Az evolúció egyik nagy titka: a többsejtű állatok kialakulása

Vágólapra másolva!
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.hu
A többsejtűség kialakulása egyike volt az evolúció azon nagy ugrásainak, amelyek az egyre komplexebb létformák megjelenéséhez vezettek. Tudósok most azt elemzik, milyen fehérjéknek kellett átalakulniuk ahhoz, hogy egysejtűből többsejtűvé váljanak az élőlények.
Szóljon hozzá!
Vágólapra másolva!

Az állatok a szivacsoktól az apró férgeken és a medúzákon át egészen a bálnákig rendelkeznek azzal a sajátsággal, hogy genetikailag közel azonos sejtek sokasága alkotja őket. Némelyiküket csak pár ezer, másokat sok ezermilliárd. A különböző élőlényekben ezek a sejtek változatos szövetekké és szervekké rendeződnek: beleket, izmokat, érzékszerveket alkotnak. Bár egyetlen állatban sem található meg az összes szövetféleség, akad egy, a csíravonal, amely mindannyiukban fellelhető. Ez az a kitüntetett sejtállomány, amely létrehozza a faj fenntartásához szükséges ivarsejteket: a petesejteket és a spermiumokat. A tudomány máig nem ismeri pontosan a többsejtűség kialakulásának részleteit. A sejt-sejt kapcsolatok, amelyek a soksejtű szervezet egyedi sejtjeit összetartják, bizonyosan szerepet játszottak a folyamatban, de a kutatók azt is kiderítették, hogy a sejtkapcsolatokban részt vevő fehérjék már az egysejtű szervezetekben, jóval a többsejtű állatok kialakulása előtt is jelen voltak.

A tudomány máig nem ismeri pontosan a többsejtűség kialakulásának részleteit.
A tudomány máig nem ismeri pontosan a többsejtűség kialakulásának részleteit.
Fotó: AWO

A többsejtűség rejtélye

A University of Chicago munkatársainak legújabb kutatása új megvilágításba helyezi azokat a kulcsfontosságú újításokat, amelyek megalapozták a modern soksejtű állatok kifejlődését. Számos állatfaj, valamint az állatokhoz rendszertanilag közel álló egyéb élőlények genomjának, egész pontosan a belőlük kiolvasható jósolt fehérjéknek az elemzésével megállapították, hogy az állatok kifinomultabb mechanizmust fejlesztettek ki a sejtosztódásra, amelynek szerepe van a soksejtű szövetek és a csíravonal kialakításában is.

„Munkánk erőteljesen azt sugallja, hogy az állatok evolúciójának egyik első lépése a csíravonal kialakításának képessége lehetett, melynek alapjául a sejtosztódás végén az utódsejtek együtt maradását biztosító ún. tökéletlen citokinézis (sejtelválás) szolgált – magyarázza Michael Glotzer, a University of Chicago molekuláris genetika és sejtbiológia professzora és a tanulmány szerzője. – Három fehérjének kellett kifejlődnie, amelyek egyszerre alapozták meg az állati létforma két meghatározó jellegzetességét: 

a soksejtűséget és a csíravonal kialakítását.”

A sejtosztódás utolsó fázisa, a citokinézis az a folyamat, melynek során az osztódásban képződött két leánysejt teljesen elszakad egymástól és önállósul. A citokinézisben szerepet játszó fehérjék többsége igen ősi, már bőven a valódi soksejtű állatok 800 millió évvel ezelőtti feltűnése előtt jelen volt.

Glotzer évtizedek óta az állati sejtosztódással foglalkozik, különös tekintettel arra a kérdésre, hogy miként határozzák meg a sejtek az osztódás síkját. Az állati sejtekben a mitotikus orsónak nevezett struktúra már a leánysejtek különválása előtt kettéválasztja a megkettőződött kromoszómákat, és ennek az orsónak az elhelyezkedése szabja meg azt is, hol fognak a leánysejtek kettéfűződni. Glotzer és munkatársai három fehérjére: 

  • a Kif23-ra, 
  • a Cyk4-re 
  • és az Ect2-re 

összpontosítottak, amelyek egymáshoz és az osztódási orsóhoz is kapcsolódnak, és közvetlenül közreműködnek az osztódási sík meghatározásában. Ezeknek a fehérjéknek a közeli rokonait eddig csak állatokban sikerült azonosítani.

A három fehérje közül kettő, a Kif23 és a Cyk4 egy centralspindlin nevű stabil komplexet alkot, amelyet Glotzer és munkatársai fedeztek fel több mint húsz évvel ezelőtt. A centralspindlin nemcsak az osztódási sík pozicionálásában vesz részt, hanem hidat is formál a keletkezőben lévő leánysejtek között.

A csíravonal különleges tulajdonságai

Azokat a sejteket, amelyek nem a csíravonalat alkotó szöveteket és szerveket hozzák létre, szomatikus vagy testi sejteknek nevezzük, és ezek nem adódnak át a következő nemzedéknek. A csíravonal sejtjei speciálisak abban, hogy bármelyik sejttípust képesek létrehozni. További különlegességük, hogy a spermiumok és petesejtek képződése során a szülőktől öröklött kromoszómák összekeverednek – rekombinálódnak –, ami jelentős genetikai változatosságot eredményez az utódokban. 

Míg a szomatikus sejtekben a centralspindlin alkotta híd a sejtosztódás után jellemzően felszámolódik, a legtöbb állatban a csíravonalbeli sejtek némelyike stabil hidakkal összeköttetésben marad.

A genomszekvencia-adatok robbanásszerű bővülésének köszönhetően ma már számtalan állat teljes genomja elérhető, így Glotzeréknek lehetőségük nyílt megvizsgálni, hogy a centralspindlin komplexet alkotó két fehérje, valamint a hozzájuk kapcsolódó szabályozófehérje, az Ect2 vajon általánosan elterjedt és megőrzött-e az állatvilágban. Közleményükben, amely a Current Biology szakfolyóiratban látott napvilágot, megerősítik, hogy mindhárom fehérje az állatvilág törzsfájának valamennyi ágán megtalálható.

MI-segítséggel feltárt kapcsolatok

Ezeknek a fehérjéknek a laboratóriumi állatfajokban végzett részletesebb tanulmányozása megmutatta, hogy tartalmaznak olyan konzervatív szekvenciarészleteket, amelyek összekapcsolhatók a jól ismert funkcióikkal. A Google DeepMind mesterségesintelligencia-platform AlphaFold fehérjeelemző algoritmusának felhasználásával – amelyet mellesleg a University of Chicago hajdani diákja, a friss Nobel-díjas John Jumper fejlesztett ki – Glotzer meg tudta jósolni a három fehérje közötti kölcsönhatásokat, és azt találta, hogy jó eséllyel az összes kölcsönhatás megőrzött a teljes állatvilág körében. Ebből pedig az következik, hogy ezeknek a fehérjéknek már létezniük kellett az állatvilág törzsfájának gyökerénél, több mint 800 millió évvel ezelőtt, és hogy azóta sem változtak meg drámai mértékben.

A következő logikus kérdés az volt, hogy vajon az egysejtűek között fellelhetőek-e ezeknek a fehérjéknek a rokonai. Glotzer talált pár némileg hasonló fehérjét az állatok legközelebbi egysejtű rokonainak tartott galléros ostorosokban, és az AlphaFold jóslata alapján ezen fehérjék némelyike a centralspindlinre távolról emlékeztető komplexet képezhet. Bár ezek a komplexek kétségkívül rokonok a centralspindlinnel, azért eléggé különböznek is tőle, például hiányzik belőlük az Ect2 megkötéséhez szükséges motívum. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy azon gallérosostoros-fajok némelyike, amelyek rendelkeznek ezzel a centralspindlin-kezdeménnyel, képesek tökéletlen citokinézis révén telepeket alkotni.

A citokinézis folyamata.
A citokinézis folyamata.
Fotó: RUSLANAS BARANAUSKAS/SCIENCE PHO / RBU

Mutációk és a többsejtű élet kezdete

„A valódi állatok kialakulását megelőzően az állati jellegű egysejtűek már rendelkeztek az osztódás és szétválás mechanizmusaival, s feltehetőleg már akkor is többféle variáció létezett erre a témára. Ez a fehérjekomplex lehetővé tette, hogy megálljanak épp a szétválás stádiuma előtt – fejti ki Glotzer. – 

Talán a többsejtűség azért alakulhatott ki, mert egy genetikai módosulás megakadályozta a sejtek teljes szétválását.

Egy olyan mutáció vezetett el engem és kollégáimat a centralspindlin 25 évvel ezelőtti felfedezéséhez, amelyik megakadályozza a komplex összeszerelődését. Most úgy tűnik, hogy éppen ennek a mutáció által érintett régiónak az evolúciója segíthette elő annak idején az állati létformák létrejöttét, ami lenyűgöző.”

 

Szóljon hozzá!