Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.hu1966 januárjában tesztrepülésre szállt fel egy SR-71 Blackbird egy nevadai bázisról. A futurisztikus felderítő sebességét máig nem szárnyalta túl más repülőgép. A berepülés tragédiával végződött, mert egy hajtóműhiba miatt a gép irányíthatatlanul kezdett emelkedni, majd szó szerint szétesett. Az egyik pilóta a csodával határos módon túlélte az iszonyatos zuhanást, a másik azonban meghalt.
A futurisztikus felderítő repülőgép olyan teljesítményt nyújtott az 1960-as években, amely még ma is szinte felfoghatatlan.
Fotó: Wikipedia
Nézzük a különlegességeit:
- Máig ez a típus tartja a repülőgépek sebességi világrekordját 3,529 km/h-val. A gép 1 óra 54 perc alatt tette meg a New York-London távolságot, és 67 perc alatt repülte át keletről nyugatra az Egyesült Államokat.
- A gépet 30 kiló fekete festék borította, ami csökkentette a gép hőmérsékletét nagy sebességnél. A szárnyai a súrlódás miatt 500 fokosra forrósodtak fel, a szélvédőjének külső része pedig 316 fokos volt.
- A gépet lazán illeszkedő burkolatelemekkel látták el. Az SR-71 „karosszériája” a hőtágulás miatt maximális sebességnél 40 centivel hosszabb volt, mint a földön, és ezek az elemek csak ilyenkor illeszkedtek egymáshoz pontosan.
- Szuperérzékeny filmkamerája képes volt 25 kilométer magasról, maximális sebességnél is kivehető fényképet készíteni egy autó rendszámtáblájáról.
- A 25 éves szolgálata alatt 4 ezer légvédelmi rakétát lőttek ki rá a szovjetek és a szövetségeseik. Egyik sem érte utol az SR-71-et.
- A gép pilótái az asztronautákéhoz hasonló szkafanderben repülnek. Mint nemsokára olvasni fogják, ez mentette meg Bill Weaver életét.
A hajmeresztő manőverek a repülőgéppel
A CIA és a Lockheed nagy tapasztalatú tesztpilótájának legemlékezetesebb repülése 1966. január 25-én történt. Ekkor Jim Zwayer rendszerkezelővel indult kísérleti repülésre az nevadai Edwards légibázisról.
11:20-kor szálltunk fel, és a küldetés első szakaszát esemény nélkül teljesítettük. Miután egy tankergépről légi utántöltést hajtottunk végre, kelet felé fordultunk, Mach 3,2-es utazósebességre gyorsítottunk, majd 78 ezer láb (23,744 méter) magasságra emelkedtünk.
Fotó: Staff Sgt. Bill Thompson / Wikipedia
Néhány perccel később meghibásodott a jobb oldali hajtómű automatikus vezérlőrendszere. A tervezett tesztprofil szerint egy programozott, 35 fokos jobbra döntött fordulóba kezdtek, de a műszaki hiba miatt a repülőgépet még jobban jobbra dőlt és kontrollálhatatlanul emelkedni kezdett.
Teljes erővel balra és előre nyomtam a botkormányt. Semmi reakció.
Weaver tisztában volt vele, hogy őrült percek következnek.
Megpróbáltam elmondani Jimnek, mi történik, és hogy ne húzza meg a katapultkart, amíg kisebb sebességet és magasságot nem érünk el. Nem gondoltam, hogy túlélhetnénk a katapultálást Mach 3,2 sebességnél és 78,800 láb magasságban. A túlterhelés azonban olyan gyorsan növekedett, hogy a szavaim összefolytak és érthetetlenné váltak.
Ezt később a pilótafülke hangrögzítője is megerősítette. A feketedobozból kinyert felvétel szerint Weaver beszéde halandzsa volt.
A katasztrófa
Fotó: Wikipedia
A műszaki hiba olyan erőket rótt a repülőgép szerkezetére, amelyek messze meghaladták a tervezéskor kalkulált erőhatásokat. Az SR-71, a világ legnagyobb teljesítményű, futurisztikus gépe szó szerint szétesett, darabokra szakadt a két pilóta körül. Az esemény kezdetétől a teljes irányíthatatlanságig mindössze 2–3 másodperc telt el.
Bill Weaver elájult az extrém túlterhelés miatt.
Úgy éreztem, csak rosszat álmodom, és mindjárt felébredek. Ahogy fokozatosan visszanyertem az eszméletemet, rájöttem, hogy szó sincs álomról, hanem ez a valóság. De hát, egy ilyen katapultálást nem lehet túlélni, ezért azt hittem, meghaltam.
Ahogy tisztult a tudata, már a süvítő levegőt is, illetve a szélben csapkodó hevederek zaját is meghallotta. Ez már megerősítette, hogy zuhan, de nem látott semmit, mert jégréteg keletkezett a sisakja plexijén.
Fotó: Wikipedia
A szkafandere felfújódott, innen tudta, hogy a vészhelyzeti oxigénpalack működik. Ez nemcsak a légzéshez szükséges oxigént biztosította, hanem nyomás alatt tartotta a ruhát is, és megakadályozta, hogy a vére „felforrjon” a rendkívül nagy magasság alacsony nyomásán. A ruha nyomása fizikai védelmet is nyújtott az erős rázkódás és a nagy túlterhelés ellen: a felfújt szkafander gyakorlatilag egyéni mentőkapszulává vált.
Weaver viszonylag stabilan zuhant, mert egy kis fékezőernyő stabilizálta a süllyedését – épp úgy, mint amikor egy űrhajó visszatér a Földre. Ekkor eszébe jutott, hogy a főernyőjének 5 ezer lábon, vagyis 1,500 méter magasságon kellene automatikusan kinyílnia, de nem lehetett tudni, hogy nem sérült-e meg a vezérlés. A magasságát nem tudta megállapítani, mert nem látott ki a plexi mögül. Tapogatta az ejtőernyő kézi nyitógyűrűjét, de a felfújt ruha és az elgémberedett ujjai miatt nem találta meg.
Úgy döntöttem, felnyitom a rostélyt, megbecsülöm a magasságomat, és megkeresem a gyűrűt. Amikor éppen a rostélyhoz nyúltam, erős rántást éreztem, ahogy kinyílt a főernyő. Felhajtottam a lefagyott plexit, és észrevettem, hogy a zárja eltört. Egyik kezemmel tartva a rostélyt, láttam, hogy tiszta, téli égbolt alatt ereszkedem, kiváló látási viszonyok között. Óriási megkönnyebbülés volt látni, hogy Jim ejtőernyője is ereszkedik, körülbelül negyed mérföldnyire tőlem. Megkönnyebbülést éreztem, hogy ő is kijutott, ő is túlélte.
Megérkezik egy cowboy helikopteren
Mielőtt a gép szétesett, az SR-72 épp egy fordulót kezdett a Délnyugaton, Új-Mexikó, Colorado, Oklahoma és Texas felett. A gép maximális sebességen és magasságon körülbelül 100 mérföldes, 160 kilométeres körön fordult meg, így Weaver nem tudhatta, melyik államban fog földet érni.
Életem első ejtőernyős földet érése simán végződött, puha talajra érkeztem és sikerült elkerülnöm a sziklákat illetve a kaktuszokat. Az ernyőm felfúvódva lobogott a szélben. Egyik kezemmel próbáltam összehúzni, miközben a másikkal továbbra is tartottam a még mindig jeges rostélyt.
– Segíthetek? – szólalt meg egy hang. Először azt hittem, képzelődöm. Aztán felnéztem, és megláttam egy cowboykalapos férfit, aki felém sétált. Nem messze mögötte egy helikopter állt járó motorral.
A férfi Albert Mitchell volt, egy hatalmas szarvasmarha-ranch tulajdonosa Új-Mexikó északkeleti részén. Weaver körülbelül másfél mérföldre ért földet a házától, és attól a hangártól, ahol a kétüléses kis Hughes helikopterét tartotta. Mint kiderült, a cowboy látta a két ereszkedő ejtőernyőt, rádión értesítette az rendőrséget, a légierőt, illetve a legközelebbi kórházat is, majd felszállt, hogy megkeresse a két pilótát.
Ahogy Weaver leoldotta az ejtőernyőt, észrevette, hogy a biztonsági övek még mind rajta vannak a vállán és a derekán – de elszakadva. Ez csak azt jelenthette, hogy a katapultülése nem hagyta el a gépet, az a roncsban maradt, ő pedig kirepült az ülésből, amikor darabokra tört a gép.
Az iszonyatos erőhatás akkor szakította el az összes biztonsági övet, amikor kitépte a testét a szétszakadt pilótafülkéből.
Miután Mitchell segített az ejtőernyővel, elindult, hogy megkeresse Jim Zwayert. Beszállt a helikopterébe, elrepült, majd körülbelül tíz perc múlva visszatért lesújtó hírrel: a rendszerkezelő meghalt. A repülőgép szétesésekor nyaktörést szenvedett.
Ragaszkodtam hozzá, hogy láthassam Jimet, és miután meggyőződtem arról, hogy már semmit sem lehet tenni, beleegyeztem, hogy Mitchell elvigyen a 60 mérfölddel délebbre fekvő tucumcari kórházba.
A kórházban megvizsgálták, és megállapították, hogy néhány zúzódáson kívül sértetlen.
Nem lehetett megmenteni a gépet
Másnap egy kaliforniai bázis szimulátorában megismételték Weaver repülését, és ugyanaz lett az eredmény: a gép darabokra szakadt. A gyár és a légierő új szabályokat vezetett be a tesztekre, hogy ne ismétlődhessen meg ez a hajtóműhiba.
Fotó: chuckyeager.org
A vizsgálat azt is igazolta, hogy a repülőgép orr-része a hátsó pilótafülke mögött levált, és körülbelül 10 mérföldre zuhant le a fő roncsoktól.
A tesztpilóta karrierjét nem törte derékba a katasztrófa, hiszen nem hibázott. Két héttel később már újra egy SR-71-ben ült, hogy berepüljön egy vadonatúj példányt.
A balesetem óta ez volt az első felszállásom, így a hátsó ülésben ülő mérnök aggódott a lelkiállapotom miatt. Ahogy végigszáguldottunk a kifutópályán és elemelkedtünk, egy ideges hang szólalt meg az interkomon:
– Bill! Bill! Ott vagy?
– Igen. Mi a baj?
– Hála az égnek! Azt hittem, katapultáltál.
Az SR-71 hátsó pilótafülkéjéből nem lehet előre kilátni, csak oldalra, így George nem láthatott engem. Az ijedtségét az okozta, hogy felszállás pillanatában egy nagy piros vészlámpa gyulladt ki a hátsó műszerfalon, „Pilot Ejected” (A pilóta katapultált) felirattal. A jelzést egy rosszul beállított mikrokapcsoló okozta, de George egészen a leszállásig nem volt teljesen nyugodt, és többször megkérdezte, ott vagyok-e még.
