Olyan mamutot találtak, amilyet még soha nem látott a tudomány

A kutatók 521 mamut ősi DNS-ét és maradványaik lelőhelyét vizsgálták. Eredményeik szerint az ősemberek jóval gyakrabban vadásztak a gyapjas mamut nőstényeire, emellett egy egyednél ritka, úgynevezett X0/XX-mozaikosságot is azonosítottak.

A szakemberek összesen 521, Eurázsia és Észak-Amerika területéről származó gyapjas mamut genetikai örökítőanyagát elemezték, melyek közül 448 egyed DNS-szekvenálására most került sor első alkalommal. A vizsgálat során a természetes környezetből származó leleteket összevetették a feltételezett mamutfeldolgozó helyszíneken talált maradványokkal.

Két gyapjas mamut küzd egymással a jégkorszak havas táján; az ősi emberek főként a nőstény egyedekre vadászhattak
Fotó: MARK GARLICK/SCIENCE PHOTO LIBRA / MGA

A nőstény gyapjas mamutok voltak többségben a feldolgozóhelyeken

Legalább 421 mamut maradványa elszigetelt leletként került elő; ezek az állatok feltehetően természetes okokból pusztultak el. Ezen egyedek 66 százaléka hím, míg csupán 34 százaléka volt nőstény. Ezzel szemben az a mintegy száz csont, amely 20–30 ezer évvel ezelőtti, feltételezhetően emberi mamutfeldolgozó telepekről származik, egészen más arányokat mutat: itt a maradványok 70 százaléka nőstényekhez, és mindössze 30 százaléka tartozott hímekhez. 

A jelentős eltérés arra enged következtetni, hogy a jégkorszaki emberek elsősorban a nőstényeket vették célba a vadászat során.

A kutatók szerint ennek hátterében nem feltétlenül az állt, hogy a nőstények kisebb testalkatuk miatt könnyebb prédának számítottak. A választ inkább a ma élő elefántok viselkedésében érdemes keresni: míg a kifejlett hímek hajlamosak a magányos, kiszámíthatatlanabb kóborlásra, addig a nőstények vezette csordák jóval szabályosabb mozgásmintákat követnek. Hannah Moots, a Paleogenetikai Központ posztdoktori kutatója kiemelte, hogy a mamutok viselkedése az elefántokéhoz hasonló lehetett. A nősténycsordák kiszámíthatóbb, akár évszakokhoz kötött útvonalakon vándorolhattak, ami jelentősen megkönnyítette a vadászok számára a felkutatásukat.

Nem tudni pontosan, hogyan ejtették el a mamutokat

Mivel ezek a hatalmas emlősök akár a 3,7 méteres magasságot és a 8 tonnás testtömeget is elérhették, a kutatók máig nem tudják pontosan, milyen módszerrel terítették le őket az ősemberek. David Díez del Molino, a Paleogenetikai Központ munkatársa szerint a legkézenfekvőbb megoldás az lehetett, hogy a vadászok követték a vándorlási útvonalakat, és természetes csapdákba, zsákutcákba terelték az állatokat. 

Ez a stratégia egyúttal a nőstények magasabb arányára is magyarázatot adhat, hiszen ők eleve nagyobb, összefüggő csoportokban mozogtak.

A pontos vadászati módszerek tisztázásához további bizonyítékok – köztük ősi DNS-adatok, izotópos adatok és régészeti leletek – gyűjtésére és elemezésére van szükség.

X0/XX-mozaikosságot találtak egy gyapjas mamutnál

A genetikai vizsgálatok egy másik izgalmas eredményt is hoztak. Egy, a Föld utolsó mamutpopulációjának menedéket nyújtó Vrangel-szigetről származó példány nem illett bele a megszokott kategóriákba: sem tisztán XX ivari kromoszómájú nőstény, sem XY készletű hím nem volt. Ennek a különleges egyednek bizonyos sejtjeiben csak egy, míg más sejtjeiben két X-kromoszóma volt jelen. Ezt a genetikai állapotot úgynevezett X0/XX-mozaikosságnak hívják, ami az embereknél Turner-szindrómaként ismert. 

Kihalt fajok esetében korábban még sosem dokumentáltak ilyen ivarikromoszóma-kombinációt.

Nem ismert, milyen hatása lehetett a rendellenességnek

A szakemberek egyelőre nem tudják megállapítani, hogy a kromoszomális eltérés volt-e bármilyen hatással a mamut megjelenésére vagy viselkedésére. Más emlősöknél ez a rendellenesség fajonként eltérő tüneteket okoz: a lovaknál például az X0 egyedek külsőleg szinte egyáltalán nem térnek el a tipikus XX nőstényektől, azonban a petefészek fejlődési zavarai miatt többnyire terméketlenek. Mivel a kutatók kizárólag a csontokból kinyert DNS-re támaszkodhatnak, rejtély marad, hogyan oszlottak el a különböző sejtpopulációk a mamut testében, és a termékenységével kapcsolatban sem vonhatók le biztos következtetések.

Új genetikai módszerek kellettek az azonosításhoz

Díez del Molino elmondása alapján a szerencsének is nagy szerepe volt a különleges egyed azonosításában. Ilyen szintű felfedezések kizárólag a napjainkban elérhető, sokkal pontosabb referenciagenomok és az ősi DNS vizsgálatát forradalmasító új módszerek segítségével lehetségesek. Mint azt Hannah Moots is hangsúlyozta, mindössze néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna egy ilyen vizsgálat elvégzése.

• A kutatás eredményeit bemutató tanulmány a Current Biology című neves tudományos folyóiratban jelent meg.