Iratkozzon fel hírlevelünkre 
1941. március 26-án, a kora reggeli órákban a Kréta szigeti Szouda-öbölben állomásozó Királyi Haditengerészet tengerészeit furcsa, visító motorzaj riasztotta. A robbanó motorcsónakok a sötétségből bukkantak elő, és egyenesen a horgonyzó hajók felé tartottak. Erre a villámcsapás-szerű támadásra lehetetlen volt felkészülni: pillanatokkal később hatalmas robbanások ráztak meg négy hajót, köztük a HMS York nehézcirkálót és a Pericles nevű norvég tankhajót, lángoszlopokat és vizet lövellve a magasba. Bár a britek azt hitték, légicsapás érte őket, valójában az olasz haditengerészet titkos fegyverével találkoztak.
A második világháború végére a tengelyhatalmak – Olaszország, Németország és Japán – egyre kétségbeesettebb megoldásokhoz folyamodtak a tengeri fölény visszaszerzése érdekében. A robbanó motorcsónakok fejlesztése és harctéri alkalmazása a tengeri hadviselés egyik legbizarrabb fejezetét jelenti. Ezeket a kisméretű, robbanóanyaggal megrakott járműveket gyakran végső megoldásként vetették be, és bár a technológia országonként eltért, a pilóták elvesztésének kockázata mindenhol rendkívüli volt.
Fotó: Wikimedia Commons
Robbanó motorcsónakokkal próbálták megfordítani a háború menetét
Az olasz haditengerészet már az első világháborúban is élen járt a különleges tengeri egységek fejlesztésében. Raffaele Rossetti hadimérnök ekkor alkotta meg a „pióca” nevű eszközt, amely gyakorlatilag egy átalakított torpedó volt: két harci úszó kapaszkodott rajta, hogy észrevétlenül bejussanak az ellenséges kikötőkbe. Ezt a hagyományt folytatta a második világháborúban a híres Decima MAS (Tizedik Rohamjármű Flottilla) nevű különleges egység.
A Decima MAS egyik legfontosabb fejlesztése a „Turista Motorcsónak” fedőnevű eszköz volt, amelyet a katonák egyszerűen csak „barchino”, azaz kishajó néven emlegettek.
Ez a fából készült, 5,6 méter hosszú motorcsónak lenyűgöző sebességre volt képes, orrában pedig 300 kilogramm robbanóanyagot rejtettek el. A robbanó motorcsónakok működési elve egyszerű, de életveszélyes volt. A pilótának a célpont közelébe, mintegy 100-200 méterre kellett vezetnie a járművet, majd rögzítenie a kormánylapátot.
A végső fázisban a pilóta felpörgette a motort, majd egy primitív katapultülés segítségével a vízbe vetette magát, még mielőtt a csónak becsapódott volna. Az ütközés pillanatában egy kisebb töltet robbant fel, ami kettétörte a hajótestet. A csónak eleje a benne lévő fő töltettel együtt elsüllyedt, és egy nyomásérzékelő gyújtószerkezet segítségével a vízfelszín alatt robbant fel, pont ott, ahol a legnagyobb kárt okozhatta az ellenséges hajóban.
- Ha a pilótának szerencséje volt, a kísérő anyahajó kimentette, de a visszatérés sosem volt garantált.
Az olasz robbanó motorcsónakok leghíresebb bevetése a már említett krétai akció volt, ahol súlyos károkat okoztak a brit flottának. Nem minden küldetés végződött azonban sikerrel: az 1941 júliusában Málta ellen indított támadás teljes kudarcba fulladt, mivel a britek időben észlelték a közeledő rajtaütőket.
A németek távirányítású „Lencséi”
1944-re a náci Németország haditengerészete is szorult helyzetbe került.
A szövetségesek partraszállása és a tengeralattjáró-háború elvesztése után a németek létrehozták a „K-Verbände” nevű különleges egységet.
Ők a „Linsen” (Lencsék) elnevezésű robbanó motorcsónakokat fejlesztették ki válaszul a szövetségesek fölényére.
A német változat nagyon hasonlított az olasz modellre, de volt egy lényeges technikai különbség.
A németek megoldották, hogy a végső fázisban a csónak távirányítható legyen. A pilóta itt is kiugrott a vízből a becsapódás előtt, de ezt követően egy kísérő parancsnoki csónakból rádión vezették tovább a robbanószerrel megrakott járművet a célpontig.
Bár elméletben ez biztonságosabbnak tűnt, a gyakorlatban a „Linsen” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A normandiai partoknál és Antwerpenben végrehajtott bevetések során a robbanó motorcsónakok lassúnak bizonyultak, és könnyű célpontot jelentettek a szövetségesek ágyúinak. A német egységek több saját embert és hajót veszítettek, mint amennyi kárt az ellenségnek okoztak. Kísérleteztek egy „Tornado” nevű változattal is, amelyet a hírhedt V-1-es szárnyas bombák sugárhajtóművével szereltek volna fel, de a motorhiány miatt ez a projekt sosem valósult meg.
Fotó: Wikimedia Commons
Japán: ahol nem volt opció a túlélés
Míg az olasz és német fejlesztések legalább elméleti esélyt adtak a pilótának a túlélésre, a Japán Császári Haditengerészet egészen más filozófiát követett. Japánban a robbanó motorcsónakok a kamikaze hagyományok részét képezték. A „Shinyo” (Tengerrengés) névre keresztelt csónakok pilótái nem próbáltak meg kiugrani a becsapódás előtt:
ők a járművel együtt, élő bombaként csapódtak az ellenséges hajókba.
A háború végére, amikor az alapanyagok már hiánycikknek számítottak, ezeket a csónakokat gyakran egyszerű fából építették, és autókból származó motorokkal hajtották. A japán hadvezetés több mint hatezer ilyen öngyilkos csónakot gyártatott le, hogy ezekkel védjék meg a szigetország partjait a várható amerikai inváziótól. A hajók személyzetét gyakran alig 17 éves diákok alkották, akiknek vajmi kevés választásuk volt a szolgálat típusát illetően.
Fotó: Wikimedia Commons/Google Gemini AI
Bár a Shinyo robbanó motorcsónakok elértek néhány kisebb sikert a Fülöp-szigeteknél és Okinawánál – megrongálva több amerikai rombolót –, a legtöbbjüket még azelőtt kilőtték, hogy célba érhettek volna. A robbanóanyaggal megterhelt csónakok lelassultak, így a modern amerikai tűzerő ellen szinte esélytelenek voltak.
A robbanó motorcsónakok története mindhárom tengelyhatalom esetében ugyanarra a következtetésre jut:
ezek az eszközök a végső elkeseredés fegyverei voltak.
Olyan haderők vetették be őket, amelyek már elveszítették a hagyományos háborút, és emberéleteket nem kímélve próbálták megállítani az elkerülhetetlen vereséget.
Érdekesség, hogy a technológia túlélte a háborút: az 1948-as izraeli függetlenségi háborúban az izraeli kommandósok zsákmányolt olasz motorcsónakokkal süllyesztették el az egyiptomi El Emir Farouq nevű naszádot.