Iratkozzon fel hírlevelünkre 
A NASA Pleiades nevű szuperszámítógépe részletesebben elemezte az Oort-felhőt – azt a hatalmas, jeges objektumoktól hemzsegő régiót, amely Naprendszerünket övezi. A legújabb kutatások szerint az Oort-felhő belső része nem gömb alakú, ahogyan korábban feltételezték, hanem spirális szerkezetű, így inkább egy miniatűr galaxisra emlékeztet.
A Naprendszer peremén, több ezer, sőt akár több százezer csillagászati egységnyi (CSE, angolul AU) távolságban elhelyezkedő Oort-felhő régóta az egyik legrejtélyesebb képződmény. Ezt a területet leginkább a Naprendszer kialakulásából visszamaradt jeges „törmelék” népesíti be: törpebolygók, üstökösmagok és más apró égitestek keringenek itt. Ezen objektumok vizsgálata betekintést nyújthat bolygórendszerünk korai időszakába.
Fotó: Leemage via AFP
A felhő külső határa sok százszor távolabb húzódik, mint a Plútó és a Kuiper-öv. Mérete jól érzékeltethető azzal, hogy a jelenlegi leggyorsabb űrszondák – például a Voyager–1 – több száz év alatt érnék el ezt a régiót, teljes áthaladásuk pedig akár 300 000 évig is eltarthat.
Miért nehéz az Oort-felhőt vizsgálni?
Az Oort-felhő objektumai rendkívül aprók, halványak, és óriási távolságban helyezkednek el, így közvetlen megfigyelésük szinte lehetetlen. A tudósok főként a hosszú periódusú üstökösök pályája és a Naprendszer külső pereméről kivetődő jégdarabok elemzése alapján próbálnak következtetni a felhő tulajdonságaira. A legelfogadottabb elmélet szerint az Oort-felhő a Naprendszer egyik legkülső határát jelöli: a Naptól 2 000–5 000 CSE távolságban kezdődik, és akár 100 000–200 000 CSE-ig is elnyúlhat.
Új kutatási eredmények a Pleiades szuperszámítógéptől
A Southwest Research Institute kutatói a NASA Pleiades szuperszámítógépével egy olyan modellt futtattak, amely a hosszú periódusú üstökösök pályáját, valamint a Naprendszeren belüli és azon kívüli gravitációs hatásokat is figyelembe vette. A külső tényezők között szerepeltek más csillagok, valamint a Tejútrendszer központjának gravitációs erői is.
A Live Science beszámolója szerint a szimuláció meglepő eredményt hozott:
az Oort-felhő belső tartományában (1 000 és 10 000 CSE között) egy spirális korongra emlékeztető alakzat is kialakulhat, amelynek „karjai” akár 15 000 CSE távolságig elnyúlhatnak.
A kutatók szerint ezt a struktúrát a „galaktikus árapály” hozza létre – egy olyan távoli gravitációs hatásokból álló jelenség, amely a Tejútrendszer csillagaitól, fekete lyukaktól és a galaxis központjából származik. A tanulmány szerzői szerint ez a spirális forma hosszú időn át stabil maradhat.
A felfedezés megerősítése és jövőbeli kilátások
A kutatók remélik, hogy a jövőben – akár közvetlen megfigyelésekkel, akár a Naprendszer peremvidékéről érkező fény vagy más jelek elemzésével – sikerül igazolni ezt a spirális szerkezetet. A vizsgálatok azonban komoly kihívást jelentenek, hiszen az Oort-felhő objektumai rendkívül halványak és hatalmas távolságban keringenek.
A kutatási eredmények jelenleg előzetes formában érhetők el az arXiv tudományos preprint-adatbázisában, és még nem estek át a szakmai lektorálás folyamatán.
Összehasonlításképpen: 1 CSE a Föld és a Nap átlagos távolságának felel meg, ami körülbelül 150 millió kilométer.