Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huLeonyid Iljics Brezsnyev különgépe 1972. november 27-én délelőtt landolt a tököli szovjet katonai reptér betonján. Brezsnyev, alighogy leszállt a repülőgépe, rövid úton azonnal magához kérette Kádárt. A rajtaütésszerű vizit helyszíne már önmagában is fenyegető előjelnek számított.
Kádár Jánost elgondolkodtathatta egy 17 évvel korábbi Tökölre vezető tragikus út
Nem tudhatjuk, hogy Kádár Jánosnak, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében, illetve az azt követő megtorlásban vezető szerepet betöltő pártfunkcionáriusnak eszébe jutott-e a szovjet légibázis felé autózva egy tizenhét évvel korábbi, tragikusan végződött tököli út. 1956. november 3-án Maléter Pál vezérőrnagy, a Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere baljós előérzetei és bizalmasai tanácsa ellenére Mihail Malinyin hadseregtábornok meghívásának engedve másodmagával Tökölre utazott, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet haderő kivonásáról tárgyaljon.
Maléter útja a tököli bázisról – mint ismeretes –, egyenesen az akasztófáig vezetett. Noha Kádár Jánosnak ettől már aligha kellett tartania, hiszen 1956 óta nagyot fordult a világ, de abban egyáltalán nem lehetett biztos, hogy Tökölről még mint az MSZMP első titkára fog visszatérni Budapestre. Brezsnyev rajtaütésszerű vizitjének ugyanis voltak már fenyegető előzményei Kádár János számára.
Szitokszóvá vált a reform Moszkva számára a prágai tavasz után
Még Tökölt megelőzően, 1972 februárjában a szovjet pártvezetés, személy szerint Leonyid Iljics Brezsnyev meghívására Kádár János Moszkvába utazott. A szovjet főtitkárral február 11-én lezajlott négyszemközti tárgyalás mindennek, csak éppen barátinak nem volt mondható, annak ellenére sem, hogy a magyar állampárt vezérelte hazai sajtóban kiadott semmitmondó kommünikében a felek „teljes nézetazonosságáról” beszéltek. A feszült hangulatú tárgyalást Brezsnyev nyitotta meg, aki ingerült hangon rögtön azzal kezdte, hogy „Magyarországon továbbra is rossz irányba mennek a dolgok.” A szovjet pártfőtitkár, aki Nyikita Szergejevics Hruscsov 1964 őszén történt puccsszerű elmozdítása után került az SZKP élére, a szovjet pártvezetés konzervatív szárnyához tartozott.
Brezsnyev, aki Hruscsov reformpolitikájával szakítva egyfajta puha sztálinista restaurációt valósított meg, egyre fokozódó ellenszenvvel figyelte a magyarországi óvatos reformfolyamatokat. Az 1968-as prágai tavasz eseményei valósággal sokkolták az SZKP legfőbb vezetését. A csehszlovák reformmozgalom 1968 augusztusában nyílt és durva külső beavatkozással, fegyveres intervencióval történt felszámolása után
Moszkva számára pedig mindenfajta „reform” roppant gyanús fogalommá vált.
Az 1968. január 1-én életbe lépett magyar „új gazdasági mechanizmus”, ami az addigi tervutasításos gazdaságirányítási rendszer helyett egy olyan új modellt vezetett be, amiben nagyobb szabadságot kaptak a vállaltok és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, továbbá bizonyos piaci szabályozóknak is teret engedtek, még nem lépték túl a Kreml ingerküszöbét.
Brezsnyev számára azzal telt be a pohár, hogy az MSZMP reformpárti szárnya 1972-ben nyílt vitát kezdeményezett a gazdasági reform továbbfejlesztéséről. Az új gazdasági mechanizmus kidolgozásában is meghatározó szerepet játszó reformista pártfunkcionáriusok, köztük Nyers Rezső az MSZMP KB gazdasági titkára, Ajtai Miklós, Aczél György, Párdi Imre, valamint Bognár János akadémikus a reformok továbbfejlesztése mellett szálltak síkra, Fock Jenő miniszterelnök hathatós támogatását élvezve. Elképzeléseikben a bankrendszer átalakítása ugyanúgy szerepet kapott, mint a nyugati, vagyis a „tőkés” gazdasági kapcsolatok fejlesztése.
Kádár János olyan hithű kommunista maradt, aki csak 1956 tanulsága okán támogatott néhány reformot
Az utókor máig élő tévhitével szemben Kádár János alapvetően nem volt reformszemléletű kommunista. Kádár, akinek párt és állami karrierje Rákosi keményvonalas diktatúrája idején ívelt fel, komoly szerepet játszott a kíméletlen kommunista elnyomó rendszer működtetésében. Rajk László bukása után Rákosi jóvoltából Kádár lett a belügyminiszter, aki hangzatosan kiállt a „titoista és amerikai imperialista kém” halálra ítélése mellett, attól sem zavartatva magát, hogy ő volt megtagadott barátja fiának, ifj. Rajk Lászlónak a keresztapja. De szintén kíméletlen fellépést követelt a kulákokkal és az „osztályellenséggel” szemben is, megbízhatóan szolgálva Rákosi paranoiás, a társadalmat terrorba taszító ámokfutását.
1956 után, amikor a szovjet szuronyokra támaszkodva immár mint az MSZMP első titkára építette ki a saját hatalmát, valójában nem konszolidálta, hanem restaurálta a kommunista rendszert. Kádár, mint hithű pártember számára 1956-nak nem az volt a legfőbb tanulsága, hogy maga az embertelen rendszer az, ami fenntarthatatlan, hanem a Rákosi-korszak túlkapásait és a mélybe zuhanó életszínvonalat tette meg az „ellenforradalom” legfőbb kiváltó okának, természetesen a „nyugati imperialisták és a hazai horthysta-fasiszta reakció aknamunkája” mellett. Amikor sikerült megszilárdítania a hatalmát, abból a megfontolásból állt a pártvezetésen belüli és a gazdasági reformokat szorgalmazó frakció mellé,
mert azt remélte, hogy e reformok fogják garantálni rendszere stabilitásának legfőbb zálogát, az életszínvonal emelkedését.
Kádár János e sajátosan pragmatikus konzervativizmusának következménye, hogy a prágai tavasz vezetőjével, Alexander Dubcek-kel szemben hallani sem akart semmiféle, a rendszert érintő politikai reformokról.
Kádár kínosan ügyelt arra, hogy semmilyen kérdésben se kerüljön komolyabb konfliktusba a Kremllel. Éppen ezért az új gazdasági mechanizmus továbbfejlesztését célzó 1972-es vitában maga is ódzkodott attól, hogy „túlfeszítsék a húrt”. A poszt-sztálini fordulatot végrehajtó Brezsnyev számára azonban már az 1968-as magyar gazdasági reform életbe léptetése is túl soknak bizonyult, és amikor tudomására jutott, hogy az MSZMP-n belüli „revizionista körök” tovább akarják vinni a reformfolyamatot, elhatározta közbelépését.
Egy név hiányzik még a listáról, az enyém
Kádár János komolyan vette a Brezsnyevtől Moszkvában kapott alapos fejmosást. Az 1972. február 11-én a Kremlben megtartott díszebéden Brezsnyev egyoldalú vádbeszédet tartott, amelyben élesen kikelt a Magyarországon tapasztalható „veszélyes jobboldali elhajlások és a kulturális életben elharapódzó kispolgári nézetek, valamint a mezőgazdaságban a kistőkés viszonyok helyreállítása” ellen. Kádár János Brezsnyev kirohanásának hatására, amikor visszatért Budapestre, az MSZMP Központi Bizottságának (KB) 1972. február 22-ére összehívott zárt ülésén leállította a Nyers-féle reformcsoport további elképzeléseinek megvalósítását. Ez azonban nem volt elegendő Brezsnyev számára, aki attól tartott, hogy a magyar gazdasági reformfolyamat erőteljesebb beavatkozás nélkül amolyan „budapesti tavasszá” fejlődhet.
A szovjet pártfőtitkár éppen ezért arra is el volt szánva, hogy ezt a veszélyes „elhajlást” akár Kádár megbuktatása árán szorítsa háttérbe. Pontosan tudta, hogy az MSZMP KB sem egységes az 1968-as reformmal kapcsolatban. A Központi Bizottság keményvonalasai, Biszku Béla, Gáspár Sándor vagy Apró Antal nem is titkolták ellenérzéseiket a „szocializmus alapjait kikezdő” reformokkal kapcsolatban, és a legfőbb pártgrémiumon belül zajló vitákról részletesen beszámoltak a szovjeteknek.
Brezsnyev így naprakész információkkal a tarsolyában érkezett Tökölre, 1972. november 27-én.
A hirtelen jött tököli villámlátogatás még ha váratlanul is érte Kádárt, ám ezt mégsem lehetett előzmények nélkülinek tekinteni. A tököli szovjet légi bázison lefolyt nem éppen baráti hangú eszmecserén Brezsnyev megismételte a februárban már elhangzott vádakat. Számon kérte Kádártól az „éberség lankadását” és a „szocialista társadalmi igazságosság” érvényesülésének a hiányát ugyanúgy, mint a „szocializmusra veszélyes” értelmiségi csoportok elhallgattatásának kérdését.
Brezsnyev miután befejezte egyoldalú vádbeszédét, egy konkrét neveket tartalmazó kész listát tett le Kádár elé azt követelve, hogy az azon szereplő személyeket azonnali hatállyal távolítsa el a felsőbb pártvezetésből. Kádár, aki nyugodtan tűrte a szovjet pártfőtitkár kirohanását, szótlanul végigolvasta az elé tett listát, majd Brezsnyevhez fordulva csak ennyit mondott: „Egy név hiányzik még a listáról, az enyém.” Miután Brezsnyev kissé lehiggadt, Kádár a szovjet pártfőtitkár néhány kifogását igyekezett megcáfolni, néhánnyal kapcsolatban pedig ígéretet tett a felvetett problémák kivizsgálására.
Saját tehetetlenségének súlya nyomta agyon a megreformálhatatlan kommunista rendszert
A legfőbb szovjet pártvezető Kádár János ígéreteit elfogadva utazott vissza Moszkvába. Kádár párton belüli keményvonalas riválisainak aknamunkája ugyan nem érte el a végső célját, az első titkár menesztését, abban viszont győztesnek érezhették magukat, hogy Brezsnyev látogatása után elkezdődött az 1968-as reformintézkedések felülvizsgálata és a gazdasági reform iránt elkötelezett vezető káderek elmozdítása. A reformcsoport vezetőjét, Nyers Rezsőt felmentették a beosztásából, a többi reformpárti pártfunkcionáriust pedig háttérbe szorították.
Ezzel egyidejűleg az ultrakonzervatív vonalasok, köztük Biszku Béla és Komócsin Zoltán megerősítették befolyásukat és ismét helyzetbe kerültek. Az utolsó vezéráldozatot, a reformok mellett elkötelezett Fock Jenő miniszterelnököt 1975-ben mentették fel kormányfői beosztásából. Helyére a teljesen szürke karakterű Lázár Györgyöt ültették a Minisztertanács elnöki székébe, akinek 12 évig tartó miniszterelnöksége a reformfolyamat leállításával elkezdődött és végül a rendszer összeomlásához vezető „pangás korszakának” lett a szimbóluma. A gazdasági reformfolyamat leállítása után az életszínvonal korábban meghirdetett folyamatos emelése – a Kádár-rendszer legfontosabb sarokköve-, már csak a Magyar Nemzeti Bank nagy hatalmú elnökhelyettese, a nemzetközi pénzügyi körökkel is jó kapcsolatot ápoló kommunista pénzügyér, Fekete János közreműködésével felvett nyugati hitelekből volt finanszírozható.
A fokozatos eladósodás 1982-re kritikus szintre emelkedett, és ezt a folyamatot csak még tovább erősített az akkori Magyar Népköztársaság csatlakozása a Világbankhoz, illetve a Nemzetközi Valutaalaphoz. Az 1980-as évekre végleg bebizonyosodott, hogy maga a szocialista rendszer az, ami megreformálhatatlan. Kádár rendszere és a magyarországi kommunizmus 1989-ben önnön tehetetlenségének súlya alatt végleg összeomlott.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 