Amikor Európa megmenekült a magyarok nyilaitól
Az augsburgi vereség vetett véget a nyugat-európai portyázásoknak
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Pontosan 1060 éve, 955. augusztus 10-én véres ütközet színhelye volt az Augsburg melletti Lech-mező. I. Ottó német király egyesített hadai - váltakozó kimenetelű csatározás után - sorsdöntő vereséget mértek Bulcsú és Lél magyar seregére. A kalandozások kora ezzel a csatavesztéssel ért véget a honfoglaló magyarság történetében.
A magyarok nyilaitól ments meg, urunk, minket!
A 9. század végétől a Kárpát-medencében letelepedett magyar törzseket harcias keleti nomád népként ismerte meg a korabeli Európa. Bő fél évszázad alatt 47 kalandozó hadjárat tanította meg félni Európa népeit a szélsebes lovaikon váratlanul felbukkanó magyar portyázóktól.
A történelmi emlékezetben csak kalandozásokként ismert hadjáratoknak több céljuk volt.
A portyázásokkal a magyar törzsi vezetők egyrészt fegyverben akarták tartani harcosaikat, de a hadjáratokban természetesen fontos szerepet játszott a zsákmányszerzési szándék is. A folyamatos és szervezett nyugat-európai rajtaütéseknek azonban volt az előzőeken túlmutató preventív szerepük;
a letelepülő félnomád törzsi társadalom ezzel kívánta demonstrálni katonai erejét,
egyszersmind elriasztani a területeire ácsingózó potenciális ellenséget.
A kalandozások első évtizedeiben elért komoly sikerek egyrészt a nyugati lovagi seregek számára ismeretlen rugalmas harcmodorra, másrészt pedig a kor Európáját jellemző anarchikus állapotokra volt visszavezethető.
A magyar haderő gerincét a nagyfokú taktikai önállósággal rendelkező könnyűlovasság alkotta.
A magyar harcmodort nem a nagy és zárt hadrendben álló seregtestek közötti közelharc, hanem a cselvetés, a lesből való támadás, valamint a felvonuló ellenséges hadak éjjel-nappal történő folyamatos zaklatása jellemezte.
Sokszor kombinálták ezt a harcmodort; a „martalék” az ellenség elé lovagolt, majd színleg megfutva maga után húzta annak főerőit, a lesben álló csapattestek nyilai elé. A színlelt megfutamodással gyakran elérték, hogy a „martalékot” üldöző nehézlovasság széles vonalban felfejlődve vágtatott, ideális célpontot nyújtva ezzel az ellenségre nyílzáport lövő lovasíjászoknak.
A magyar könnyűlovas taktika olyan hírnévre tett szert, hogy a nyugati fejedelmek egyre gyakrabban keresték a magyarok szövetségét riválisaikkal szemben.
Az első vereségek
A szövetségkötések lehetővé tették, hogy a magyar taktikát és harcmodort közvetlen közelről tanulmányozhassák a későbbi ellenfelek.
A 9. század végén és a 10. század első évtizedeiben nem nagyon léteztek tartós szövetségek;
az a fejedelem vagy őrgróf, aki a riválisa legyőzésére vette igénybe a magyarok szolgálatait, akár már a rákövetkező évben szövetségesből ellenséggé válhatott. Ez a sajátos helyzet ahhoz vezetett, hogy a magyarok harcmodorát fokozatosan kiismerték.
A magyar könnyűlovasok mindig is kerülték a közelharcot.
Ha sikerült őket lecsalni a nyílt terepről, ott már a vértes nehézlovasság és a sodronyinges, páncélsisakos, hosszú szálfegyverrel felszerelt nyugati gyalogság fölénye érvényesült. A kalandozások történetében
a Merseburg mellett 933 márciusában lezajlott csata volt a magyar portyázók első komolyabb veresége.
A Szászország és Türingia ellen vonuló magyar hadakat a német lovagi sereg megfutamította. A kalandozások ennek ellenére még több mint két évtizedig folytatódtak, azonban Merseburg intő jel volt, hogy a portyázó hadak taktikai fölénye megszűnőben van.
950-ben I. Henrik bajor herceg betörése okozott nagy pusztítást;
a délnémet fejedelem gazdag zsákmánnyal megrakodva vonult vissza Bajorországba.
A rákövetkező évben, 951-ben az északolasz területeken portyázó magyarok súlyos vereséget szenvedtek el Ottó német király hadaitól.
A kalandozások történetében 954 volt az utolsó sikeres év; Vörös Konrád lotaringiai herceg szövetségeseként a magyar csapatok átkeltek a Rajnán, és a mai Belgium területén portyáztak, feldúlták Burgundiát, majd gazdag zsákmánnyal megrakva, Itálián át vonultak haza.
Három vezér veszte
955-ben a portyázó magyarok Bajorországba törtek be. A nyugat-dunántúli magyar hadak vezére Bulcsú volt, a nyitrai kabarok seregének élén pedig Lél (Lehel) állt.
Az önállóan portyázó két seregtest Augsburg falai alatt egyesült,
hogy bevegyék és kifosszák az akkori legnagyobb bajor várost. I. Ottó német király egyesített bajor, sváb, frank és cseh hadereje azonban ekkorra már alig háromnapi járásra volt az ostromlott Augsburgtól.
Erről értesülve a magyarok felhagytak az ostrommal, és felkészültek a német hadak fogadására.
Mind a mai napig eltérő számok keringenek a német és a magyar csapatok létszámáról.
Augsburgi Gerhard azt írja, hogy Ottó hadseregét 10 000 lovag és gyalogos katona alkotta, a „kutyafejű magyarok” létszámát pedig 100 000 főre tette a színes fantáziával megáldott krónikás.
A középkori kódexekben helyenként hihetetlen számok szerepelnek a szembenálló, és különösen a magyar seregek létszámát illetően. A legújabb kutatások szerint Ottó hadát 3500 – 4000 nehézfegyverzetű lovas és 1000 gyalogos alkothatta, velük szemben Bulcsú vezér serege 6000 - 8000 könnyűlovasból állhatott.
A királyi haderő Augsburg mellett, a Lech-folyó lapályán állt hadrendbe.
A felderítők jelentése alapján Ottó abban a hitben volt, hogy a magyarok a túlparton állomásoznak. Csakhogy titokban az egész magyar sereg átúsztatott a folyón, és a királyi had hátába került, ahol azonnal rátámadt a hátvédre.
A mintegy 1000 fős sváb és cseh kontingenst szét is szórták, sőt, a társzekereket is zsákmányul ejtették. Ottó azonban megőrizte hidegvérét, és Vörös Konrád parancsnoksága alatt azonnal harcba vetette a páncélos lovasságot.
A dimbes-dombos ligetes terep nem kedvezett a magyar könnyűlovasságnak,
mivel nem tudtak szétbontakozni, így közelharcra kényszerültek. Az öldöklő küzdelemben a magyarok visszaszorultak, majd még a zsákmányt is hátrahagyva menekülőre vették a dolgot.
A történeti kutatások szerint az augsburgi csata magyar részről – szemben a legendával – noha jelentős, de semmiféleképpen sem megsemmisítő vereség volt.
A német haderő ugyancsak komoly veszteséget szenvedett, maga Vörös Konrád, a nehézlovasok parancsnoka is elesett.
Az augsburgi csatavesztés talán legfájdalmasabb momentuma a három vezér, Bulcsú, Lél és Súr elvesztése volt. A fogságba került magyar vezéreket Ottó kivégeztette.
Az augsburgi vereség következményei
A magyar vezéreket elgondolkodtatta a vereség;
Augsburg után nem vezettek többé portyákat Nyugat-Európába.
Az augsburgi vereségen felbátorodva VII. Kónsztantinosz, vagy ismertebb nevén Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 957-ben beszüntette a magyarok részére szerződésben vállalt adófizetést.
Az adózás megtagadása miatt 958-ban magyar büntetőhadjárat indult Bizánc ellen Apor vezér parancsnoksága alatt. Theophanész 963-ban írt világkrónikája szerint a Thrákiát feldúló és Bizánc falai alatt letáborozott magyar seregre Pothosz Argürosz, a császári csapatok parancsnoka egyik éjszaka támadt rá.
A súlyos veszteségek miatt Apor felhagyott az ostrommal, és elvonult Bizánc falai alól.
A magyar mondavilágban a bizánci ostrom emlékét Botond története őrzi, csakúgy, mint az augsburgi csatáét Lehel kürtjének legendája.