A magyar, aki hegyről jött le

Vágólapra másolva!
Május 23-án teljesítette élete álmát Jelinkó Attila, a második magyar hegymászó, aki felért a világ legmagasabb csúcsára, a 8850 méter magas Mount Everestre. Teljesítményét növeli, hogy a nem mindennapi utat amatőrként tette meg. Vérző körmök, éjszakai fulladás, jéghideg szél és a vártnál kevésbé megindító csúcsélmény.
Vágólapra másolva!

Jelinkó Attila szerdán ért haza Budapestre a közel két hónapig tartó expedícióról, amely 2007. március 29-én vette kezdetét Budapesten. A Nepálban töltött közel két hónap alatt lelkileg és fizikailag készült a megmérettetésre. Két akklimatizációs mászás után a magyar hegymászó kedden éjjel vágott neki a csúcsra vezető útnak. Magyar idő szerint május 23-án, hajnal 3-kor ért fel az Everest csúcsára.

Jelinkó Attila és csapattársa, Paul Adler nepáli idő szerint reggel 7 óra körül értek fel a csúcsra, ahol csupán a fotók elkészítésére szánt néhány percet töltötték el, majd meg is kezdték az ereszkedést. A csúcson természetesen egy magyar zászlót is kibontott a hegymászót, amit később jótékony célra elárvereznek.

Attila a legfiatalabb magyar, aki feljutott az Everest csúcsára, és teljesítményét növeli, hogy ő az első, aki amatőrként vitte ezt véghez. Eddig egyedüli magyarként Erőss Zsolt állt a Világ legmagasabb pontján, ő 2002-es expedíciója során jutott fel a hegyre.

Jelinkó Attila útja annyiban is speciálisnak mondható, hogy a mászás egyes fázisairól bárki gyakorlatilag élőben tájékozódhatott a hegymászó honlapjáról és blogjáról. Az akklimatizációs mászások alatt és a csúcstámadás idején is számtalan kérdés érkezett az érdeklődőktől, s az ezekre adott válaszokból kiderül, hogy az Everest meghódítása gyerekkora óta nagy álma.

Naponta háromszor a János-hegyre

Az egyébként brókerként, egy hazai pénzintézetnél dolgozó amatőr hegymászó az utóbbi két évben szinte kizárólag a céljának élt, munka után esténként edzett, vagy kora hajnalban 25 kilós hátizsákkal túrázott a János-hegyen. Hosszú heteken keresztül reggelente egy 25 literes, vízzel töltött marmonkannát rakott a hátizsákjába, lábára 4 kilós súlyokat kötött és így mászott fel a Libegő alsó végállomásától a János-hegyi kilátóig. Reggel egyszer, este kétszer. Naponta átlag 5-15 kilométert futott, munkahelyén pedig súlyokat viselt a lábán az öltönynadrág alatt és óránként lefutott a tűzlépcsőn a pincébe, majd fel a nyolcadik emeletig.

A hazai felkészülés mellett, amikor csak lehetett, a szomszédos Ausztriába is átruccant barátaival, ahol az Alpokban magashegyi mászással készült az Everestre. Általában Karinthiában, Ausztria legmagasabb hegyei között edzett és előfordult, hogy vasárnap hajnalban még a Grossglockner csúcsát támadta, hétfőn reggel pedig már az irodában kezdte a hetet.

A felkészülési időszak alatt mindent a mászásnak rendelt alá, elmaradtak a családi tengerparti nyaralások, ehelyett az Aconcaguát, a Kilimandzsárót és a Mont Blanc-t mászta a pihenés hetei alatt és a régi autóját sem cserélte újra.

Az oxigén nélküli mászás más liga

Az Everest meghódításában - és egyáltalán a nyolcezres csúcsok mászásában - két lényegesen elkülönülő irányzat létezik: az egyik, amikor oxigénpalack segítségével küzdik le a hegyet a mászók, a másik amikor nem vesznek magukhoz oxigént. A hegymászószakma ez utóbbit tartja nagyobb teljesítménynek.

Nyolcezer méteres magasság felett - az úgynevezett halálzónában - már annyira ritka a levegő sűrűsége, hogy az életét kockáztatja az, aki palack nélkül mászik. Ráadásul annak is szüksége van akklimatizációra, aki oxigént vesz magához: több olyan eset is történt, amikor oxigénpalackkal rendelkező mászót kellet kimenteni a hegyről agyödéma miatt. Jelinkó Attila épp a biztonság érdekében döntött az oxigénes mászás mellett, ugyanakkor a vele egy időben próbálkozó profi páros, Klein Dávid és Várkonyi László oxigén belélegzése nélkül indultak útnak, de az időjárás miatt 8600 métere magasságból vissza kellett fordulniuk.