Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huAz állatok a szivacsoktól az apró férgeken és a medúzákon át egészen a bálnákig rendelkeznek azzal a sajátsággal, hogy genetikailag közel azonos sejtek sokasága alkotja őket. Némelyiküket csak pár ezer, másokat sok ezermilliárd. A különböző élőlényekben ezek a sejtek változatos szövetekké és szervekké rendeződnek: beleket, izmokat, érzékszerveket alkotnak. Bár egyetlen állatban sem található meg az összes szövetféleség, akad egy, a csíravonal, amely mindannyiukban fellelhető. Ez az a kitüntetett sejtállomány, amely létrehozza a faj fenntartásához szükséges ivarsejteket: a petesejteket és a spermiumokat. A tudomány máig nem ismeri pontosan a többsejtűség kialakulásának részleteit. A sejt-sejt kapcsolatok, amelyek a soksejtű szervezet egyedi sejtjeit összetartják, bizonyosan szerepet játszottak a folyamatban, de a kutatók azt is kiderítették, hogy a sejtkapcsolatokban részt vevő fehérjék már az egysejtű szervezetekben, jóval a többsejtű állatok kialakulása előtt is jelen voltak.

Fotó: AWO
A többsejtűség rejtélye
A University of Chicago munkatársainak legújabb kutatása új megvilágításba helyezi azokat a kulcsfontosságú újításokat, amelyek megalapozták a modern soksejtű állatok kifejlődését. Számos állatfaj, valamint az állatokhoz rendszertanilag közel álló egyéb élőlények genomjának, egész pontosan a belőlük kiolvasható jósolt fehérjéknek az elemzésével megállapították, hogy az állatok kifinomultabb mechanizmust fejlesztettek ki a sejtosztódásra, amelynek szerepe van a soksejtű szövetek és a csíravonal kialakításában is.
„Munkánk erőteljesen azt sugallja, hogy az állatok evolúciójának egyik első lépése a csíravonal kialakításának képessége lehetett, melynek alapjául a sejtosztódás végén az utódsejtek együtt maradását biztosító ún. tökéletlen citokinézis (sejtelválás) szolgált – magyarázza Michael Glotzer, a University of Chicago molekuláris genetika és sejtbiológia professzora és a tanulmány szerzője. – Három fehérjének kellett kifejlődnie, amelyek egyszerre alapozták meg az állati létforma két meghatározó jellegzetességét:
a soksejtűséget és a csíravonal kialakítását.”
A sejtosztódás utolsó fázisa, a citokinézis az a folyamat, melynek során az osztódásban képződött két leánysejt teljesen elszakad egymástól és önállósul. A citokinézisben szerepet játszó fehérjék többsége igen ősi, már bőven a valódi soksejtű állatok 800 millió évvel ezelőtti feltűnése előtt jelen volt.
Glotzer évtizedek óta az állati sejtosztódással foglalkozik, különös tekintettel arra a kérdésre, hogy miként határozzák meg a sejtek az osztódás síkját. Az állati sejtekben a mitotikus orsónak nevezett struktúra már a leánysejtek különválása előtt kettéválasztja a megkettőződött kromoszómákat, és ennek az orsónak az elhelyezkedése szabja meg azt is, hol fognak a leánysejtek kettéfűződni. Glotzer és munkatársai három fehérjére:
- a Kif23-ra,
- a Cyk4-re
- és az Ect2-re
összpontosítottak, amelyek egymáshoz és az osztódási orsóhoz is kapcsolódnak, és közvetlenül közreműködnek az osztódási sík meghatározásában. Ezeknek a fehérjéknek a közeli rokonait eddig csak állatokban sikerült azonosítani.
A három fehérje közül kettő, a Kif23 és a Cyk4 egy centralspindlin nevű stabil komplexet alkot, amelyet Glotzer és munkatársai fedeztek fel több mint húsz évvel ezelőtt. A centralspindlin nemcsak az osztódási sík pozicionálásában vesz részt, hanem hidat is formál a keletkezőben lévő leánysejtek között.
A csíravonal különleges tulajdonságai
Azokat a sejteket, amelyek nem a csíravonalat alkotó szöveteket és szerveket hozzák létre, szomatikus vagy testi sejteknek nevezzük, és ezek nem adódnak át a következő nemzedéknek. A csíravonal sejtjei speciálisak abban, hogy bármelyik sejttípust képesek létrehozni. További különlegességük, hogy a spermiumok és petesejtek képződése során a szülőktől öröklött kromoszómák összekeverednek – rekombinálódnak –, ami jelentős genetikai változatosságot eredményez az utódokban.
Míg a szomatikus sejtekben a centralspindlin alkotta híd a sejtosztódás után jellemzően felszámolódik, a legtöbb állatban a csíravonalbeli sejtek némelyike stabil hidakkal összeköttetésben marad.
A genomszekvencia-adatok robbanásszerű bővülésének köszönhetően ma már számtalan állat teljes genomja elérhető, így Glotzeréknek lehetőségük nyílt megvizsgálni, hogy a centralspindlin komplexet alkotó két fehérje, valamint a hozzájuk kapcsolódó szabályozófehérje, az Ect2 vajon általánosan elterjedt és megőrzött-e az állatvilágban. Közleményükben, amely a Current Biology szakfolyóiratban látott napvilágot, megerősítik, hogy mindhárom fehérje az állatvilág törzsfájának valamennyi ágán megtalálható.
MI-segítséggel feltárt kapcsolatok
Ezeknek a fehérjéknek a laboratóriumi állatfajokban végzett részletesebb tanulmányozása megmutatta, hogy tartalmaznak olyan konzervatív szekvenciarészleteket, amelyek összekapcsolhatók a jól ismert funkcióikkal. A Google DeepMind mesterségesintelligencia-platform AlphaFold fehérjeelemző algoritmusának felhasználásával – amelyet mellesleg a University of Chicago hajdani diákja, a friss Nobel-díjas John Jumper fejlesztett ki – Glotzer meg tudta jósolni a három fehérje közötti kölcsönhatásokat, és azt találta, hogy jó eséllyel az összes kölcsönhatás megőrzött a teljes állatvilág körében. Ebből pedig az következik, hogy ezeknek a fehérjéknek már létezniük kellett az állatvilág törzsfájának gyökerénél, több mint 800 millió évvel ezelőtt, és hogy azóta sem változtak meg drámai mértékben.
A következő logikus kérdés az volt, hogy vajon az egysejtűek között fellelhetőek-e ezeknek a fehérjéknek a rokonai. Glotzer talált pár némileg hasonló fehérjét az állatok legközelebbi egysejtű rokonainak tartott galléros ostorosokban, és az AlphaFold jóslata alapján ezen fehérjék némelyike a centralspindlinre távolról emlékeztető komplexet képezhet. Bár ezek a komplexek kétségkívül rokonok a centralspindlinnel, azért eléggé különböznek is tőle, például hiányzik belőlük az Ect2 megkötéséhez szükséges motívum. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy azon gallérosostoros-fajok némelyike, amelyek rendelkeznek ezzel a centralspindlin-kezdeménnyel, képesek tökéletlen citokinézis révén telepeket alkotni.

Fotó: RUSLANAS BARANAUSKAS/SCIENCE PHO / RBU
Mutációk és a többsejtű élet kezdete
„A valódi állatok kialakulását megelőzően az állati jellegű egysejtűek már rendelkeztek az osztódás és szétválás mechanizmusaival, s feltehetőleg már akkor is többféle variáció létezett erre a témára. Ez a fehérjekomplex lehetővé tette, hogy megálljanak épp a szétválás stádiuma előtt – fejti ki Glotzer. –
Talán a többsejtűség azért alakulhatott ki, mert egy genetikai módosulás megakadályozta a sejtek teljes szétválását.
Egy olyan mutáció vezetett el engem és kollégáimat a centralspindlin 25 évvel ezelőtti felfedezéséhez, amelyik megakadályozza a komplex összeszerelődését. Most úgy tűnik, hogy éppen ennek a mutáció által érintett régiónak az evolúciója segíthette elő annak idején az állati létformák létrejöttét, ami lenyűgöző.”