A karlócai béke két évszázad háborúskodását zárta le


Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huMagyarország kora újkori háborúktól sújtott történelmében a békekötések ugyanolyan fontos mérföldkövek voltak, mint az egyes ütközetek. 1526 után az ország három részre szakadt és hadszíntérré vált, új határai csak évtizedek alatt alakultak ki. A végvárrendszer vonalán folyamatosak voltak a portyázások és kisebb-nagyobb összeütközések az oszmánok és a királyi Magyarország között. Ez kevés esetben vezetett komolyabb konfliktushoz – ékes kivétel a 15 éves háború, ami a 16. század záróakkordjaként komoly pusztítást okozott.

Az 1660-as évek elején újra fellángolt az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa konfliktusa. Köprülü Mehmed nagyvezír 1661-es kinevezése után nem tétlenkedett és bár a Habsburgok a béke fenntartására törekedtek, ő támadást indított. 1663 szeptemberében elfoglalta Érsekújvárat, de elesett Léva, Nógrád és Nyitra vára is. I. Lipót védekezésre kényszerült és az olasz származású Raimondo Montecuccolit bízta meg a császárváros biztosításával.
A védekező hadjáratban részt vett a költő-hadvezér Zrínyi Miklós is, aki az 1600-ban török kézre került Kanizsa visszaszerzésére törekedett.
Az 1664-es év sikerei a téli hadjárattal és az eszéki híd felégetésével kezdődtek. Az udvar késlekedései miatt azonban Kanizsa visszavétele kudarcba fulladt.

Nyáron az oszmánok Köprülü Ahmed vezetésével Bécs ellen indultak, a keresztény szövetségesek azonban Szentgotthárdnál, augusztus 1-jén meglepő és elsöprő győzelmet arattak. 9 nappal később, augusztus 10-én Vasváron kötötték meg, a kortársak által „szégyenletesnek” bélyegzett békét.
A béke – amit többéves diplomáciai tárgyalások előztek meg – a magyar rendek kizárásával jött létre, akik számára csalódást keltő eredményt hozott.
Zrínyi hadjáratain és a szentgotthárdi győzelmen felbuzdulva reménykedtek a harcok folytatásában. A főurak ezután szervezkedni kezdtek, mozgalmuk végül a Wesselényi Ferenc nádor nevével fémjelzett összeesküvésben érte el csúcspontját.
Két évtized telt el, mire Kara Musztafa nagyvezír sikertelen bécsi hadjárata után, a Szent Liga megalakulásával komoly esély nyílt a török kiűzésére. Az 1684-ben a pápa kezdeményezésére megszületett unió elsődleges célja a Magyar Királyság egységének helyreállítása volt és a korszak nagy ellenfeleit tömörítette szövetségbe. A kezdeti sikerek és a második mohácsi csatának is nevezett nagyharsányi ütközetet (1687) követően az események – külpolitikai okok miatt – nyugvópontra kerültek. A régi riválisok, XIV. Lajos és I. Lipót újabb konfliktusa hátráltatta az eseményeket.

Az 1690-es évek váltakozó sikerei után az 1697-ben a balkáni front fővezérének kinevezett Savoyai Jenő zentai diadala után azonban a visszafoglaló háború eldőlt. A Habsburgok győzelmét és a török kiűzését az 1699-ben Karlócánál aláírt béke 25 évre biztosította. E szerint a Temesköz kivételével az oszmánok kivonultak a Magyar Királyság területéről, de később ez a délkeleti régió is újra az ország része lett.
A béke, bár 150 évnyi megszállás végére tett pontot, nem fogadta kitörő örömmel a magyar nemesség. „Rólunk, de nélkülünk” – szólt a szállóigévé vált mondat, a főurak újból azt érezték, kihagyták őket a sorsdöntő kérdésekből, mert nem hívták őket tárgyalóasztalhoz. A karlócai sátorvárosban kötött megállapodás új korszak hajnalát hozta el a magyar történelemben, ahol a nemesség a korábbinál szűkebb pályán mozogva szólt bele a politikai döntésekbe. Az évtizedes feszültségek a Rákóczi-féle szabadságharcban robbantak ki, ami ismét hadszíntérré tette a visszafoglaló háborúkban kimerült országot.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.