Berlin: kultúrfőváros focilázban

Ha Berlint röviden kellene jellemezni, ma már nem a "Fal" és a "Stazi" szavakkal tennénk. Eltűntek a közelmúlt remegést előidéző kifejezései, helyette a "Love Parade" a "Kozmopolita nagyváros" és az "Európai New York" szóösszetételeket kell használnunk. Ráadásul a júniusi foci vb legfontosabb helyszíne is Berlin.

Csaknem 20 évvel ezelőtt, remegő lábakkal szálltunk be az S-Banh ajtaján a Friedrichstrassén, hogy átjussunk Nyugat-Berlinbe. Az első dolog, ami a szemünkbe ötlött a Fal túloldalán álló fa tákolmány, amelyről az amerikai turisták megnézhették, hogy néz ki a kommunizmus. Jó kis üzleti érzékkel megáldott német kollega emeltette a "kilátót". Jöttek is szépen a nagy víz túloldaláról. A keleti oldalon rendkívül nyomasztónak és robusztusnak ható szürke fal, a másik oldalról egészen vidámnak és nagyon színesnek tetszett. Ez tökéletesen jellemezte Berlin kettősségét és kettészakadását.

Az 1961-ben, egy éjszaka alatt épített szörnyűség, pontosan jellemezte a hidegháború viszonyait. Egészen 1989-ig, amíg a teljes rendszerrel egyetemben le nem döntötték. Berlinre is, mint az egész keleti blokkra új idők köszöntöttek. A német kormány szinte azonnal áttette székhelyét az addig kiválóan prosperáló Bonnból, Berlinbe. Megindult az újraegyesítés, amúgy "németesen". Gyorsan, tisztán, hatékonyan és minden felmerülő problémára megoldást keresve. Azt mondták, hogy itt, most húznak egy vonalat a német történelem nagykönyvében és innentől kezdve mindenki tiszta lappal indul, mindenki maga döntse el, hogy van-e létjogosultsága a közéletben.

Branderburgi kapu, Reichstag, Holocaust emlékmű

Emlékszem, a Branderburgi kapu a senki földjén állt. Messziről csodálhattuk csak meg. Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a keleti félen az első épület a magyar konzulátus volt. Ezen sokat mosolyogtunk, abban az időben, mondván, hogy még nem tudjuk mi fog történni, de mi magyarok azért már helyezkedünk. A második világháborúról készült szinte valamennyi filmben feltűnik ez a hatalmas építmény, amint a náci hadsereg keresztül masírozik alatta.

Talán épp ezért építették nem messze tőle 2005-ben a Holocaust emlékművet. Az európai zsidóság üldöztetésének mementója csaknem 20 ezer négyzetméteren helyezkedik el. Ez a több mint 2500 szürke betonoszlopból álló építmény, minden oldalról más és más képet mutat. Az oszlopokat egy hullámzó tengerhez lehetne hasonlítani. A tényleges kiállítás a park alatt található, nem kevésbé megdöbbentő élmény. Német barátaimmal folytatott beszélgetésekből tudom, hogy ők bátran néznek szembe a történelmükkel, nem fel hánytorgatva, hanem tanulva abból. Berlinben egyébként is szembeszökő, hogy a város nem próbálja meg nem történtté tenni náci múltját. A különböző városnéző túrákat hirdető szórólapokon látjuk, hogy nem csak a porosz és kommunista idők építészeti emlékeit mutatják be előszeretettel a külföldi vendégeknek, hanem a "birodalmi" városrészeket is. A sötét múlttal való nyílt, őszinte szembenézés ma már nem csak a politikusok, hanem az egyszerű berlini polgárok sajátja is.

A politikusok, akik a megújult Reichstagban egyengetik Németország útját az unióban. Az épület különösen szimbolikus értékekkel bír a németek szemében. Legújabb látványossága az eredeti, a háborúban elpusztult kupola pontos mása, üvegből. Szédülős turistáknak nem ajánljuk, miután spirálisan lehet csak felsétálni a tetejére, egy jó félórás program keretében. Innen csaknem az egész városra rálátni, de legalábbis a Spree folyó két oldalán található szövetségi kormány negyedére.