Augusztusi vihar söpörte el a felkelő nap országát

A szovjet Csendes-óceáni Flotta matrózai kitűzik a zászlót Port Arthurban

1945 augusztusában már csak Japán maradt talpon a tengelyhatalmak közül. Dacára annak, hogy augusztus 6-án Hirosimára ledobták az első atombombát, a császárság tovább folytatta a kilátástalan küzdelmet. Három nappal később a szövetségesek Nagaszakira is atomcsapást mértek, ami – legalábbis a közvélemény így tartja – térdre kényszerítette az országot. Több történész szerint azonban az augusztus 8-i szovjet hadüzenet döntötte el végleg a szigetország sorsát.

A szovjet-japán konfliktus nem volt előzmény nélküli, 1938-39-ben már voltak összetűzések a két hatalom között. Bár igen komoly összecsapások zajlottak, ezek megmaradtak határvillongások szintjén.

Az egyik legkomolyabb nézeteltérésnek az úgynevezett Nomonhan incidens számított. A szovjetek és a japánok a Halhin-Gol folyó vidékén elterülő mongol földek elfoglalásával vádolták egymást. Érezve a közelgő veszélyt, a Mongol Népköztársaság és a Szovjetunió 1936 márciusában kölcsönös segélynyújtási és barátsági szerződést kötött, melynek értelmében 1937-ben szovjet csapatok érkeztek Mongóliába.

Szovjet katonák és egy BT–7 harckocsi Halhin-Golnál Forrás: Wikipedia

Az 1939-es halhin-goli csata tanulságai meggyőzték arról a felkelő nap országát, hogy nem érdemes ujjat húzni Sztálinnal.

1941 áprilisában a két fél megnemtámadási szerződést kötött,

ami lehetővé tette, hogy Moszkva a németekre, Japán pedig a csendes-óceáni hadszíntérre koncentráljon.

A harcokban megsemmisített szovjet BA–10 páncélautó Forrás: Wikimedia Commons

Sztálin ígérete

Az 1945. május 8-i német megadást, valamint a Fülöp-szigeteki vereségeket követően egyértelművé vált, hogy a tengelyhatalmak utolsó, még talpon álló tagjának bukása elkerülhetetlen. Japán Moszkvához fordult, hogy közvetítsen a csendes-óceáni háború lezárásához.

A színfalak mögött viszont már leosztották a kártyákat.

Az 1943-as teheráni találkozón Sztálin megígérte szövetségeseinek, hogy amint lehetséges, hadba lép Japán ellen.

Az 1945-ös jaltai konferencián ez annyiban módosult, hogy a szigetország elleni invázió három hónappal Németország eleste után fog megindulni.

A jaltai konferencián Sztálin ígéretet tett, hogy három hónappal Németország kapitulációja után megtámadja Japánt Forrás: Unknown

Szertefoszlott remények

Bár Japán nem bízott teljes mértékben a kommunista államban, és számított egy esetleges, későbbi támadásra, még reménykedett abban, hogy a szovjet offenzíva megindulása előtt le fog tudni számolni az Egyesült Államokkal.

Ehhez nagyon jól jött volna a szovjet-japán megnemtámadási szerződés meghosszabbítása,

amely hivatalosan 1945 áprilisában járt le. Japán erre törekedett, és Moszkva látszólag nem is zárkózott el a tárgyalásoktól. A háttérben azonban már javában zajlottak a szovjet mozgósítások. Amíg Japán a békeajánlatokkal kapcsolatos szovjet válaszra várt, Alekszandr Mihajlovics Vaszilevszkij marsall vezetésével

több mint egymillió szovjet katona sorakozott fel a Távol-Keleten.

Hirosima szertefoszlatta az amerikaiak legyőzésének reményét Forrás: Origo

Eközben az augusztus 6-ai hirosimai atomtámadás keresztülhúzta a japán kormány számításait az Egyesült Államok legyőzését illetően. Bár a város pusztulása már önmagában gigászi csapás volt, az igazi sokk két nappal ezután következett - Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter augusztus 8-án közölte a szigetország nagykövetével, hogy országaik között hadiállapot állt be.

Augusztusi vihar zúdult a japánok fejére

Amint augusztus 9-én a „Kövér Ember” lesújtott Nagaszakira, a szovjet hadsereg – kínai és mongol szövetségeseik támogatásával - több irányból benyomult a japán megszállás alatt álló Mandzsúriába.

A hadművelet később az "Augusztusi vihar" nevet kapta.

A területet – amely a japán bábállam, Mandzsukuo része volt - a Japán Császári Hadsereg egyik legnagyobb és legrangosabb hadseregcsoportja, a Kvantung-hadsereg védte 713 000 katonával és 200 000 fős mandzsukuói milíciával. Az akkor Jamada Otozó tábornok vezetése alatt álló híres haderő azonban már csak árnyéka volt egykori önmagának.

A Kvantung-hadsereg főhadiszállása Mandzsukuóban Forrás: Wikipedia

Mivel a kiválóan kiképzett és felszerelt egységeket nem lehetett a végtelenségig hadászati tartalékban tartani, a háború alatt a legjobb harcosokat a Csendes-óceán szigeteire vagy Kínába vezényelték. Jobbára csak újoncok maradtak hátra, akik ugyan alkalmasnak bizonyultak a határ őrzésére és a lázadók elleni harcra, egy szovjet invázióval szemben tehetetlenek voltak.

Mandzsukuo (világoszöld) és Japán (vörös) Forrás: Wikimedia Commons

Otozóék helyzetét tovább nehezítette, hogy

a szovjetek mintegy ötször annyi tankkal és tüzérséggel, valamint kétszer annyi repülőgéppel rendelkeztek, mint a japánok.

A problémákat tetézte, hogy sok mandzsukuói katona megszökött vagy átállt az ellenséghez.

A sok szempontból kihívásokkal küzdő Kvantung-hadsereg így nem tudta huzamosabb ideig tartani a megszállt területeket, rövid időn belül elesett a bábállam fővárosa Hszinking is (ma Csangcsun).

Hirohito augusztus 14-én meggyőzte kormányát, hogy fogadja el a kapituláció feltételeit, Otozó pedig két napra rá elrendelte a Kvantung-hadsereg fegyverletételét. A parancs ellenére több japán hadosztály a végsőkig folytatta a küzdelmet, így a harcok elhúzódtak.

A szovjet Csendes-óceáni Flotta matrózai kitűzik a zászlót Port Arthurban Forrás: Wikipedia

A feszültség csírái

A szovjet-japán háború a szigetország nem hivatalos kapitulációja után is folytatódott, és csak 1945. szeptember 2-án, a japán fegyverletételről szóló egyezmény aláírásával fejeződött be.

Eredményeként Mandzsukuóban, Belső-Mongóliában, Szahalin déli részén, Korea északi részén és a Kuril-szigeteken megszűnt a japán megszállás,

a felkelő nap uralmának vége azonban nem hozta el a vérontás befejezését.

A kínai kommunistákat vezető Mao Ce-tung Mandzsúriában rendezkedett be, és innen indította meg polgárháborúját riválisa, a köztársaságpárti Csang Kaj-sek ellen. Koreába sem köszöntött be a béke, a szovjetek az északi, az amerikaiak a déli részét szállták meg a félszigetnek, ami egyenesen az ország kettészakadásához és a későbbi koreai háborúhoz vezetett.

Menekültek a koreai háború idején Forrás: AFP/National Archives

Az atombomba vagy a szovjetek kényszerítették térdre Hirohitót?

Erről a kérdésről a mai napig nincs konszenzus, az elmúlt években azonban több kutató is a szovjetek támadása miatti összeomlás mellett érvelt.

Haszegava Cujosi, a témát feldolgozó Racing the Enemy című könyv szerzője és Terry Charman, a londoni Imperial War Museum történésze úgy gondolja, hogy az atomtámadások ellenére a háború tovább folytatódott volna.

Véleményük szerint

Hirohito és a katonai vezetők abban reménykedtek, hogy Mandzsúria és Korea – amennyiben kezükön marad – elegendő erőforrással látja majd el a hadsereget, hogy ellenálljanak az amerikai inváziónak.

A szovjet támadás azonban mindent megváltoztatott, és a japánok a biztos vereség tudatában rádöbbentek, hogy nincs értelme a háborút tovább folytatni.

Hirohito arra számított, hogy Mandzsúria és Korea a kezükön marad Forrás: Library Of Congress

Ellenkező álláspontot képvisel Richard B. Frank amerikai történész. A szakértő úgy véli, bár kétségkívül borzalmas fegyverekről van szó, az atombombák amerikai katonák százezreinek, valamint japán civilek és bakák millióinak életét mentették meg. A szerző szerint nagyjából ennyi ember veszett volna oda, ha a háború 1946-ig folytatódik.

Bár Frank vitatja Haszegava véleményét a szovjetek kiemelt szerepéről, abban egyetért a japán íróval, hogy a végső felelősség az akkori japán kormányt és Hirohitót terheli. A birodalom vezetői ugyanis 1945 júniusában úgy döntöttek, hogy az egész lakosságot – férfiakat és nőket egyaránt – mozgósítani fogják, a biztos halálba küldve ezzel az embereket.

Mivel a harcolók és nem harcolók megkülönböztetéséről nem gondoskodtak, a szövetségesek mindenkit megtámadtak,

katonai célponttá változtatva ezzel minden egyes japán falut” – mondta Frank.

Szovjet és amerikai tengerészek ünneplik a Japán felett aratott győzelmet Forrás: Wikimedia Commons

Bármi is legyen az igazság, annyi bizonyos, hogy a japán kormányt sokkolta a szovjet támadás híre. Jól szemléltetik a vezetők között uralkodó hangulatot a háború idején hivatalban lévő miniszterelnök, Szudzuki Kantaro feljegyzései.

Ha ma elszalasztjuk ezt a lehetőséget, akkor a Szovjetunió nemcsak Mandzsúriát, Koreát és Szahalint fogja megkaparintani, hanem Hokkaidót is.

Véget kell vetnünk a háborúnak, amíg még tudunk az Egyesült Államokkal tárgyalni.”