Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huEgy friss elemzés szerint bolygónk történetének legnagyobb geológiai eseményei korántsem véletlenszerűek, hanem szabályos időközönként ismétlődhetnek. A feltételezett geológiai ciklus mintegy 27,5 millió évet ölel fel, ám a jelenség pontos eredete és az elmélet valódisága továbbra is megosztja a tudományos világot.
Tömeges kihalások, óriási vulkánkitörések és oxigénhiányos óceánok – rejtélyes kapocs lehet e katasztrofális események között. Michael Rampino, a New York-i Egyetem geológusa szerint több ilyen jelenség is egyazon hosszú távú geológiai ciklushoz kapcsolódhat. Az Evolving Earth című folyóiratban publikált elemzés az elmúlt 260 millió év 89 jelentős geológiai eseményét vizsgálta.
Fotó: MARC WARD / StockTrek Images via AFP
Mit mutat a 27,5 millió éves geológiai ciklus?
Rampino új statisztikai módszerek és frissített kormeghatározások segítségével elemezte újra a korábban közzétett geológiai adatsorokat. A vizsgált adathalmazban tengeri tömeges kihalások, óceáni anoxikus (oxigénhiányos) események és erőteljes vulkánkitörések egyaránt szerepeltek. Emellett górcső alá vették a tengerszint ingadozásait, a szárazföldi négylábú gerincesek pusztulási hullámait, valamint a tektonikus lemezek belsejében fellángoló vulkáni aktivitást is.
Az adatokból egy egyértelmű, nagyjából 27,5 millió éves domináns ciklus rajzolódott ki, amely mellett egy gyengébb, 8,9 millió éves periodicitás is megfigyelhető volt.
- Fontos kiemelni: az elemzés nem azt állítja, hogy az egyik katasztrófa közvetlenül idézi elő a másikat. Sokkal inkább arra utal, hogy a Föld különféle rendszerei bizonyos időközönként ugyanazokra a mélyben zajló, globális folyamatokra reagálnak.
A Föld mélyében rejtőzhet az egyik magyarázat
A Föld köpenyének anyaga a hőáramlások (konvekció) révén folyamatosan, ám rendkívül lassan mozog. Ezen áramlások időszakos változásai és a mélyből felszálló köpenycsóvák kialakulása közvetlen hatással lehetnek a vulkáni aktivitásra, a lemeztektonikára, sőt még a hegységképződésre is.
A mélyben zajló zavarok előbb-utóbb a bolygó felszínén is éreztetik a hatásukat: drasztikusan befolyásolhatják az óceánok állapotát, a globális éghajlatot, és ezen keresztül magát a bioszférát is.
A felszíni változások a Föld belsejére is visszahathatnak
Egy másik elképzelés szerint a folyamat akár fordítva is működhet: a felszínen zajló átalakulások magára a bolygó mélyére is hatással lehetnek. Amikor ugyanis a keringési pálya hosszú távú változásai módosítják a globális éghajlatot és a tengerszintet, hatalmas mennyiségű víz, jég és üledék rendeződik át a bolygón. Rampino úgy véli, hogy ez a folyamatosan változó felszíni terhelés – még ha csak apróbb mértékben is – megváltoztathatja a földkéregben és a felső köpenyben fellépő mechanikai feszültségeket.
Földtörténeti léptékben mérve mindez végső soron a tektonikai és vulkáni tevékenységet is érdemben befolyásolhatja.
Kozmikus tényezők is szóba kerültek
A tanulmány a földi folyamatokon túl a lehetséges űrbéli, Földön kívüli hatásokat is számításba veszi. Naprendszerünk a Tejútrendszer középpontja körül keringve hullámzó mozgást végez: folyamatosan a galaxis fősíkja alá és fölé tér ki. A kutatók szerint az ezen a síkon történő áthaladások időzítése kísértetiesen egybeeshet a Föld történetének legnagyobb geológiai felfordulásaival.
Egyes elméletek szerint ezek az áthaladások gravitációsan megzavarhatják a Naprendszer külső peremén húzódó Oort-felhő üstököseinek pályáját, ami drasztikusan megnövelheti a pusztító kozmikus becsapódások esélyét. Egy másik, egyelőre jóval spekulatívabb hipotézis a galaktikus sík közelében sűrűsödő sötét anyag szerepét veti fel. Eszerint bolygónk időről időre „befoghat” bizonyos mennyiséget ebből a rejtélyes anyagból, ami az évmilliók során extra belső hőt termelhetne a Föld mélyén. Fontos azonban leszögezni, hogy jelenleg egyik mechanizmust sem támasztja alá közvetlen bizonyíték, így a tudományos közösségben továbbra is élénk vita övezi őket.
Bár az aszteroida-becsapódások eredetileg nem kerültek be a vizsgált 89 esemény statisztikai elemzésébe, a bolygónk legnagyobb ismert becsapódási krátereinek kora mégis nagy vonalakban rímel erre a 27,5 millió éves ritmusra. Rampino úgy véli, hogy ez az egybeesés mindenképpen további vizsgálatokat érdemel, bár egyelőre óva int attól, hogy egyértelmű ok-okozati kapcsolatot állapítsunk meg.
Még korántsem tekinthető bizonyítottnak a geológiai ciklus szerepe
Természetesen az eredmények értelmezése egyelőre számos bizonytalanságot rejt magában. A rendelkezésre álló geológiai adatsorok olykor hiányosak, ráadásul minél távolabbra tekintünk vissza az időben, annál nehezebb hajszálpontosan meghatározni egy-egy ősi esemény korát. Számolni kell azzal a lehetőséggel is, hogy a statisztikai elemzések időnként csupán látszólagos ciklusokat mutatnak ki, amelyek az újabb, precízebb adatok felbukkanásával könnyen semmivé válhatnak.
Maga Rampino sem tekinti még lezártnak a vitát.
Arra azonban joggal hívja fel a figyelmet, hogy ez a 27,5 millió éves periodicitás még az elmúlt évtizedek egyre pontosabbá váló geológiai időskálái és folyamatosan bővülő adathalmazai mellett is stabilan kimutatható maradt.
Bár ez a merész elképzelés egyelőre nem része a geológiai gondolkodás fősodrának – és emiatt borítékolhatóan még sokáig heves szakmai viták tárgyát képezi majd –, mindenképpen elgondolkodtató.
Amennyiben a jövőbeli kutatások is megerősítik a ritmikus mintázatot, az alapjaiban változtathatja meg a bolygónkról alkotott képünket. Ebben az esetben ugyanis a Föld történetének legnagyobb felfordulásait többé nem elszigetelt, véletlenszerű katasztrófákként kell kezelnünk, hanem sokkal inkább olyan gigantikus, hosszú távú folyamatok ismétlődő megnyilvánulásaiként, amelyek évszázmilliók óta, megállás nélkül formálják világunkat.
