Két hét Tibetben

Tibetben járva sokszor volt olyan érzésem, hogy már talán nem is a Földön járunk, hanem jóval fölötte. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostorok épületeit, hogy még közelebb lehessenek az isteneikhez.

Furcsa és éles álmok közepette telt az éjszaka. Az álomképek gyorsan váltogatták egymást: megint ott voltam fenn valahol a magasban, az erős szelek majdnem ledöntöttek a lábamról, a végtelenségbe nyúló hó- és jégmezőkön nemcsak a talaj, de még a csend is fagyos volt. Idegensége mégis ott hordozta magában a határtalan nyugalmat és a békét. A fáradtság már annyira eluralkodott testemen, hogy minden méterért meg kellett küzdenem, közben pedig csak azt hallottam, hogy tüdőm zihálása a messzeségbe ordít. Az orrváladék megfeketedett a szél hordta homoktól, és állandóan szúró fájdalom hasított a lélektükörbe, mikor szabad szemmel próbáltam megnézni a havat. A megváltozott álomképben hirtelen rengeteg arc mosolyogva nézett rám, összetéve koszos, sötét kezüket homlokukhoz érintették, de mégis szemeikben azért ott tükröződött valami szenvedés. A következő pillanatban meg egy hatalmas sziklatenger tárult fel előttem, ahol a szikrázó napsütésben, hegyi vízzuhatagok mellett színesebbnél színesebb virágok nyíltak, melyeket néha leszakítottak az arra járó kóbor szellemek, akik ott élnek fent az égig érő hegyek között, tetejükön az ott tanyázó istenek társaságában. Az ima pedig csak szállt a szélben, imazászlók munkálkodtak mindenfelé...

Frissen ébredtem, és az előttünk álló nap is jól indult. Katmanduból busszal mentünk fel a tibeti határig, Kodariig, ahol több mint két teljes órát foglalkoztak papírjainkkal. A határkaput átlépve elváltunk nepáli kísérőinktől, hiszen már kínai fennhatóság alatt jártunk. Rögtön kisebb gondjaink támadtak, nem volt senki és semmiféle jármű, ami felvigyen minket a semleges zónán átvezető szakaszon, amely felvezetett Zhangmuig (2300 m), Tibet kapujáig. Végül előkerült egy platós teherautó, a ponyvát kifeszítő vasrudakba és kötelekbe kapaszkodtunk vagy úgy harmincan. Ha viszont egy-egy nagyobb gázfröccsnél nem kapaszkodott a társaság, borult mindenki.

A fenti határállomáson már várt ránk egy tibeti delegáció, pontosabban egy kisebb busz és három terepjáró. Bepakolás után nekiindultunk, azonban a kis városkában hatalmas dugó alakult ki, ugyanis ez a legfontosabb határátkelő, ahol a kamionok könnyebben átjutnak, ezt előszeretettel ki is használják. Rossz volt nézni, ahogy a forgalmi káosz egyre jobban terjeszkedett, ezt egy német srác meg is elégelte, kiugrott az autóból és hatalmas kézlendítésekkel elkezdte vezényelni az átláthatatlan járműmennyiséget. Majdnem három órás forgalmi tolakodás után kezdtük meg a felemelkedést a tibeti fennsíkra, és csak estére értünk Nyalamba (3750 m). A fennsík 3500-4000 méter magasságban terül el, így volt képes a világ minden részétől majdnem teljesen elszigetelődni. A környező hegyek 7000-8000 méter magasak, a magas hágókon való átkelés sokszor még a helyi tibetieknek is gondot okoz.

Nehéz szavakkal leírni a tibeti tájat, ami nemcsak a kevesebb oxigén miatt lélegzetelállító. Nagyon is érezhető a lélek szintjén, hogy ez egy fentebbi világ. A szellemiség változatlan, de érezni mégis, hogy valami megváltozott. Tibet lakóinak száma az évszázadok során fokozatosan csökkent. A lakosság 48 százaléka nomád, 32 százaléka pedig kereskedő és földműves. A fennmaradó 20 százalékot a társadalom különböző rétegeiből származó szerzetesek és szerzetesnők alkotják. A Lhásza környéki, mint pl. a Tashilhunpo, a Sera vagy a Drepung kolostorokban valaha 6000 szerzetes élt, ma mindössze 600 szerzetes tart fenn egy-egy ilyen nagyobb kolostor-negyedet. A kínai megszállás során sokan elmenekültek és többé talán már vissza sem térhetnek szent földjükre. Egész Tibet területén jelenleg hatmillió tibeti ember él és kétszer ennyi kínai.