Ez volt az első igazi világvége – majdnem eltűnt az élet a Földről

Amikor az ember a történelem előtti idők tömeges kihalási eseményeire gondol, rendszerint a dinoszauruszok kipusztulása jut eszébe. Pedig jóval korábban – mintegy 400 millió évvel az őshüllők uralmának vége előtt – történt egy még pusztítóbb kataklizma, amely az ordovícium–szilur kihalási esemény néven vált ismertté.

A kihalási esemény előtt Földünk még teljesen máshogy nézett ki. Körülbelül 485 és 443 millió évvel ezelőtt bolygónkat egy elképesztően meleg időszak jellemezte, amelyet a kutatók Ordovíciumnak neveznek. A légkör szén-dioxid-tartalma a mai többszöröse lehetett, a szárazföldek pedig még teljesen kopárak voltak: csak egyszerűbb növények, például algák, mohák és májmohák kapaszkodtak meg a sziklákon.

Az ordovícium–szilur kihalási esemény előtt virágzott az óceánban az élet.
Fotó: OpenAI DALL-E

Miközben a felszín még élettelennek tűnt, a tengerekben valóságos evolúciós robbanás zajlott. A tudósok ezt a jelenséget a „nagy ordovíciumi biodiverzifikációs eseményként” (GOBE) tartják számon. Ebben az időszakban jelentek meg – vagy kezdtek rohamosan szaporodni – az olyan tengeri élőlények, amelyek ma is ismerősek: tengeri csillagok, sünök, korallok, pörgekarúak és krinoidák.

A tengerfenéktől egészen a vízfelszínig benépesült az egész óceán: az iszapban élő, egyszerű lényeket fokozatosan kiszorították a bonyolultabb, szűrő életmódot folytató fajok, mint például a korallok és mohaállatok. A biológiai sokféleség nemcsak a fajok számában, hanem az ökológiai szerepek változatosságában is megmutatkozott – ez volt a Föld egyik legtermékenyebb korszaka az élet fejlődése szempontjából.

Az Ordovícium alatt elképesztően nőtt a biológiai sokféleség; egy nagyon-nagyon más világ volt, ahol az evolúció sosem látott tempóban kísérletezett

– magyarázta Richard Twitchett, a londoni Természettudományi Múzeum paleontológusa.

Mi állhatott az ordovícium–szilur kihalási esemény hátterében?

A tenger élővilágának pezsgése nem tartott sokáig. Az Ordovíciumot két egymást követő, pusztító természeti jelenség zárta le.

Először hirtelen lehűlés kezdődött: a klímafordulatot valószínűleg a légköri szén-dioxid jelentős csökkenése indította be. 

Ennek hátterében 

• részben a szárazföldet fokozatosan benépesítő növények szén-dioxid-megkötő hatása, 
• részben pedig a Gondwana nevű ősi szuperkontinens déli pólus felé sodródása állhatott.

A bolygó visszamelegedését követően újabb csapás következett. Az óceánok oxigénszintje drasztikusan csökkenni kezdett. A kutatók szerint ezt a folyamatot az algavirágzás vagy a megnövekedett vulkáni aktivitás válthatta ki. 

A két krízis együtt olyan méretű pusztítást okozott, hogy az öt nagy kihalási esemény közül ez lett a második legsúlyosabb: a fajok közel 85 százaléka örökre eltűnt.

Pusztító gamma-kitörés törölte el majdnem a bolygón az életet?

Egyes kutatók alternatív elmélettel igyekeztek magyarázni az ordovícium–szilur kihalási eseményt. Eszerint a háttérben egy közeli gamma-kitörés állhatott, amelyet egy mintegy 6000 fényévre lévő hipernóva robbanása idézett elő a Tejútrendszer egyik szomszédos spirálkarjában. 

A becslések szerint egy ilyen, mindössze tíz másodpercig tartó kozmikus esemény képes lett volna a földi ózonréteg felét azonnal elpusztítani, ezáltal veszélyes mértékű ultraibolya sugárzást engedve át.

Bár a jelenség jól illeszkedik a kihalás korai szakaszából származó megfigyelésekhez, nem sikerült a gamma-kitörésre utaló közvetlen bizonyítékokat találni.

A földi életnek szerencsére nem szakadt vége

Bár a pusztítás mértéke megdöbbentő, az Ordovícium végi kihalás mégis kevésbé ismert a dinoszauruszok bukását előidéző kréta–tercier kihalási eseményhez képest. Ennek egyszerű oka van: hiányoztak belőle a látványos, „sztárfajok”. Egyetlen jelentősebb törzs sem tűnt el végleg, és a tengeri ökoszisztémák alapvető működése viszonylag gyorsan helyreállt. Nem maradtak hátra ikonikus csontvázak, és nem kísérte a pusztulást látványos meteoritbecsapódás.