A kártyások tudják, hogy a pikk ász a legerősebb lap a römi kártyában, üt minden más lapot. Hívják úgy is, hogy a „halott kártya”. A pikk ász szimbólumként először a második világháborúban nyert nagyobb jelentőséget. Még ezt megelőzően az első világháború idején a brit hadseregben használták ezred jelvényként. Bő két évtizeddel később az 1944. júniusi normandiai partraszálláskor a 101-ik légi szállítású hadosztály, a Vijjogó Sasok (Screaming Eagles) alkalmazta a pikk ász szimbólumot, arra hogy az ejtőernyős bevetés során az egységüktől elszigetelődött katonákat azonosítsák. A Vijjogó Sasok négy egységének adtak egy-egy kártyaszínt, amit a sisakjukra festettek. Az 302-ik gyalogezred kapta a szívet, az 501-ik a kárót, a 327-ik siklóernyős ezred a makkot és az 506-ik ejtőernyős gyalogezred kapta a pikk színt, és ez lett számukra a szerencse szimbóluma. A kártyákat ma is használják a 101-ik hadosztály második világháborús örökségéről és sikereiről való megemlékezéskor.
A pikk ász a vietnámi háborúban más értelmet kapott. Itt nem mint a szerencse szimbóluma, hanem a halál szimbólumaként volt használatos. 1966 januárjában egy brigádja, a 25-ik gyalogos hadosztály (Trópusi Villámok, Tropic Lightings) 3-ik zászlóalja Dél-Vietnámban, a Pleiku városa melletti dombon létesített tábort. A történet négy hadnagy (Barrie E. Zais, Thomas R. Wissinger, a Lieutenant Davis és Charlie Brown) szobájában kezdődött, amiben volt egy kártyaasztal. Az egyik szakaszparancsnok felhívta Charlie Brown figyelmét a Stars and Stripes magazinban 1966. február 7-én megjelent egyik cikkre, melyben Craig Hosmer kaliforniai képviselő a vietkongok babonáit sorolta fel. Azt nyilatkozta, hogy a vietkongok két szimbólumot tartanak különösen balszerencsésnek: a nő és a pikk ász képét.
Aznap este valaki a csoportban észrevette, hogy a Bicycle játékkártya-márka szimbóluma egy nő, az amerikai szabadságszobor, ezért hamarosan kitervelték, hogy a pikk ászt használják névjegyként a terepen.
Charlie Brown írt egy levelet a Amerikai Egyesült Államok Játékkártya Vállalatnak (The United States Playing Card Company), melyben extra ászokat kért, megközelítőleg 1000 darabot, de nem igazán számított válaszra. A levél a vállalat elnökének (Mr. Allison F. Stanley) asztalára került, aki a fiát a második világháborúban vesztette el ezért lelkesen teljesítette a katonák kérését, küldött annyi pikk ászt, amennyit csak kértek.
Még aznap, amikor a levelet elolvasta, intézkedett, hogy azonnal küldjenek ingyen 1000 darab pikk ászos kártyalapot a katonáknak.
A vietnámi harctéren küzdő amerikai katonák a razziák során a falvakban szórták szét, illetve a megölt vietkongok testén helyezték el a baljóslatú szimbólumot ábrázoló kártyákat, hogy megfélemlítsék az ellenséget. A pikk ásztól való félelem abból az időből ered, amikor még a francia gyarmatosítók uralták Indokínát és az ő jövendőmondó kártyáikon a pikk ász a közelgő halál és a szenvedés jele volt. Bár a vietkongok számára a pikk ász nem volt kifejezetten a félelem szimbóluma, úgy, ahogyan azt az amerikaiak hitték, mégis erőteljes szimbólummá vált azok között, akik használták. A pikk ász erősítette a morált az amerikai katonák között, akadtak azért szép számmal olyan vietnámiak is, akik tartottak a halál szimbólumától.
Az első kártyaszállítmány megérkezése után az ötletgazda amerikai tisztek hamarosan kaptak egy levelet a kártyavállalat marketingjével foglalkozó J. Walter Thomson reklámügynökség munkatársától, John. B. Powerstől, aki azt kérdezte, felhasználhatja-e a történetüket. A megkapott engedéllyel a kezében Powers megírta a történetet, amit Bob Considine rovatvezetőnek küldött el, aki szerkesztett erről egy sajtóközleményt a United Press International hírügynökségnek.
A játékkártya vállalat hamarosan annyi megrendelést kapott - még olyan anyáktól is, akik a Vietnámban harcoló fiaiknak akartak kártyát küldeni –, hogy speciálisan jelölt dobozokba kezdték csomagolni az erre a célra szánt kártyákat, amik 52 ászt tartalmaztak. A ládákat felcímkézték a Bicycle márkanévvel és ráírták, hogy „titkos fegyver”. A Vietnámban állomásozó amerikai egységeknek mindig a postaköltséget kifizetve küldték el a kártyákat. Időközben Zaiss és Wissinger hadnagyokat áthelyezték az országban állomásozó más egységekhez, de Charlie Brown és Davis is gyakran hajtottak végre harci műveleteket más helyszíneken. Napok, vagy hetek is elteltek úgy, hogy Charlie látta volna Davist, de Charlie továbbra is levelezett Stanleyvel, Powersszel és Hosmerrel. A történet végül egész Amerika szerte elterjedt az újságokban és riporterek kezdték interjúért ostromolni a vállalatot, de akadt olyan tudósító is, aki elutazott a korántsem veszélytelen terepre és kiment a katonákkal, a harcok sűrűjébe; az egyikük hat napig Charlie szakaszával maradt. Charlie az elkövetkező hónapokban számos levelet kapott Hosmertől, a kártya vállalattól és a reklámcégtől. Mindig igyekezett a lehető leggyorsabban válaszolni és friss információkkal szolgálni a pszichológiai hadviselésről. 1966 februárjában Hosmert súlyos kritikák érték, amiért azt sugallja, hogy az amerikaiak pszichológiai hadviselést folytatnak Vietnámban. Június 14-én beszédet tartott a Kongresszusban és felolvasta azt leveleket, amit ő, illetve Stanley a hadnagyoktól kapott.
Más kártyákat is használtak háború során
Később, az iraki hadműveletek során is alkalmaztak játékkártyákat. Az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Hírszerző Ügynöksége létrehozott egy speciális játékkártya paklit, hogy segítsen a katonáknak azonosítani az 52 legkörözöttebb irakit. A kártya közepén volt az illető képe, rajta volt, hol érhető el, az egyén címe és munkájának megnevezése. A leginkább körözött személyt, Saddam Husseint a „Halott Kártyára” tették.