Punch cartoon on the sinking of the Lusitania, 1915. A German submarine torpedoed the Lusitania off the Irish coast on 7 May 1915. Although unarmed, she was carrying munitions. 1,198 people lost their lives, of whom 128 were US citizens. This satirical illustration, titled 'Wilful Murder', shows the depth of anti-German feeling two weeks after the tragedy. The German Kaiser proposes a toast "To the Day...", "...of reckoning!", finishes Death, pointing to the gallows. From "Punch", 19 May 1915.
Vágólapra másolva!
100 évvel ezelőtt mindössze 18 perc alatt merült hullámsírba az RMS Lusitania, az Egyesült Királyság egyik leggyorsabb utasszállító gőzöse. A hajót az Ír-tengeren cirkáló egyik német tengeralattjáró torpedózta meg, de az eltelt száz év ellenére mind a mai napig nem ismert pontosan a tragédia háttere. A németek könyörtelenségének esett-e áldozatul, vagy valójában a cinikus brit propaganda véres eszközévé lett a Lusitania?
Az RMS Lusitania korának legmodernebb, leggyorsabb, fényűző hajója volt, nyomába csupán testvérhajója, a Mauretania léphetett. A 41 ezer tonnás gőzöst úszó palotának és a megtestesült kényelem netovábbjának tartották, az amerikai elit különös előszeretettel utazott a fedélzetén.
A Lusitania volt korának leggyorsabb hajója, négy alkalommal nyerte el a Kék Szalagot Forrás: Wikimedia Commons
A Titanic elődjének számító hajón többek között mahagóniborítású, üvegtetejű társalgó, zeneszoba, a versailles-i palotára emlékeztető lakosztályok, felvonó és kávéház volt; a többi korabeli gőzöshöz képest még a harmadosztályú kabinok is luxusszámba mentek.
A Tengeri Agár volt a leggyorsabb
A Lusitania megépítéséhez 1904-ben fogott hozzá a Cunard Line társaság, de a megkívánt minőség biztosításához szükséges elképesztő összeg nem állt a rendelkezésére, így a brit kormányhoz fordult segítségért. Az Admiralitás örömmel ajánlotta fel támogatását, de kötelezte a Cunard Line-t, hogy szükség esetén hadi célokra használhassák a luxusgőzöst.
A Lusitania New York kikötőjében állomásozik - innen indult el utolsó útjára 1915. május 1-jén Forrás: AFP/Roger Viollet
A Lusitania eredeti terveit a brit haditengerészet előírásai szerint módosították, és a gyorsaság fokozására helyezték a hangsúlyt, így a hasonló kategóriájú gőzösökhöz képest keskenyebbre építették. Ezzel viszont borulékonyabbá vált a kortárs személyszállító óceánjárókhoz képest. Innen kapta becenevét is: a "Tengeri Agár" a hajó karcsúságára utalt. Az Admiralitás számára nagyon fontos volt, hogy a "segédcirkáló" versenyre kelhessen a gyors német óceánjárókkal. A tervezés meghozta az eredményét: a Lusitania négy alkalommal nyerte el a leggyorsabb hajónak járó Kék Szalagot.
Rekordidő alatt merült hullámsírba
Az RMS Lusitania 1907. szeptember 7-én indult első útjára Liverpoolból New Yorkba, ezt a távot 8 éves szolgálata alatt 202 alkalommal tette meg sikeresen. 1915. május 1-jén New Yorkból indult utolsónak bizonyult útjára, fedélzetén majdnem kétezer utassal és a személyzettel.
Hat nappal később, május 7-én Írország partjai közelében az U-20 német tengeralattjáró megtorpedózta, és az elsüllyeszthetetlennek hitt gőzös alig 18 perc alatt merült a hullámsírba.
A találat délután fél kettő körül érte a hajót, amikor az utasok éppen az ebéd utáni kávéjukra vártak. Szinte azonnal pánik tört ki a fedélzeten. Az energiaellátás megszűnt, a vízzáró ajtók nem működtek, az első és második kazánház is víz alá került, a rendkívül instabil hajó pedig lassan oldalra és előre dőlt. A 44 mentőcsónakból mindössze 8-at tudtak leereszteni, az utasok közül 1198-an életüket vesztették.
A Lusitania végül Írország partjainál, Kinsale közelében süllyedt el, hullámsírba temetve 1198 utasát Forrás: AFP/Roger Viollet
A rejtélyes második robbantás
A tragédia körülményei a mai napig tisztázatlanok: a 764 túlélő túlnyomó része arról számolt be, hogy a Lusitanián nem egy, hanem két robbanás is volt. A német tengeralattjáró azonban csupán egy torpedót lőtt ki, ez a gőzös orrát érte. Sokáig úgy gondolták, hogy a széntartályok körül szálló szénpor gyulladt be, de a rakományjegyzék és különböző merülések során bebizonyosodott, hogy a semleges hajóként közlekedő Lusitania 4 millió Remington .303-as töltényt is szállított.
A Lusitaniát elsüllyesztő U-20 német tengeralattjáró, 1916-os kép Forrás: Wikimedia Commons
Bár a roncs kutatása szigorú engedélyekhez kötött, a Lusitania tulajdonosi jogai felett diszponáló Gregg Bemisnek az Odyssey Marine Exploration segítségével sikerült megtalálnia a lőszerrakományt a roncs belsejében. Időközben a teljes rakományjegyzékből is kiderült, hogy a raktérben lőgyapotot és nagy mennyiségű töltényt őriztek, így feltételezhető, hogy ezek és a többi regisztrálatlan, robbanékony hadieszköz okozta a második, végzetes detonációt.
Az utasokat figyelmeztették a veszélyre
A Lusitania elsüllyedése az első világháború egyik legnagyobb tragédiája, de az általános vélekedéssel szemben az Egyesült Államok nem emiatt üzent hadat Németországnak. A németek az első világháború alatt rákényszerültek arra, hogy a tengeren hadifölényben lévő angolok szövetségeseit is megtámadják, nagyjából 5000 hajót sikerült elpusztítaniuk.
Illusztráció a Lusitania süllyedéséről. A hajó rendkívül keskeny volt, ezért könnyen oldalra billent, a torpedó becsapódása utáni második robbanás miatt alig 18 perc alatt elsüllyedt Forrás: Origo
A német kormány egyébként a Lusitania végzetes útja előtt kifejezetten figyelmeztette az amerikai utasokat, hogy a hajót hadi célpontként kezeli: fizetett hirdetéseket adott fel azért, hogy minél kevesebb civil szálljon fel a gőzösre. Ez azonban vajmi keveset számított a gazdag, ám vakmerő utasok számára, az óceánjárót ugyanis, a Titanichoz hasonlóan, elpusztíthatatlannak hitték.
A németek egyik fizetett hirdetése, amelyben óvnak a Lusitanián való utazástól Forrás: Wikimedia Commons
Churchill csaliként használhatta a hajót
A tragédia másnapján a brit újságokban már olyan hírek jelentek meg, hogy a német gyerekek tanítási szünetet kaptak, hogy megünnepelhessék a Lusitania elsüllyesztését. A brit propaganda vérprofi módon használta ki az amerikaiak megrökönyödését, és sikeresen a németek ellen fordította az Egyesült Államok addig semleges közhangulatát.
A The New York Herald 1915. május 8-i címlapja, amelyen bejelentették a Lusitania torpedózását Forrás: AFP/Stringer
Számos történész osztja azt az álláspontot, hogy Winston Churchill akár csaliként is használhatta a hajót, hogy az Államokat Németország ellen hangolja: ezt leginkább a miniszterelnök Walter Runcimannek, a brit Kereskedelmi Tanács elnökének írt leveléből lehet sejteni. Ebben ugyanis Churchill, mint az Admiralitás első lordja, bátorítja a semleges hajók mozgását a brit területeken, elsősorban abból a megfontolásból, hogy az USA a németek ellen forduljon. Bár az elmélet azért vitatható, mert a Lusitania hivatalosan brit zászló alatt hajózott, mégis furcsa, hogy a Királyi Haditengerészet nem küldött kísérőhajót a gőzös mellé, holott tisztában volt azzal, hogy az útvonalon német tengeralattjárók cirkálnak.
A Lusitania első útján befut New York kikötőjébe, 1907 áprilisában Forrás: Wikimedia Commons
Fordulópontot hozott a háborúban
Bár nem a Lusitania elsüllyesztése volt az USA hadba lépésének közvetlen oka, a hajó tragédiája az első világháborúban sorsdöntő fordulatot hozott. A katasztrófa után ugyanis Németország szüneteltette a korlátlan tengeralattjáró-háborút, de az 1917 elején dekódolt Zimmermann-táviratban ezt a rendelkezését visszavonta. Sőt, Mexikótól az iránt érdeklődött diplomáciai csatornákon, hogy hajlandó volna-e megtámadni az Egyesült Államokat. Ekkor, nagyrészt a távirat hatására, az USA hadat üzent a központi hatalmaknak, és Nagy-Britannia mellett belépett abba a háborúba, amely négy éve alatt majdnem 20 millió ember halálát okozta.
A nő középen a Lusitania tragédiájának egyik túlélője Forrás: Wikimedia Commons
Rendkívül nehéz a roncsokhoz merülni
Mivel a hajót az ír kormány történelmi örökségként kezeli, rendkívül nehéz megszerezni a roncsmerüléshez szükséges engedélyeket. Állítólag az Admiralitás már 1917-ben megpróbálkozott a mélybe süllyedt hajó vizsgálatával, erre azonban semmiféle közvetlen bizonyítékunk nincsen. A tulajdonos Bemisen kívül több híres roncskutató is eljutott a Lusitaniához, többek között az egyik első merülőként számon tartott Jacques Cousteau és a Titanicot vizsgáló Robert Ballard is.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
