Halálos nukleáris pokolgépek ketyegnek az óceán mélyén

1945. augusztus 6-án, az első Hirosimára ledobott atombomba felrobbanásával új korszak kezdődött az emberiség történetében. A második világháború után a két katonai szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között kibontakozó sok évtizedes fegyverkezési versenyben balesetek vagy emberi felelőtlenség miatt halálos nukleáris pokolgépek tucatjai kerültek az óceán mélyére, ahol a feledés vagy az agyonhallgatás homályába merülve még ma is időzített bombaként jelentenek súlyos fenyegetést.

Az első halálos nukleáris pokolgépek 1945. augusztus 6-i hirosimai, illetve augusztus 9-i nagaszaki bevetése után az Amerikai Egyesült Államok alig négy évig tudta csak megőrizni az atommonopóliumát. A sztálini Szovjetunió, amely a náci Németország felett aratott győzelem után már volt szövetségesét, az Amerikai Egyesült Államokat tekintette a legfőbb ellenfelének, a beépített atomkémeinek és saját erőfeszítéseinek is köszönhetően 1949. augusztus 29-én a kazahsztáni szemipalatyinszki kísérleti telepen felrobbantotta az első saját fejlesztésű nukleáris eszközét. Ezzel megtört az amerikai atommonopólium, és egy minden korábbinál veszélyesebb fegyverkezési verseny vette kezdetét.

Az első szovjet kísérleti atombomba felrobbantásáról készült archív fotó
Fotó: Wikimedia Commons

Az Egyesült Államokban már a Manhattan-projekt sikeres befejezése után elindult egy még sokkal pusztítóbb tömegpusztító eszköz, a magfúzió elvén alapuló nukleáris fegyver, a hidrogénbomba kifejlesztése a magyar származású atomfizikus, Teller Ede professzor vezetésével. A nukleáris fegyver elnevezés egy olyan gyűjtőfogalom, ami azokat a robbanóeszközöket foglalja magába, amelyeknél a robbanás energiáját az atommagban lejátszódó szerkezeti változás szabadítja fel. Két fő típusa létezik: az atombomba, ahol a maghasadás, azaz egyetlen atommag két atommaggá történt szétválása, vagy pedig a magfúzió, azaz két atom egyetlen atommá egyesülése szabadítja fel az energiát. Mivel a magfúziós vagy termonukleáris robbanóeszközöknél az úgynevezett proton-proton reakció, vagyis két hidrogénatom egyetlen héliumatommá egyesülése szabadítja fel az energiát, ez utóbbit ezért hidrogénbombának is hívják.

A hidrogénbomba olyan rendkívül pusztító termonukleáris fegyver, ami a magfúzió elvén alapul
Fotó: Wikimedia Commons

A világtörténelem első termonukleáris pokolgépe 1952. november 1-én a csendes-óceáni Marshall-atollon szabadította el féktelen energiáját; a démoni erő a számításokkal szemben nem 5, hanem 10,4 megatonna erejű robbanást produkált. A Castel Bravo kódnevű amerikai hidrogénbomba felrobbantásakor azonban már a szovjetek is közel álltak a saját magfúziós bombájuk kifejlesztéséhez; 1953. augusztus 12-én az RDSZ-6 jelű kísérleti termonukleáris eszköz felrobbantása a szovjet égbolton is felvillantotta a termonukleáris napfelkeltét.

 

Még napjainkban is fenyegetnek a hidegháború nukleáris balesetei

Mivel az 1950-es években a nukleáris robbanófejek hordozására alkalmas interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztése még gyerekcipőben járt, ezért mind az amerikai, mind pedig a szovjet elrettentést szolgáló atomfegyverek elsődleges hordozói a stratégiai bombázógépek voltak. A lázas fegyverkezési verseny következtében néhány év alatt mindkét szuperhatalom légi erejében az interkontinentális hadászati bombázók egész sora állt hadrendbe. 

Az 1950-es években a B-47 "Stratojet" hat sugárhajtóművel felszerelt stratégiai bombázó alkotta az amerikai hadászati bombázóerők gerincét
Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

Az 1950-es években megjelentek az első nukleáris ballisztikus rakétákkal felszerelt atom-tengeralattjárók is, új szintre emelve a kölcsönös fenyegetést. A szuperhatalmak gyorsan növekvő nukleáris arzenálja ugyanakkor egyre jobban megnövelte a nem szándékolt eseményekből, a balesetekből származó nukleáris katasztrófák kockázatát. A hidegháború évtizedei alatt több olyan baleset is történt, ami még napjainkban is fenyegetést jelenthet.

 

Elolvadhattak volna Grönland gleccserei

1968. február 21-én az amerikai stratégiai bombázóerők egyik nyolc sugárhajtóműves Boeing B-52 es nehézbombázója emelkedett a magasba a New York állambeli Plattsburgh légi bázisának betonjáról. Az óriásgép célja a nyugat-grönlandi Thule amerikai katonai reptere volt. A B-52-es bombakamrájában négy, egyenként 15 megatonna hatóerejű hidrogénbomba rejtőzött. Nem sokkal a leszállási manőver megkezdése előtt azonban tűz ütött ki a bombázó fedélzetén, amit a hatfős személyzet minden igyekezte ellenére sem tudott megfékezni, ezért katapultált.

A Grönland előtt lezuhant B-52-es stratégiai bombázó egy archív felvételen
Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

A magára hagyott B-52-es egy darabig még tovább repült, majd a Thule-i bázistól alig 12 kilométerre halálos rakományával együtt a befagyott Baffin-öbölbe zuhant. Az incidens hatalmas port vert fel, ugyanis ha a négy vagy pedig a négy közül bármelyik hidrogénbomba felrobban, annak beláthatatlanok lettek volna a környezeti következményei. A robbanás hatásaként elpárologtak volna a parthoz közeli gleccserek, és nagyon súlyosak lettek volna az ökológiai következmények is. A rendkívül nagy erők bevetésével végrehajtott titkos Crested Ice (Jégtorlódás) kódnevű mentő-kutatóakció lezárása után a légierő parancsnoksága arról tájékoztatta a sajtót, hogy mind a négy tömegpusztító fegyvert sikeresen kiemelték a Baffin-öböl mélyéről. 

A thule-i bázis, melynek közelében a hidrogénbombákat szállító B-52-es lezuhant
Fotó: Wikimedia Commons

Negyven évvel az incidens után, 2008-ban azonban a BBC oknyomozó újságírói kiderítették, hogy a légierő illetékesei „nem bontották ki az igazság minden szálát” az 1968-as incidenssel kapcsolatban, mert elhazudták, hogy az egyik 15 megatonnás hidrogénbombát nem találták meg, ami mind a mai napig időzített halálos pokolgépként ketyeg Grönland partjainak közelében.

Mind a mai napig halálos nukleáris pokolgép ketyeg egy amerikai nagyváros közelében

1958. február 5-én a georgiai Tybe-sziget légterében az Egyesült Államok légi erejének egyik North American F-86 „Sabre” típusú elfogó vadásza gyakorló repülés közben és máig tisztázatlan körülmények között összeütközött a stratégiai bombázóerők Boeing B-47 „Stratojet” hat hajtóműves hadászati bombázójával. Noha a személyzet az ütközés után képes volt még levegőben tartani a B-47-est, Richardson alezredes, a gép parancsnoka, a földi irányítással egyeztetve, hogy csökkentse a kényszerleszállás kockázatát parancsot adott a bombakamrában lévő nem élesített három és fél tonna tömegű Mk-15 hidrogénbomba kioldására. 

B-47 "stratojet" amerikai hadászati bombázó
Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

A tengerbe zuhant nukleáris fegyver hatóereje mintegy hatvanszorosa a Hirosimára ledobott „Little Boy” kódnevű atombombának. Az incidens után nagy erők bevetésével azonnal megindult a nukleáris tömegpusztító fegyver felkutatását és kiemelését célzó akció, ami a három hónapig tartó megfeszített kutatás ellenére sem volt sikeres. 

Az ezt követő évtizedekben még számos kísérlet történt a veszedelmes tömegpusztító eszköz felkutatására, minden eredmény nélkül. 

Az eltűnt hidrogénbomba mind a mai napig az Atlanti-óceán üledékébe fúródva rejtőzik valahol a mélyben, légvonalban alig 25 kilométerre a 120 ezres lélekszámú Savannah városától. Szakértők szerint a vélelmezhetően előrehaladt korrózió miatt ma már nagyobb veszélyt jelentene kiemelni a bombát, mint az üledékben hagyni, bár ez a megoldás cseppet sem tekinthető megnyugtatónak.

Elvesztett hidrogénbomba és politikai hazugságok

1965. december 5-én az USS Ticonderoga hordozó fedélzetén landolás közben túlfutott a futópályán és a tengerbe zuhant egy Douglas A-4 „Skyhawk” sugárhajtású taktikai bombázó. A gépet a pilótájával együtt elnyelte az óceán. Ami az incidensnek különös jelentőséget ad, hogy a Skyhawk bombakamrájában egy B-43 típusú hidrogénbomba volt felfüggesztve. 

Ott, ahol a szerencsétlenül járt gépet elnyelte a tenger, 5000 méter mély a Csendes-óceán. 

A roncsot, illetve a rendkívüli pusztítóerővel rendelkező nukleáris fegyvert mind a mai napig nem sikerült kiemelni. Az ügynek lett egy igen kellemetlen politikai következménye is, igaz, csak jóval a vietnámi háború vége után. Johnson elnök nem sokkal az USS Ticoderonga fedélzetén történt incidens előtt ugyanis kijelentette, hogy a vietnámi hadműveletekben részt vevő amerikai csapatok nincsenek felszerelve nukleáris fegyverekkel, márpedig a repülőgép-hordozó a balesetet megelőzően a vietnámi felségvizeken operált. 

Az USS  Ticonderoga  hordozó és Douglas A-4 "Skyhawk" taktikai bombázók
Fotó: Wikimedia Commons/U.S. Air Force

A haditengerészet egészen 1989-ig azt állította, hogy a hidrogénbombát hordozó Skyhawk Tajvan és a Japánhoz tartozó Okinawa között a partoktól távoli nyílt-tengeri térségben süllyedt el. Ám 1989-ben kiderült, hogy a haditengerészeti parancsnokság „rosszul emlékezett”, mert a taktikai bombázó a halálosan veszélyes terhével együtt japán felségvizeken, a Riyukiu-szigetcsoport térségében süllyedt a mélybe, az Egyesült Államok ezzel pedig megszegte a nukleáris fegyverek japán területre való bevitelének és tárolásának tilalmáról szóló kétoldalú megállapodást.

Mediterrán rémálmok

1956. március 10-én a floridai Fort Lauderdale katonai légi bázisáról egy B-47 „Stratojet” hadászati bombázó emelkedett a magasba, és Európa felé vette az irányt. Azt, hogy Európán belül hol szállt volna le a gép, mind a mai napig titok. A Stratojet ez alkalommal nem atom- vagy hidrogénbombákat, hanem a nukleáris fegyverek összeszereléshez szükséges alkatrészeket, valamint nagy mennyiségű radioaktív anyagot szállított a fedélzetén, két konténerben. Az Atlanti-óceán átrepülése még problémamentesen zajlott le. A B-47-es a repülési terv szerint megadott időben és helyen találkozott a légi utántöltést végző tankergéppekkel, majd az előre meghatározott irányvonalon tovább repült.

Légi szállítású Mk-28 hidrogénbombák
Fotó: Wikimedia Commons

A harmadik légi tankolást már a spanyol légtérben kellett volna végrehajtani a Startojet személyzetének. A fennmaradt, pontosabban a rendelkezésre álló légi forgalmazási adatokból csak annyi rekonstruálható, hogy utolsó bejelentkezésekor a B-47-es már átrepülte a Gibraltári szorost. A Földközi-tenger feletti várakozási légtérben köröző tankergép személyzete azonban már nem tudott kapcsolatba lépni a Startojet pilótafülkéjével, a bombázónak a halálos rakományával együtt örökre nyoma veszett. Csak annyi bizonyos, hogy a Földközi-tengerbe zuhant és valahol a spanyol partoktól nem túl nagy távolságra rejtőzik a rendkívül veszélyes mélybe veszett radioaktív konténerrel együtt.

 

Szovjet nukleáris pokolgépek a Bermudáknál és Hawaii közelében

Természetesen nemcsak az amerikai légierő és haditengerészet, hanem a szovjet haderő is több életveszélyes nukleáris fegyvert vesztett el a hidegháború évtizedei alatt. Mindkét szuperhatalom katonai titokként kezelte ezeket az incidenseket, ám a szovjet rendszert jellemző paranoiás titkolózási mánia miatt a kommunista nagyhatalom hasonló balesetei még inkább a hallgatás homályában maradtak, ezért ezekből csupán egy-két eset vált ismertté. 1968 októberében a Navaga-osztálybú K-219-es hadrendi számot viselő szovjet atom-tengeralattjáró a Bermuda-szigetek térségében összeütközött a Los Angeles-osztályba tartozó USS Augusta nukleáris meghajtású amerikai támadó-tengeralattjáróval. A baleset következtében a szovjet tengeralattjáró a teljes személyzetével együtt a mélybe veszett a Bermudák északi térségében. 

Egy szovjet nukleáris meghajtású támadó-tengeralattjáró a hidegháború éveiből
Fotó: Wikimedia Commons

A szovjet tengeralattjáró roncsa szinte elérhetetlen mélységben, 6000 méter mélyen fekszik az óceáni hullámsírban.

Túl sok információ azóta sem látott napvilágot a szörnyű balesetről, de annyi bizonyos, hogy a roncsban rekordszámú, összesen 36 nukleáris eszköz rekedt,

köztük tizenhat K-219-es típusú dupla robbanófejes ballisztikus rakéta és két atomtorpedó is. A szovjet tengeralattjáró a halálos rakományával együtt még ma is időzített bombaként rejtőzik valahol az Atlanti-óceán mélyén. 1968 egyébként fekete évnek számított a szovjet haditengerészet történetében, mert nem csak a K-219-est, hanem pár hónappal korábban, 1968 márciusában közelebbről be nem azonosítható időpontban egy másik dízel-elektromos meghajtású támadó-tengeralattjáróját is elvesztette a Csendes-óceánon. 

Mélybe veszett atom-tengeralattjáró fotója ( a kép illusztráció)
Fotó: Wikimedia Commons

A K-129-es hadrendi számú szovjet tengeralattjárónak a Hawaii-szigetektől észak-nyugatra, az amerikai felségterületnek számító szigetcsoporttól mintegy 700 kilométerre veszett nyoma. 

A szovjet tengeralattjáró a fedélzetén bekövetkezett ismeretlen eredetű robbanás miatt süllyedt hullámsírba

99 fős személyzetével és a fedélzetén hordozott 3 nukleáris rakétával, valamint kettő atomtorpedóval együtt. Noha a szovjet búvárnaszád roncsa 5000 méter mélyre süllyedt, de ez az elképesztő mélység sem gátolta meg a CIA-t abban, hogy 1974-ben egy szupertitkos akció keretén belül megpróbálja a felszínre emelni a mélybe veszett szovjet tengeralattjárót. Ma sem tudjuk, hogy sikerrel járt-e a feltehetően roppant költséges művelet.

Ami tényként állapítható meg a tengerben rejtőző halálos nukleáris pokolgépekről:

• - még ma is több, pontosan nem ismert számú elvesztett nukleáris tömegpusztító fegyver rejtőzhet a tenger mélyén,
• - ezek az eszközök időzített nukleáris pokolgépként ketyegnek odalent,
• - a tengeri korrózió miatt reális veszélyt jelent a nukleáris eszközök radioaktív izotópjainak kiszabadulása,
• - a radioaktív szennyezés kockázata pedig komoly fenyegetést jelenthet környező vizek élővilágára.