolózó nagy gép mellé repült, hogy vizuálisan is észlelhetővé váljon a gép személyzete számára. Oszipovics őrnagy rádión jelentette a földi irányításnak, hogy látja a gép villanófényeit, és a légtérsértő egy nagy, négy hajtóműves repülő.
Eközben az alábbi párbeszéd játszódott le Kornyukov tábornok, a távol-keleti katonai körzet, valamint Kamenszkj tábornok, a térség légvédelmi parancsnoka között:
"Kamenszkij tábornok elvtárs, jó reggelt! Helyzetjelentés: a 60-65-ös cél a Terpenyije-öböl felett halad [a Szahalin-sziget keleti partja, a szerk] 240 fokos irányban, 30 kilométerre az államhatártól. A szokoli vadászgép 6 kilométerre van. A célt befogta, a fegyvereket parancsra élesítette. A cél nem válaszol az azonosítási felhívásokra. A célt vizuálisan nem lehet azonosítani, mert még sötét van, de a célt befogta."
Kamenszkij tábornok: "Ki kell deríteni, lehet ez valami civil gép, vagy Isten tudja kicsoda."
Kornyukov: "Milyen civil? Átrepült Kamcsatka felett! Azonosítás nélkül jött be az óceán felől. Kiadom a tűzparancsot, ha átlépi az államhatárt!"
Közben Oszipovics azt jelentette az irányításnak, hogy továbbra sem sikerült pontosan azonosítania a nagy négy hajtóműves gépet,
mivel az el van sötétítve, és csak a villanófényei látszanak.
Oszipovics őrnagy jelentését Majsztrenko ezredes, a harcirányító központ ügyeletes tisztje vette, aki a pilóta észlelését, miszerint a gép nincsen kivilágítva, a következők szerint értékelte:
Jól van, rendben. A feladat megfelelő. Ha nincsen kivilágítva, akkor nem lehet utasszállító gép."
Kornyukov tábornok ugyanis már ezt megelőzően megparancsolta, hogy az azonosítatlan gépet, mivel nem hajlandó sem válaszolni, sem pedig reagálni a figyelmeztetésekre, semmisítsék meg. Oszipovics őrnagy másfél perccel azt megelőzően, hogy az ismeretlen gép kilépett volna a szovjet légtérből, 6 óra 25 perckor - miután a célt befogta és a fegyvereit élesítette-, két R-98-as levegő-levegő rakétát indított a koreai Boeingre.
Az azóta ismertté vált adatok szerint
a Boeing 747-es a rakétatalálatok után még tíz percet repült,
és egyre intenzívebben süllyedve közeledett a szürkületbe burkolózott Japán-tenger felszíne felé. A tokiói légi irányítás 6 óra 38 perckor vesztette el a kapcsolatot a 007-es járattal, a Boeing ekkor végleg eltűnt a radar képernyőjéről. A Japán-tengerbe csapódott gép fedélzetén lévők közül senki sem élte túl a katasztrófát.
A KAL 007-es járat tragédiája hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki. Ronald Reagan amerikai elnök a koreai gép lelövését a „szovjet barbarizmus" újabb megnyilvánulásának nevezte, ezzel is alátámasztva azt a korábbi kijelentését, miszerint a Szovjetunió „a gonosz birodalma." A szovjet illetékesek napokig tagadták a koreai gép lelövését, és csak szeptember 9-én ismerték ezt el.
A moszkvai védelmi minisztérium hivatalos közleménye szerint a koreai utasszállító többször is megsértette Kamcsatka és Szahalin zárt légterét, a gép elsötétítve repült, és a pilótái nem voltak hajlandóak reagálni a szovjet légvédelem felszólításaira, ami miatt úgy értékelték, hogy amerikai katonai kémgép lehet a légtérsértő, ezért törvényes volt a kiadott tűzparancs. A szovjet illetékesek tagadták, hogy pilótáiknak tudomásuk lett volna arról, hogy a gép egy polgári utasszállító.
„A szovjet légtér sérthetetlen, és mi azt láttuk, hogy egy gép mégis megsérti, figyelmeztetésünkre nem reagál, kapcsolatfelvételi próbálkozásainkat figyelmen kívül hagyja és folytatja repülését szovjet katonai terület felett..." - állt többek között a közleményben. A szovjet haditengerészet szeptember 15-én megtalálta és a felszínre emelte a KAL 007-es repülési adatrögzítőit, az úgynevezett fekete dobozokat. A Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása után, Borisz Jelcin orosz elnök, az új idők szellemisége jegyében 1993-ban átadta a fekete dobozokat a dél-koreai kormány képviselőinek.
A jelenleg leginkább elfogadott hivatalos verzió szerint a Korean Air 747-sének letérését, és szovjet légtérbe történt berepülését a gép tehetetlenségi navigációs rendszere (INS) okozhatta, mivel valószínűsíthetően a berendezés giroszkópját a pilóták nem az előírások szerint, álló helyzetben pörgették fel, hanem csak akkor, amikor már gurult a gép.
Ezért a hosszú repülési idő alatt a gép sebességéhez hozzáadódott a gurulás sebessége is, eltérést okozva ezzel a beprogramozott irányszögben. Még ha ez elfogadható magyarázat is az irányvonalról történt letérés okára, arra viszont már nem, hogy a 007-es járat kabinszemélyzete miért nem reagált a szovjet vadászgépek sorozatos figyelmeztetéseire, amit a vadászpilóták előírásszerűen az erre rendelt nemzetközi frekvencián adtak le.
Ezzel kapcsolatban felvetődhet, hogy esetleg meghibásodott a koreai gép fedélzeti rádiója. Csakhogy Csung Bjung-in kapitány és kabinszemélyzete végig rádiókapcsolatban álltak a tokiói távolkörzeti irányítással, így a rádió hibája kizárható. Ugyancsak a megválaszolatlan furcsaságok közé tartozik, hogy a rakétatalálat után, amikor a Boeing még tíz percet intenzíven süllyedve repült, miért nem történt a személyzet részéről vészjelzés leadása, ami egyébként kötelező is ilyen esetekben. Persze az is kérdéses, hogy a szovjetek miért nem tudták megállapítani a gép azonosságát.
Még ha a repülő el is volt sötétítve és a napszak miatt a vizuális azonosításhoz nem voltak alkalmasak a feltételek, a transzponder által sugárzott azonosító jelből egyértelműen megállapítható lett volna, hogy civil, polgári utasszállítóról van szó. (A transzpondert a gépszemélyzetnek a felszállás előtt kötelezően be kell kapcsolnia.)
A nyilvánosságra került szovjet rádióforgalmazásban szó sincs a transzponder jelről,
pedig hosszú és ideges párbeszédek zajlottak le a távol-keleti légvédelmi parancsnokság, valamint a az irányítás között a gép azonosításáról. Ha viszont a koreai gép kikapcsolt tarnszponderrel repült, ez újabb súlyos kérdést vet fel, hogy vajon miért?
E megválaszolatlan kérdések miatt
több konspirációs elmélet is született a KAL 007-es járat tragédiájával kapcsolatosan,
amelyek közül az a legelterjedtebb, hogy a gép titkos kémfeladatot teljesített abban bízva, hogy még a szovjetek sem mernek lelőni egy civil utasszállító gépet. A KAL 007-es járatból alig maradtak roncsdarabok, és csak nagyon kevés emberi maradványt találtak meg a mentőegységek. Valószínű, hogy a hidegháborús korszak egyik legnagyobb port felvert incidensének titkait mindörökre elnyelte a Japán-tenger.