A Scorpion 1968. február 15-én hajózott ki a virginiai Norfolkból, hogy 3 hónapig a Földközi-tengeren gyakorlatozzon az amerikai 6. flotta és a NATO térségbeli erőivel. A küldetés májusban ért véget. Az atommeghajtású vadász-tengeralattjáró május 16-án a spanyolországi Rota kikötőjében a partra tett két tengerészt – az egyik beteg lett, a másiknak pedig sürgősen haza kellett utaznia egy családi haláleset miatt –, majd kifutott az Atlanti-óceánra.
A Scorpion ekkor parancsot kapott Arnold Schade tengernagytól, hogy ne egyenesen Norfolkba hajózzon, hanem tegyen egy 2 ezer kilométeres kitérőt délre, az Azori-szigetekhez, és figyeljen meg egy szovjet flottacsoportosítást. A szovjet csoport nem csak felszíni hajókból állt, hanem tartozott hozzá egy nukleáris meghajtású tengeralattjáró is.
Az amerikai haditengerészet szerint a Scorpion 1968. május 21-én adta le hivatalosan az utolsó, máig titkosított üzenetét. Ebben Francis Slattery korvettkapitány azt írta, hogy 15 csomós sebességgel közelíti meg a szovjeteket, majd másnap hazaindul, és május 27-én érkezik meg Norfolkba. A flotta május 24-én értesítette a családtagokat, hogy három nap múlva a kikötőben várhatják a szeretteiket. Mint olvasóink nemsokára látni fogják, a valóságban küldött még rádióüzenetet a tengeralattjáró, de ezt letagadták.
A 99 tengerész rokonai, feleségeik, gyerekeik hétfőn, május 27-én Norfolkban, a 22-es mólónál várakoztak, ami a Scorpion megszokott kikötőhelye volt. Aznap esett az eső, az erős szél kicsavarta az esernyőt a családtagok kezéből. Az emberek egy ideig a mólón álltak, aztán visszaültek az autóikba, hogy ne ázzanak bőrig. Ekkor még senki nem aggódott, hiszen a tengeralattjárók érkezését nem lehetett pl. a légitársaságok menetrendjéhez hasonlítani. A hivatalos állítások szerint a Scorpion szigorú rádiócsendben haladt hazafelé, tehát az sem volt gyanús, hogy nem rádiózott a parancsnokságnak, és hogy nem is vette a partról küldött üzeneteket. Délutánra azonban a Scorpionnak már be kellett volna jelentkeznie legalább rádión, ezért a flotta ügyeletesei intézkedni kezdtek.
A családtagoknak nem mondták meg, hogy a szeretteik bajba kerülhettek. A rokonok este fáradtan, csalódottan, mégis, várakozással telve hazamentek, és bekapcsolták a tévéiket. Aki a CBS-csatornát nézte, a híradóban egyszer csak azt hallotta, hogy a haditengerészet kutatást indított egy tengeralattjáró után, amely nem érkezett vissza a kikötőjébe. A hírt a Fehér Házból, Lyndon Johnson elnök környezetéből szivárogtatták ki a CBS-nek.
A hozzátartozók persze azonnal megértették, hogy a Scorpionról volt szó. A flotta ekkor már kétségbeesve szervezte a kutatást az eltűnt hajó után. Ennek ellenére aznap késő este Thomas Moorer admirális, a haditengerészet parancsnoka riportereknek azt mondta:
Borzasztó rossz az idő most az óceánon. Lehetséges, hogy ez akadályozza meg a tengeralattjárót a rádiózásban és a beérkezésben.
A hivatalos adatok szerint az amerikai flottaparancsnokság május 28-án adta ki a parancsot a kutatásra. Az akcióban 35 hajó és 55 repülőgép vett részt. A tengeralattjárót június 5-én nyilvánították elveszettnek, és csak október végén találták meg, 740 kilométerre az Azori-szigetektől délnyugatra, több mint 3 ezer méteres mélységben.
A roncs kettétört, a tengeralattjáró tornya leszakadt, a hajócsavar meghajtótengelyét a roncs mellett találták meg. A tragédiának nem volt túlélője.
A katasztrófa vizsgálatára egy haditengerészeti bizottságot alakítottak.
A testület 1969 januárjában kimondta, hogy nem lehet pontosan megállapítani a katasztrófa okát.
A jelentés kizárta a szabotázst, egy vízalatti heggyel való ütközést és a reaktor katasztrofális meghibásodását. A dokumentumban annyi szerepel a szovjet hajókról, hogy a térségben voltak, de arról nem ír, hogy a Scorpion adatokat gyűjtött volna-e róluk.
Ed Offley amerikai újságíró vietnámi veterán 15 évvel később megemlékező cikket készült írni egy virginiai lapnak a Scorpionról, és ehhez meginterjúvolta az Atlanti Tengeralattjáró Erő volt parancsnokát, Arnold Schade tengernagyot.
Az újságíró legnagyobb meglepetésére Schade azt mondta, hogy az amerikai flotta a valóságban már öt nappal korábban tudta, hogy a Scorpion elveszett.
Az admirális azt is bevallotta, hogy a Scorpion a hivatalos állításokkal ellentétben nem hajózott rádiócsendben, hanem minden nap jelentkeznie kellett volna.
A tengeralattjáró 21-én röviden jelentette a pozícióját, de aznap ehelyett részletes jelentést kellett volna küldenie. Ez keltette az első gyanút. Mivel másnap, 22-én nem érkezett rádióüzenete, és nem válaszolt a mi üzeneteinkre, harmadnap reggel megindítottuk a kutató-mentő műveletet. Két flottilla rombolót küldtem a térségbe, és sok nagy hatótávolságú tengerészeti felderítőgépet.
Mindezt megerősítette a haditengerészet akkori főnöke is, aki szintén interjút adott Offley-nak. Moorer admiráls ezt mondta:
Amikor a Scorpiontól május 23-án sem érkezett üzenet, tudtuk, hogy elsüllyedt. Senkiben nem volt kétség efelől.
A családtagoknak 24-én adták tovább a Scorpion megérkezésének időpontját. Tehát amikor a rokonok örömteli készülődésbe kezdtek, a tengeralattjáró már elsüllyedt.
A hivatalos állítás szerint a kutatás május 27-én kezdődött, amikor az óceáni akusztikus felderítőrendszer, a SOSUS felvételei alapján meghatároztak egy 20x20 kilométeres térséget, ahol a Scorpion elsüllyedhetett. Ide küldték a Mizar nevű mélytengeri kutatóhajót.
A hajó egy speciális, nyomásálló, 35 mm-es kamerát vontatott a tengerfenék felett. A koromsötét óceánt 30 másodpercenként erős lámpa fénye világította meg, kb. 30 méteres sugarú körben, a kamera pedig ekkor automatikusan készített egy képkockát. Az egész napos munka után a technikusok előhívták a filmtekercseket és egész éjjel ezeket nézték, hátha meglátják a Scorpion roncsát rajtuk. Ahogy John Craven, a haditengerészet mélytengeri programjának igazgatója, a kutatás vezetője fogalmazott:
Ez olyan nehéz munka volt, mintha egy szívószálon keresztül nézve keresnénk egy elveszett kontaktlencsét a kertben, éjjel, szakadó esőben.
A kamera 200 ezer fotót készített a következő hónapokban a tengerfenékről. Szinte hihetetlen, de október 28-án Cravenék és a Mizar felfedezte a roncsot.
Helyesebben, újra felfedezte.
Ugyanis egymástól függetlenül öt amerikai tengerész is állította 1993-ban és 2006-ben, hogy a flotta már júniusban rábukkant a tengeralattjáróra.
A tanúvallomásaik szerint a Compass Island nevű hajó, amelyet a Mizar kamerájánál sokkal korszerűbb és érzékenyebb térképező szonárral szereltek fel, bukkant rá a roncsra június 9-én, alig két nappal azután, hogy megérkezett a kutatási szektorba. Olvasóink emlékeznek, mindössze öt nappal korábban nyilvánították elveszettnek a Scorpiont. Bill Sebold tengerész ezt mondta:
Júniusban mi találtuk meg a Scorpiont.
Bill D’Emilio pedig így beszélt erről:
A Compass Islandon szolgáltam. Ott voltam, amikor bejelentették a tisztek, hogy megtaláltuk a tengeralattjáró roncsát az óceán fenekén.
Hogy miért tagadta le az amerikai haditengerészet mindezt? Offley szerint azért, hogy mindenki balesetnek higgye a katasztrófát
A szkeptikusok azt állítják, hogy a Scorpiont egy szovjet atom-tengeralattjáró torpedózta meg, egy feltételezés miatt. Eszerint a szovjet kormány azt hitte: az amerikaiak okozták a K-129 szovjet ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáró vesztét két hónappal korábban, a Csendes-óceánon. A K-129-et próbálta kiemelni a CIA az 1970-es években, amiről részletes cikket közöltünk az Origón.
Ed Offley ezzel az elmélettel 1998 után találkozott, mert ekkor a Scorpion utáni kutatás résztvevői közül egyre többen kezdtek beszélni neki egy szovjet támadás lehetőségéről. A tanúk között voltak parti rádiósok, hajón szolgáló tengerészek, de tengeralattjárósok is. Philip Beshany ellentengernagy, Moorer admirális stábjának egy tagja is így nyilatkozott.
A Pentagonban sok titkos információ keringett arról a szovjet egységről, amelyet a Scorpionnak kellett megfigyelnie. Sokan attól tartottak a felderítőink és hírszerzőink jelentései alapján, hogy a szovjetek felfedezték a tengeralattjárót, követték, majd elsüllyesztették. Ezek a jelentések annyira szigorú titokminősítést kaptak, hogy viccből így hívtuk őket: elolvasás előtt megsemmisítendő.
Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy amikor megindult a kutatás az eltűnt tengeralattjáró után, a keresést elrendelő, május 23-i parancs részletesen leírta a körülményeket. A parancsnot Holmes admirális, az Atlanti flotta parancsnoka szignálta, és az üzenet olyan „forró” volt, hogy azonnal megkapta minden tengeralattjáró személyzete. Ron Rule ekkor a Nathanael Greene nevű ballisztikus rakétahordozón szolgált.
Megszóltal a fedélzeti hangosbeszélő és a kapitányunk hosszan beszélt a legénységhez. Azt mondta, hogy a Scorpion hazafelé tartott, de azt rádiózta a paranncsokságnak, hogy a szovjetek követik. A rádióüzenetben utasítást kért, hogy visszaforduljon-e, vagy tartson továbbra is Amerika felé. A kapitány közölte, hogy ez volt a Scorpion utolsó jelzése, és utána senki nem hallott felőle semmit. Mindannyian arra gondoltunk, hogy egy szovjet tengeralattjáró követhette.
Frank Greene fedélzetmester ugyanezen a tengeralattjárón már a kapitány bejelentése előtt tudta, hogy baj történt.
Bermuda térségében hajóztunk, amikor parancsot kaptunk a kapitánytól, hogy új irányt tervezzünk az Azori-szigetekhez. Részt kellett ugyanis vennünk a Scorpion keresésében. A mélytengeri akusztikus felderítőrendszer, a SOSUS azt jelezte, hogy víz alatti harc alakult ki, amelyben elsüllyedt a mi tengeralattjárónk, ezért kellett odaindulnunk. A kapitány csak ezután jelentette be a legénységnek, hogy mi történt a Scorpionnal.
A hivatalos állítások szerint a SOSUS nem rögzítette robbanások hangját, hanem a Scorpion összeroppanásának zajait örökítette meg. Vince Collier SOSUS-technikus azonban azt nyilatkozta, hogy évekkel később, a kiképzésekor, az egyik órán az oktató egy titkos felvételt játszott le a leendő altiszteknek arról, ahogy a szovjet tengeralattjáró torpedót lőtt ki, és ahogy a fegyver eltalálta a Scorpiont.
Ed Offley újságíró nem hitte el a történetet, ezért megkereste az említett oktatót, Richard Falckot.
Falck megerősítette, hogy valóban volt a birtokában egy ilyen szalag, és hogy tényleg bemutatta a képzés résztvevőinek.
Más technikusok arról beszéltek, hogy a flotta parancsnoksága néhány órával a Scorpion elsüllyedése után rádión utasította a SOSUS-rendszer ügyeleteseit: tegyék külön raktárba az adott órák hangfelvételeit és digitális adatait, mert később ezeket elviszik majd a vizsgálatot végző tisztek. A bizonyítékok nagy része így aztán eltűnt, kivéve azt a néhány „bootleg” szalagot, amelyet a SOSUS személyzete tulajdonképpen ellopott a haditengerészettől, és amelyekről két évtizeddel később végül többen elkezdtek nyilatkozni a sajtónak.
A szovjet torpedó elméletének ellenzői 20 évig azzal érveltek, azért nem reális a teória, mert a szovjet technológia messze elmaradottabb volt az amerikainál. Ezért lehetetlennek tartották, hogy a modern Scorpiont, az amerikai védemi ipar csúcstermékét ilyen könnyen el tudták volna süllyeszteni.
Amit azonban az ellenzők nem tudhattak, és amire csak 1985-ben derült fény, az, hogy a szovjeteknek sikerült beszervezniük az amerikai haditengerészet egy altisztjét, John Walkert. Walker rangja nem volt magas, de a beosztása annál fontosabb személlyé tette. A férfi ugyanis a titkos kommunikációs központokban dolgozott kódfejtőként, és a legmagasabb minősítési iratokhoz is hozzáfért. Walker 18 éven át továbbította a KGB-nek az amerikai atomtitkokat, ahogy ezt korábban megírtuk itt, az Origón.
Walkertől a szovjetek megszerezték az amerikai haditengerészet szupertitkos kommunikációs kódjait, így követni tudták az amerikai atom-tengeralattjárók mozgását is. A Scorpion így eshetett csapdába az Azori-szigeteknél. A szovjetek tudták, hogy meg fog érkezni, és mivel azt hitték, hogy Amerika süllyesztette el a K-129 szovjet tengeralattjárót márciusban, bosszúból kilőtték az amerikai tengeralattjárót.
Peter Huchthausen kapitány, aki az 1980-as években haditengerészeti attaséként szolgált Moszkvában, azt mondta Ed Offleynak, hogy szerinte a két vezetés titokban paktumot kötött a hallgatásról.
Sok szovjet főtiszttel beszélgettem, pl. Ivan Komarov ellentengernaggyal, és az a meggyőződésem alakult ki, hogy mindenkinek jobb volt a hallgatás. A szovjeteknek nem kellett kínos részletekről nyilatkozniuk a saját tengeralattjárójukkal kapcsolatban, amelynek a legénysége vagy a tisztjei esetleg renegátak lettek, és saját szakállukra talán épp egy atomrakétát akartak kilőni Hawaii-ra. Nekünk pedig jól jött, hogy nem kellett magyarázkodnunk egy olyan eset miatt, amely, ha nyilvánosságra kerül, akár háborúhoz is vezethetett volna. Gondoljunk bele, milyen politikai válságot okozott volna, hogy elsüllyesztették egy tengeralattjárónkat. Azt nem lehetett volna válasz nélkül hagyni, és mi lehet más válasz egy stratégiai eszköz megsemmisítésére, mint egy válaszcsapás? És már ki is tört a harmadik világháború.
Huchthausen állításait megerősítette egy másik szovjet tengernagy is. Viktor Dygalo 1968-ban, tehát ebben a kritikus évben annak a flottillának volt a parancsnoka, amelyhez a K-129 is tartozott. Az admirális azt mondta az amerikai attasénak, hogy nem hivatalos megállapodás született a két flotta főparancsnokai között a hallgatásról.
Azt, hogy a hozzátartozóknak hazudott az amerikai haditengerészet, nem csak a fentiek erősítik meg, de Mike Hannon rádiós altiszt is, aki május 22-én este szolgálatban volt a norfolki kommunikációs központban.
Tudtam, hogy a Scorpionnak jelentkeznie kellett volna. A szolgálatom végén ezért beszéltem az ügyeletes tiszttel, és emlékeztettem rá, hogy nem kaptunk rádiójelzést a tengeralattjárótól. A tiszt elfehéredett, és elrohant telefonálni.
Ken Larbes váltotta aznap éjjel a társát. Ő így folytatta a történetet.
Éjfélkor berohant a terembe az Atlanti Tengeralattjáró-flotta több főtisztje. Nálunk még kapitányok is ritkán fordultak meg, most pedig admirálisok rohangáltak fel-le, kiabáltak és azt követelték, hogy minden információt azonnal mondjunk meg a Scorpionról. Főleg azt, hol lehet. Olyan sokan voltak, olyan magas rangban, hogy aznap éjjelre felfüggesztették a tisztelgési szabályokat, és vigyázzba sem kellett pattannunk, ha megszólítottak.
A főtisztek nyíltan arról beszéltek az alacsony rangú rádiósok jelenlétében, hogy a szovjetek elsüllyesztették a Scorpiont.
A SOSUS felvette a torpedó robbanásának zaját, majd utána azt, hogy a szovjet tengeralattjáró teljes sebességgel távozik a térségből.
Hannon, aki maga is tengeralattjárós volt korábban, és szolgált a második világháborúban is, mindezek után döbbenten hallotta, hogy a flotta két nap múlva kiadta az üzenetet a hozzátartozóknak: készülhetnek a szeretteik hazaérkezésére. A Scorpion pusztulásáról ekkor már öt napja tudott a haditengerészet.
Amikor szolgálatba mentem május 27-én, elhajtottam a 22-es móló mellett. Aznapra várták a családok a Scorpiont. Ott álltak a feleségek, kicsi gyerekek, szülők, testvérek a hideg, szakadó esőben, és nézték a szürke tengert. Nem tudták, hogy hiába várnak. Majdnem elsírtam magam, és 50 évvel később is rémálmaim vannak erről,
– mondta a rádiós 2017-ben az újságírónak.