Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huAz 1950-es és 60-as évek űrversenyében a szovjetek is mindent elkövettek, hogy embert a Holdra. Az addigi sikereik alapján erre megvolt minden reményük. Amikor 1969. július 20-án Neil Armstrong kilépett a Föld kísérőjének felszínére, a Sas nevű leszállóegység felett egy fényes tárgy repült el. A Luna-15 nevű szovjet szonda végül másnap kezdte meg a landolást.
A szovjetek megalázták Amerikát
A második világháború győztesének magabiztosságát nem sokkal 1945 után megrendítették a szovjetek, nem csak a saját atom-, majd hidrogénbombájuk felrobbantásával, hanem a rakétatechnológiájuk fejlettségével is.
Az űrverseny első szakaszában a szovjetek sorra jelentették be a világszenzációkat:
- az első műhold fellövése,
- az első ember az űrben,
- az első nő az űrben,
- az első űrséta végrehajtása,
- két űrhajó közös repülése és egymás megközelítése.
Amerika csak kullogott a szovjetek után. Amikor Kennedy elnök 1961 májusában végre nagyszabású választ jelentett be, vagyis hogy az USA embert küld a Holdra az évtized végéig, őrült kapkodás kezdődött a Szovjetunióban is. A verseny mindkét oldalon számos tragédiát okozott. Az Apollo-program első küldetésének résztvevői a fellövés előtt, egy földi tesztnél élve elégtek a kabinjukban. A szovjeteket pedig pl. a kellően nagy teljesítményű holdrakéta, az N1 kifejlesztésekor érték katasztrófák.
A Luna-szondák
A Hold meghódítását mindkét szuperhatalom célul tűzte ki. Az akkori technológiai fejlettség csak ahhoz volt elegendő, hogy a műhold majd becsapódjon a kísérőnk felszínébe, de ez is hatalmas siker lett volna.
Az amerikaiak a Pioneer-sorozattal próbálkoztak, de ezek a szondák szégyenszemre visszahullottak a Földre.
Fotó: Wikipedia
A Szovjetunió új típusú eszköze, a Luna (Lunyik) jóval sikeresebb volt ennél. Mindjárt az első ilyen műhold sikeresen megközelítette a Holdat, de a földi irányítórendszer meghibásodott. A Luna-1 hatezer kilométer távolságban repült el a Hold mellett, ahelyett, hogy becsapódott volna rajta, majd a Nap felé indult, és annak az első műbolygója lett.
A második szovjet szonda, a Luna-2 azonban már nem így járt. 1959. szeptember 12-én elindult a Hold felé, és több mint 33 óra repülés után becsapódott a Föld kísérőjének felszínébe. A számítások szerint a Derültség tengere nevű síkságnál fejezte be a holdi pályafutását.
1966. február 3-án már a második generációs sorozat egy tagja, a Luna-9 érkezett a Holdhoz, amelyet már leszállásra terveztek.
A szonda simán landolt a Viharok óceánja nevű medencében.
Fotó: Wikipedia
Pár percen belül már rádiókapcsolatot is létesített a Földdel, majd még 75 órán át működött, és sok fotót küldött a landolása helyszínéről.
A robot, amelynek meg kellett volna előznie Armstrongékat
A szovjet vezetés, amikor már biztos volt a Holdért folytatott verseny elvesztésében, változtatott a kommunikációján. A propaganda azt kezdte hangsúlyozni, hogy miközben az amerikaiak kiszórják a sok pénzt az ablakon, és veszélybe sodorják a saját asztronautáikat a holdra szállással, addig a Szovjetunió ugyanilyen tudományos eredményeket képes elérni egyszerűen és olcsón, a kőzetmintákat begyűjtő szondák feljuttatásával.
Fotó: NASA
A Luna-15 feladata tehát az volt, hogy szálljon le a Holdon, majd gyűjtsön kőzetmintákat és ezeket szállítsa vissza a Földre.
Az időzítésnek óriási politikai jelentősége volt: a szovjet szondának az amerikaiak előtt kellett leszállnia, és a visszaérkezésüket megelőzve kellett bemutatnia a kőzetzsákmányt a világ közvéleményének, hogy ezzel csökkentsék az űrverseny állásának negatív kommunikációs hatását.
Az űreszköz 1969. július 13-án, három nappal az Apollo-11 fellövése előtt indult Bajkonurból. Július 17-én, négy nappal később elérte a Holdat, de itt tovább négy nap telt el a fékezéssel és a megfelelő landolás helyszín kiválasztásával. A Luna-15 pályája megijesztette a NASA vezetőit, akik attól tartottak, hogy a szonda túl közel kerülhet az Apollo–11-hez, és megzavarhatja a kommunikációt.
Ezért Chris Kraft, a legendás amerikai repülési igazgató megkérte Frank Bormant, az Apollo–8 parancsnokát, hogy egyeztessen a szovjetekkel, és próbálja megtudni, mik a szándékaik. A szovjetek megnyugtatták az amerikaiakat, hogy nem kell karamboltól vagy zavarástól tartani.
Fotó: NASA
A hosszú fékezés miatt azonban az Apollo-11 holdkompja megelőzte a szovjeteket. Neil Armstrong és Buzz Aldrin egy teljes nappal korábban kiszállt a Sasból, és megkezdte az emberiség első holdsétáját. Mindennek ellenére volt propagandaértéke annak, hogy az amerikai leszállóegység felett elrepült a szovjet űrszonda.
A Luna-15 csak másnap, a Hold körüli 52. keringés után, július 21 kezdte meg a leereszkedést. A landolás végül kudarccal ért véget, mert a szonda egy hegynek ütközött és megsemmisült.
A szovjet emberes Hold-tervek
Az 1960-as évek közepére egyértelművé vált, hogy az Apollo-programhoz hasonlóan szükség lesz egy leszállóegységre. Ez lett a Lunnij Korabl (LK).
Fotó: Wikipedia
A szovjet tervek szerint egy megfelelő hordozórakéta (a feljebb említett N1), egy Szojuz űrhajó lett volna a parancsnoki modul, és a leszállóegység, az LK alkotta volna a projekt járműparkját. A szovjetek csak egy kozmonautát küldtek volna a Holdra, nem kettőt, és volt egy másik, még komoly különbség is az amerikai programhoz képest: a szovjetek nem tudtak volna belül átszállni a holdkompba, hanem csak egy űrsétával lehetett volna megoldani ezt a kérdést.
Fotó: Reddit
Ráadásul az LK csak egyszemélyes volt, mert a szovjet mérnökök végig a tolóerő és tömeg arányának problémájával küzdöttek. A súlycsökkentés miatt lett egyszemélyes a leszálló modul, így nem menthette volna meg egy-egy küldetés összes űrhajósát, mint az Apollo-13 esetében, ahol hárman szálltak át a holdkompba, és tértek vele haza.
A leszállóegységnek egy Lunohod jármű találta volna meg a megfelelő landolási zónát és ez vezette volna oda a fedélzeti rendszerei segítségével. Mivel az LK-val csak egyetlen űrhajós érkezett volna, és maga a holdkomp sokkal kisebb volt, mint az amerikai, a szovjet kozmonauta valószínűleg rövidebb időt töltött volna a felszínen, kevesebb kísérletet tudott volna elvégezni és kevesebb holdkőzetet gyűjtött volna.
Fotó: Wikipedia
A visszatéréskor az LK összekapcsolódott volna a parancsnoki modullal, az űrhajós egy újabb űrsétán átvitte volna az összeszedett köveket a Szojuzba, majd leválasztották volna a holdkompot, és hazatérnek.
A teszteknél az N1 holdrakéta összes kilövése sikertelen lett, amiben szerepet játszhatott a zseniális tudós, Szergej Koroljov halála, és az utódainak kapkodása is. Az indítási kudarcokban két LK holdkomp is megsemmisült.
Fotó: L3D Models
A szovjetek egy darabig még futottak a pénzük után
A szovjetek később már holdjárművet is sikerrel küldtek a Holdra. A Luna-17 nevű eszköz szállította a Lunohod-1 járművet, amely 1970. november 17-én érkezett meg a Föld kísérőjének felszínére.
Az alábbi videóban egy szovjet dokumentumfilmet láthatnak a járműről:
A 765 kilós távirányítású autó óvatosan kigördült a leszállóegységből, és csak két nap múlva tette meg az első útját a Holdon. A járművet ötfős csapat vezette a Földről, az irányításhoz szükséges rádióparancsok 2,5 másodperces késleltetése miatt a folyamatos haladás lehetetlen volt.
Fotó: Wikipedia
A Lunohod-1 majdnem egy évig, összesen 322 napig működött. Ez idő alatt rendkívül sikeresnek bizonyult.
Összesen körülbelül 49 órán át mozgott, és több mint 10 ezer métert tett meg a Hold felszínén. Több mint 20 ezer televíziós képet és 200 darab, 360 fokos panorámaképet készített a Holdról.
A fotók olyan nagy felbontásúak voltak, hogy akár 50 kilométeres távolságban lévő objektumok is fel lehetett ismerni rajtuk. A holdjáró több mint 500 alkalommal mérte a talaj fizikai tulajdonságait, és 25 helyszínen végzett részletes kémiai elemzést.
A szovjet holdprogramot végül 1974-ben törölték.
A következő film a szovjet űrkutatás korai időszakát mutatja be:
