Iratkozzon fel hírlevelünkre 
A lupusz vagy SLE az egyik leggyakoribb autoimmun betegség, és ahogy ezeknél a betegségeknél lenni szokott, nem tudjuk pontosan, mi indítja el a kórfolyamatot. A Stanford kutatói szerint a szinte mindenkiben megbújó “csókvírus” a bűnös.
A Stanford Egyetem (Kalifornia) orvosi karának kutatói arra az eredményre jutottak, hogy az emberiség egyik legközönségesebb kórokozója, a "csókvírus" lehet a felelős a szisztémás lupus erythematosus, röviden SLE vagy lupusz nevű krónikus autoimmun betegségért. Az Epstein-Barr vírus (EBV) a világ népességének túlnyomó hányadában – az USA lakosai közül 20-ból 19-ben – megtalálható, és az esetek többségében csendesen, minden tünet nélkül rejtőzik a szervezetben.
Fotó: RUSLANAS BARANAUSKAS/SCIENCE PHO / RBU
Azonban – amint azt a Stanford munkatársai felderítették – az emberek egy részében az EBV olyan folyamatot indít el, amely egy maroknyi immunsejt elvadulásával kezdődik, s ezek aztán társaikat is ráveszik, hogy támadásba lendüljenek a szervezet saját szövetei ellen.
A kutatók eredményeiket a Science Translational Medicine orvosi szakfolyóiratban közölték.
A csókvírus és a lupusz kapcsolata
„Egész pályám során ez a legjelentősebb eredmény, amely a laboromból kikerül – szögezte le William Robinson immunológus-reumatológus professzor, a tanulmány rangidős szerzője. – Úgy gondoljuk, hogy megállapításunk a lupuszos esetek 100 százalékára vonatkozik.”
Az USA-ban több százezer (egyes becslések szerint közel egymillió), világszerte pedig nagyjából 5 millió ember szenved SLE-ben. A lupuszos betegek immunrendszere egy a szervezet minden sejtmagjában megtalálható molekuláris mintázatot vesz célkeresztbe, ezért a kóros autoimmun folyamat testszerte számos szövetet – bőrt, ízületeket, veséket, szívet és egyebeket is – megtámad és roncsol. Ennek megfelelően a tünetek is igen változatosak és nagyban különbözhetnek az egyes páciensek között.
Ismeretlen okból 10-ből 9 lupuszos páciens nőnemű.
A diagnózis felállítása után és megfelelő gyógyszerelés mellett a lupuszos betegek többsége viszonylag normális életet tud élni, de nagyjából 5%-uknál életet fenyegető tünetek jelentkeznek – hívta fel a figyelmet Robinson, hozzátéve: a jelenleg rendelkezésre álló kezelések le tudják lassítani a betegség előrehaladását, de nem tudják meggyógyítani azt.
Hogyan kaphatjuk el a csókvírust?
Az emberek zöme már a felnőttkor elérése előtt megfertőződik az EBV-vel. Mivel a vírus a nyállal is terjed, az EBV-fertőzés jellemzően gyerekkorban lezajlik: elég hozzá, ha két barát vagy testvér ugyanazt a kanalat használja, vagy egy palackból iszik egymás után. Ha pedig előbb nem, hát tizenéves korban, amikor az első csókjainkon átesünk, nagy valószínűséggel szert teszünk a vírusra. Az EBV-fertőzés legtöbbször teljesen tünetmentes, ám olykor – főleg, ha a fertőzés az élet során viszonylag későn történik – a mononukleózisként vagy csókbetegségként is ismert betegséget okozza.
A mononukleózis kezdeti szakaszára makacsul magas láz jellemző, amely idővel alábbhagy, ám a nyomában visszamaradó kimerült, erőtlen állapot hónapokig elhúzódhat.
„Ahhoz, hogy megússzuk az EBV-vel való találkozást, gyakorlatilag egy zárt buborékban kellene élnünk – fejti ki Robinson. – Aki normális életet élt gyerekként és fiatalként, nagyjából 20:1 eséllyel beszerezte.”
A professzor elmondta:
aki egyszer megfertőződött az EBV-vel, soha többé nem szabadul tőle.
Akkor is bennünk marad a vírus, ha elmúltak vagy soha nem is voltak tőle tüneteink. Az EBV a herpeszvírusok nagy családjába, a bárányhimlő és az ajakherpesz rokonsági körébe tartozik. Ezek a vírusok örökítőanyagukat a megfertőzött sejt magjába juttatják, ahol ez a genetikai anyag évekig, évtizedekig lappanghat az immunrendszer számára teljesen láthatatlanul. Ez a látens fertőzés annyi ideig is tarthat, ameddig a megfertőzött sejt él. Bizonyos körülmények között azonban a szunnyadó vírus felébred Csipkerózsika-álmából, és a fertőzött sejt DNS-másoló apparátusát arra kényszeríti, hogy ezer meg ezer másolatot készítsen a vírus örökítőanyagából. Az újonnan keletkezett vírusrészecskék aztán kirajzanak, és megfertőzik a környező sejteket, a testből kijutva pedig a további gazdaszervezeteket.
A B-sejtek és azok szerepe
Az EBV egyik jellegzetes búvóhelyét az immunsejtek közé tartozó B-sejtek szolgáltatják. A B-sejtek változatos feladatokat látnak el az immunrendszerben.
- Egyik szerepük, hogy egy kórokozó darabkáival való találkozás után antitesteket termeljenek. Az antitestek olyan immunfehérjék, amelyek az immunrendszert aktiváló, alapesetben kórokozókból származó molekulák – immunológiai szakszóval: antigének – fajlagos felismerésére és megkötésére specializálódtak.
- A B-sejtek másik fontos szerepe az antigénbemutatás: ún. professzionális antigénbemutató sejtként a felszínükön közszemlére teszik annak a kórokozónak a darabkáit, amely aktiválta őket, és ezzel az immunrendszer más sejttípusait is a kérdéses kórokozó felismerésére és elpusztítására ösztökélik.
A B-sejtek tehát lavinaszerűen képesek berobbantani az immunválaszt.
Testünkben sok millárdnyi B-sejt lakik, s ezek ismétlődő osztódások során és többlépcsős érési folyamat révén az antitestek szinte végtelen változatosságát tudják előállítani. Mindent összevéve szervezetünk antitest-arzenálja valahol a 10 milliárd és a 100 milliárd közötti számú antigénformát ismer fel. Ez magyarázza, miként vagyunk képesek annyiféle különböző kórokozót leküzdeni.
Némileg zavarba ejtő módon a testünkben található összes B-sejt mintegy 20%-a autoreaktív: olyan saját-antigéneket – ún. autoantigéneket – ismernek fel, amelyek egyáltalán nem idegenek, hanem a szervezetünk teljes jogú molekulái. Ez nem „szándékosan” van így, hanem az antitest-sokféleséget előállító biológiai mechanizmus egyfajta nemkívánatos mellékterméke. Szerencsére ezek az autoreaktív B-sejtek jobbára „katatón”, inaktív állapotban vannak, és nem bántják a szervezetünk egészséges szöveteit.
Előfordul azonban, hogy ezek a szundikáló autoreaktív B-sejtek mégis feleszmélnek zsibbadtságukból, aktiválódnak, és támadást indítanak saját szöveteink ellen, ami autoimmun betegséghez vezet. Az autoreaktív B-sejtek egy része olyan autoantitesteket termel, amelyek sejtmagi fehérjéinket és saját DNS-ünket ismerik fel. Ezek az „antinukleáris” – sejtmag elleni – antitestek a lupusz fő ismérvei, és mivel szervezetünk csaknem minden sejtje tartalmaz sejtmagot, az általuk okozott kár a teljes testre kiterjed.
A lupuszosok kivétel nélkül vírushordozók
Az EBV-fertőzöttek – akik lényegében mi mind vagyunk, hiszen csaknem mindenki az – rendszerint nem tudják, hogy ez a vírus ott lakik bennük, és a túlnyomó többségük sosem lesz autoimmun beteg. A lupuszosak viszont a jelek szerint csaknem kivétel nélkül EBV-hordozók. Az EBV és a lupusz közötti kapcsolatot valójában már régóta pedzegetik, de senkinek sem sikerült eddig nyakon csípnie a tettest.
Bár a látens EBV-fertőzés rendkívül elterjedt, hiszen szinte mindenki magában hordja a vírust, egy konkrét ember összes B-sejtjének csupán elenyésző hányada tényleges vírushordozó. Viszont egészen a mostani tanulmányig senkinek sem sikerült a fertőzött B-sejteket különválasztani a fertőzetlenektől. Robinson és munkatársai most kifejlesztettek egy extrém nagy pontosságú szekvenálási módszert, amelynek révén egyenként a sejtekbe pillanthattak, és ki tudták válogatni közülük az EBV-fertőzötteket.
Eredményeik azt mutatják, hogy egy EBV-hordozó, de egyébként egészséges egyedben kevesebb mint minden tízezredik B-sejt tartalmazza az EBV alvó genetikai állományát.
Fotó: CAVALLINI JAMES / BSIP
Milyen eredményt hozott az új kutatás?
Új leválogatási eljárásuk, valamint bioinformatikai eszközök és sejttenyészetben végzett kísérletek segítségével a kutatók nyomon tudták követni, ahogy ez a törpe kisebbség felszaporodva súlyos csapást mér a szervezet saját szöveteire. A lupuszos páciensekben az EBV-fertőzött B-sejtek aránya az 1:10000 alattiról 1:400-ra nő, ami legalább 25-szörös arányeltolódást jelent.
Ismeretes, hogy az alvó EBV, noha szinte teljes inaktivitásba süpped, időről időre arra készteti gazdasejtjét, hogy az EBNA2 nevű vírusfehérje egy-egy példányát megtermelje. A kutatók rámutattak arra, hogy az EBNA2 egyfajta genetikai kapcsolóként – a genetikusok nyelvén szólva: transzkripciós faktorként – működik, amely az addig nyugvó B-sejtben egy egész sereg gén átíródását aktiválja. Az EBNA2 által bekapcsolt gének közül legalább kettő maga is transzkripciósfaktor-fehérjét kódol, amelyek különféle gyulladásos jelfehérjék termelését indítják meg.
Mindennek a genetikai tűzijátéknak az az eredménye, hogy a B-sejt erősen gyulladásserkentő állapotba kerül:
felölti professzionális antigénbemutató sejt-jelmezét, és a saját maga által felismert antigénekhez hasonlókkal reagáló ún. segítő vagy helper T-sejteket aktivál. S ha mindez egy sejtmagi szerkezeteket támadó autoreaktív B-sejttel történik, az általa aktivált T-sejtek is ugyanezeket az autoantigéneket fogják célkeresztbe venni. A segítő T-sejtek antinukleáris B-sejtek további armadáját, valamint antinukleáris ölő T-sejteket szólítanak hadba. A frissen toborzott sejteknek már nem kell EBV-fertőzöttnek lenniük: az egész láncreakció megindításához elegendő egyetlen, EBV-fertőzött autoreaktív B-sejt.
Robinson azt gyanítja, hogy EBV-fertőzött autoreaktív B-sejtek állhatnak nemcsak a lupusz, hanem más autoimmun kórképek, így a szklerózis multiplex, a reumatoid artritisz és a Crohn-betegség hátterében is – legalábbis e betegségek mindegyikében találtak EBV-kiváltotta EBNA2-aktivitásra utaló nyomokat.
Jöhet a védőoltás?
A millió dolláros kérdés persze az, hogy ha az emberek 95 százaléka alvó EBV-vel a B-sejtjeiben futkározik, miért alakul ki egyesekben, de nem mindannyiunkban, autoimmun betegség. Robinson egyik tippje szerint esetleg különbség lehet az egyes EBV-vírustörzsek között abban, hogy mennyire hajlamosak az őket hordozó B-sejt vészterhes átalakulását elindítani.
Sok vállalat dolgozik EBV elleni vakcinák előállításán, ám ha egyszer kikerülnek ezek az oltások a piacra, azokat röviddel a születés után be kell majd adni – figyelmeztet Robinson –, hiszen a vakcina csak megelőzni tudja a fertőzést, de ha már megtörtént, nem tudja visszafordítani.
