A pizza egykor a szegények étele volt és mérgezőnek is tartották
Egy pizza is számos olyan összetevőt tartalmaz, amely allergiát vagy ételintoleranciát válthat ki
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A hívogató és finom pizzát jellegzetesen olasz ételnek tartják, ám a világ számos más kultúrájában is készítettek pizzát vagy pizzaszerű ételeket. Attól függően, hogy mit nevezünk „pizzának" (és mennyire vagyunk szigorúak az elnevezéssel), ezt a kelt tésztafélét a neolitikus kultúrákra vezethetjük vissza, akik elkezdtek kísérletezni a laposkenyérrel és különféle összetevőket építettek bele.
Minden egy lapos kenyérrel kezdődött
Még ha a legszigorúbb meghatározást vagy definíciót alkalmazzuk is rá, a pizza több mint ezer éves, és maga a „pizza" elnevezést már időszámításunk szerint 997-ben is emlegették.
Még a modern pizza is 200 évnél idősebb, de a kezdetektől, az átalakulástól és a kulcsfontosságú innovációtól kezdve – amely a pizzát azzá tette, ami ma – ez a figyelemre méltó étel számos változáson ment keresztül.
Van némi vita azonban arról, hogy vajon honnan származik maga a „pizza" kifejezés. Az egyik uralkodó elmélet szerint a latin „pitta" szóból ered, amely egyfajta lapos kenyeret takar. És legjobb tudomásunk szerint a pizza pontosan így is indult: lapos kenyér, amelyhez extra feltéteket adtak, hogy ízesítsék.
A rómaiak például imádták a „panis focacius"-t, amit ma focaccia-nak nevezünk, ami egy olyan lapos kenyérfajta, amely stílusában és állagában hasonlít a pizzához, és amelyhez feltétet adnak. A pizza története azonban még a rómaiak előtt kezdődött.
Mintegy 7000 évvel ezelőtt, több mint 2000 évvel az egyiptomi Nagy Piramis építése előtt, a Földközi-tenger nagy olasz szigete, Szardínia lakói kovászt sütöttek.
A pizza is kovászos, tehát ez a technika volt bizonyára a pizza előfutára. Ám nem csak a mai Olaszországban és környékén álltak elő ezzel az ötlettel az emberek, írja a ScienceAlert online tudományos portál.
Egykor a pajzson sütötték
Az ókorban az emberek imádták a kenyeret, és nem nehéz kitalálni, hogy miért. A gabonafélék viszonylag jól eltarthatók egy „hűtőszekrényektől megfosztott" világban, és a kenyér biztosította az étkezés egyik legélvezetesebb módját.
Általában az olcsóbb élelmiszerek közé tartozott, mivel a gabonát könnyű volt nagyobb mennyiségben megtermelni, szállítani és feldolgozni.
A kenyér ráadásul meglehetősen gazdag fehérjében, szénhidrátban, rostban és kalóriában; különösen az a teljes kiőrlésű, amelyet őseink fogyasztottak. Ízek terén azonban nem különösebben „brillírozik". Egyszóval könnyen magunkkal vihetjük és jóllakunk tőle, de ízre nem túl izgalmas; hacsak nem adunk neki egy extra csavart.
Ahogy Genevieve Thiers írja A pizza története című könyvében, talán épp ezért történt, hogy I. Dareiosz perzsa király katonái már a Krisztus előtti 6. században „sütöttek egyfajta kenyeret a pajzsukon, majd sajtot és datolyát tettek rá".
Úgy tűnik, hogy a görögök (akik akkoriban sokat harcoltak a perzsákkal) később átvették és adaptálták ezt az ételt a saját asztalukra.
Tehát azok az „egzotikus" típusú pizzák, amelyekre sajtot és gyümölcsöket, például datolyát is bele- vagy rátesznek, nem feltétlenül jelentenek nagy újdonságot, hanem inkább visszatérést mutatnak a pizza klasszikus korához, mielőtt még azt pizzának hívták volna.
Egy ókori eposzban is megjelent
Az ókori görögöknél meglehetősen gyakori volt, hogy olívaolajat, sajtot és különböző fűszernövényeket kevertek a kenyérbe, szintén az ízesítés jegyében. Úgy tűnik azonban, hogy a perzsa katonákkal való találkozás adott „egy-két csavart" a hagyományokhoz, és a görögök elkezdtek „kerek, lapos" kenyeret sütni különféle feltétekkel, például húsokkal, gyümölcsökkel és zöldségekkel.
Ennek a kulináris fejlődésnek az egyik érdekes bizonyítéka az Aeneiszből, egy időszámításunk előtt 30-20 körül keletkezett eposzból származik.
A műben a főhős, Aeneas és emberei (akik a görögök által elpusztított Trójából menekültek) jóslatot, illetve átkot kapnak Celaenótól (a hárpiák királynőjétől). Caleanó azt mondta neki, hogy csapata „akkor érte el az ígéret földjét", amikor „olyan fáradtan és éhesen érkeznek meg egy olyan helyre, hogy megeszik az asztalukat".
Amikor a csapat partra szállt Itália szárazföldi részén, összeszedték „a mező gyümölcsét", és azt az egyetlen megmaradt élelmük, egy szikkadt, kerek kenyér tetejére tették.
Az ókorban és a középkorban meglehetősen elterjedt a megkeményedett kenyér vagy kenyérhéj használata a tálak helyett. Tehát a csapat cselekedete úgy is felfogható, hogy az ételt – ez esetben a mező gyümölcsét – egy tányérra vagy asztalra helyezték, nem pedig feltétként használták. A kalandorok éhesek voltak és gyorsan megették a növényeket, majd áttértek a kenyérrel teli „tányérokra".
Aeneas fia, Ascanius ekkor jegyezte meg, hogy „még az asztalokat is megették" („etiam mensas consumimus!" Aeniad IV. könyve), amivel beteljesítették a jóslatot, próféciát.
De mindez inkább csak pizzaszerűnek minősül, és nem jelenti egészen magát a pizzát. Ahhoz, hogy a klasszikus értelemben vett ételhez eljussunk, előre kell ugranunk néhány évszázadot.
A pizza eredete Olaszországban
Azok a „pizzák", amelyekről eddig beszéltünk, korántsem egyediek. A különböző kultúrák világszerte kifejlesztették a saját, finomságokkal teli „kenyérmárkájukat". A lapos kenyerek olyan korai készítmények, amelyek a modern pizza „unokatestvéreinek" tekinthetők, és az ókori Görögországtól Indiáig, Perzsiától Egyiptomig felbukkantak.
Túlzás lenne azonban pizzának nevezni őket, mert biztosan nem olyanok, mint amilyeneket ma egy pizzásdobozban látnánk.
Ahogy telt az idő, a pékek, akik évszázadok óta készítettek lapos kenyereket, kísérletezni kezdtek, és különféle hozzávalókkal egészítették ki alkotásaikat. Elkezdtek olyan „zsíros adalékokat" használni, mint például az olívaolaj és a sajt. De csak a paradicsom Európába érkezése után születhetett meg végre az igazi pizza.
A paradicsom, mint a pizza egyik legfontosabb összetevője Dél-Amerika Andok vidékén őshonos. A zöldséget a mai Peru, Ecuador és Mexikó területén élő őslakosok több ezer éven át háziasították.
Az étrendjük fontos részét képezte, ám amikor az európai felfedezők a 16. században megérkeztek Amerikába, gyanakvással fogadták az újszerű piros hozzávalót. A botanikusok feltételezték, hogy a mérgező belladonna és a halálos nadragulya rokona, így Európában eleinte csak dísznövényként termesztették. De nem telt el túl sok idő, mire ez megváltozott.
Idővel a paradicsom egyre népszerűbb lett Európában, különösen Olaszországban.
A 18. századra az olasz konyha nélkülözhetetlen összetevőjévé vált, és számos étel, köztük a pizza készítéséhez használták.
Még mielőtt népszerűvé vált volna
Végül egy akkoriban görög település lett az általunk ismert pizza élharcosa: Nápoly. A várost görög telepesek alapították időszámításunk előtt 600 körül a Vezúv árnyékában. A vízparti város virágzó kultúrával rendelkezett, ahol rengeteg lazzaroni, vagyis szegény ember dolgozott, akiknek sem idejük, sem pénzük nem volt arra, hogy odafigyeljenek az étkezéseikre. Gyakran ettek az utcákon, ahol elsősorban lapos kenyerekhez jutottak hozzá, különböző feltétekkel.
Ekkorra a nápolyi lapos kenyerek már a mai pizzák minden jellemzőjét tartalmazták: paradicsomot (amelyet Amerikából hoztak át), sajtot, olajat, szardellát és fokhagymát.
Az étel azonban ekkor még nem örvendett széles körű népszerűségnek és elismertségnek. A pizza a szegény ember ételének számított, részben a lazzaroni miatt, részben pedig azért, mert a paradicsom még mindig megbélyegzett volt, és egyesek attól tartottak, hogy mérgező.
A pizza azonban 1889 körül érte el a nagy áttörést.
Miután az olasz királyság 1861-ben egyesült, I. Umberto király és Margherita királyné meglátogatta Nápolyt
– írja Thiers. – Nem tudni pontosan, hogyan, de végül a gyakran a modern pizza atyjaként emlegetett Raffaele Esposito által készített „pitét" szolgáltak fel nekik.
Raffaele Esposito először azzal kísérletezett, hogy csak sajtot tett a kenyérre, majd szószt öntött alá, és hagyta, hogy a tészta egy nagy kerek pite formáját vegye fel. A legenda szerint a királyi pár már unta a nekik kínált francia konyhát, ezért Esposito három pitét/pizzát készített nekik. A történet szerint a királynőnek az tetszett a legjobban, amelyik Olaszország zászlajának három színét – zöld bazsalikom, fehér mozzarella és piros paradicsom – tüntette fel. Hogy ez véletlen egybeesés volt-e vagy szándékos választás, azt már soha nem fogjuk megtudni.
Esposito a királynő tiszteletére nevezte el pizzáját „Margherita"-nak.
És bár a pizza körüli történeteket ma már nehéz kibogozni a történelmi fikcióból, de egy dolog világos: a pizza innentől kezdve egyre nagyobb magasságokba jutott.
A pizza 1900-ra ikonikus olasz ételré nőtte ki magát, először Olaszországban, később Európában, ami a történelmi események, kulturális változások kombinációjának eredményeként jöhetett létre.