A gyors utazás mellett menedéket is jelentett a londoni metró

A londoni földalatti, a Metropolitan-vonal építése

Fotó: Wikimedia Commons

Ablaktalan kocsikban utaztak, mégis szerették a világ első metróját a londoniak. A földalatti vasút története a brit fővárosból indult, ahol az átadás után kevésbé kényelmes körülmények, de annál gyorsabb utazás várta a felszállókat.

A 19. század a vasút évszázada volt. A rendkívül gyors technikai fejlődés lehetővé tette, hogy az ember addig nem ismert sebességgel, akadálytalanul, tehát kiszámíthatóan és megbízhatóan száguldjon úti célja felé. Anglia élen járt a vasútépítésben, 1854-re Londonban már hat pályaudvar szolgálta az utasokat céljait. 

Vasút a föld alatt

Az évtizedek alatt rohamosan nőtt a forgalom a pályaudvarok környékén, a belvárosba igyekvő vagy onnan érkező lovaskocsiktól gyakran mozdulni is nehéz volt. Már az 1830-as években felmerült az ötlet, ha a felszín ennyire zsúfolt, miért nem építkezünk a föld alatt? Amikor a megnövekedett közúti forgalom már komolyabb problémát okozott, a brit parlament törvényt fogadott el, ami kezdeményezte a Paddington pályaudvar, a Farringdon Street és a King’s Cross összekötésére szolgáló földalatti vasút megépítését.

Charles Pearson, a londoni metró egyik megálmodója
Fotó: Wikimedia Commons

Az építkezés – hasonlóan a budapesti földalattihoz – alagutak kiásásával kezdődött, amelyre tetőszerkezetet építettek és végül ismét betemették, visszaépítve az útburkolatot. 

Az építkezés lelkes támogatója volt Charles Pearson ügyvéd és politikus. 

Látva a megnövekedett forgalom városra gyakorolt hatását, már 1845-ben pamfletben javasolta a metró megépítését. Ötlete alapján a földalatti „légi vasút” lett volna, amit sűrített levegővel mozgatnak az alagútban. Bár ötlete végül nem ilyen formában valósult meg, rengeteg munkával élen járt a projekt finanszírozásának megoldásában. Pearson nem érhette meg az első metróvonal átadását, 1862-ben vízkórban halt meg. 

Füst mindenütt

Az építkezés hosszadalmas és nehézkes folyamata a londoni polgárok mindennapi életét is megnehezítette, az évek alatt számtalan panasz érkezett a munkálatokra. A lakosság ugyanakkor hamar megtapasztalta a földalatti vasút előnyeit. 1863. január 10-én – egy pénteki napon – végre utasokkal indult el az első szerelvény. Sikere olyan átütő volt, hogy az először csak öt kilométeren, hét megállóval kialakított vonalat szinte azonnal bővíteni kezdték, a londoni metró pedig napjainkra a legnagyobb hálózat lett – a vonalak hosszát tekintve. 

A londoni földalattit eleinte gőzmozdonyok vontatták
Fotó: Wikimedia Commons

Míg számunkra gyors és kényelmes választás metróval utazni, az első utasok számára ez kevésbé volt kellemes élmény. A kocsikat gőzmozdonyok húzták és mivel az alagútrendszer szellőzése nem volt megoldva, a füst állandó volt. 

A mozdonyvezetők, hogy csökkentsék a füst belélegzését, hosszú szakállat növesztettek. 

Az utastérben ablaktalan kocsik várták a felszállókat, ami bizonyára izgalmas élménnyé tette a földalatti utat. A metró népszerűségére mindez nem volt hatással, a közlekedés megkönnyítése pedig a városfejlődésnek is jót tett. A külső kerületekből egyszerűvé vált a beutazás, ami azt is jelentette, hogy a belváros (City) népsűrűsége nem nőtt, nem vált túlzsúfolttá. 

Metró: utazás és védelem 

A következő évtizedek a metróhálózat folyamatos építéséről szóltak. A kezdeti kényelmetlen kocsikat hamar leváltották és a gőzmozdonyok helyett is megjelentek az elektromos szerelvények. Az ikonikus metróhálózat a 20. században is szerepet kapott. A második világháborúban London a föld alá költözött. 

Bombák elől is védett az alagút
Fotó: Wikimedia Commons

Az alagutak óvóhelyként szolgáltak, több megállót ért bombatalálat, ami sok civil áldozattal járt. Az alagutakban nemcsak a lakosság, hanem a British Múzeum kincsei is menedéket találtak, és egyes megállók a légvédelem főhadiszállásként is működtek. 

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.