Extrém szárazság, fagy és oxigénhiány

2012.10.02. 12:38

Mielőtt kiutaztam, körülbelül annyit tudtam Chiléről, hogy a dél-amerikai kontinensen fekszik, és meglehetősen hosszú ország. Azzal csak később szembesültem, hogy a világ egyik legextrémebb földrajzi képződményének, az Atacama-sivatagnak a szomszédságában fogok dolgozni egy hónapot. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy a sivatagban is érnek majd megpróbáltatások.

Az Atacama-sivatag Chile és Peru területén, az Andok-hegység és a Csendes-óceán között fekszik. A nedvességtől nyugaton a Partmenti-hegység, míg keleten az Andok vonulatai védik. Ez a világ egyik legszárazabb, ha nem a legszárazabb régiója, ahol az átlagos csapadékmennyiség évi 3 milliméter. Sőt magasan tartja a rekordot azzal az eredményével, hogy egyes mérések szerint 40 évig egy csepp eső sem hullott a területen. Nem véletlen, hogy egy 2003-as kutatás kimutatta, az Atacama bizonyos pontjain az életnek semmi jelét sem lehet felfedezni. Ez egyedülálló jelenség a Földön, és mivel a terület felszíne nagyon hasonlít a Marséhoz, az amerikai NASA itt teszteli a Mars-szondák műszereit.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Az Atacama-sivatag, háttérben az Andok 6000 méteres csúcsaival

Meglepő módon mégis évszázadok óta élnek itt emberek. Elgondolkodtató, hogy a GPS kora előtt őseink hogyan vették birtokba a világ legszárazabb sivatagját, és hogyan szúrták ki 2500 méter magasan azt a kis oázist az Andok vonulatai között, ahol úgy döntöttek, hogy letelepednek. Az oázis ma Chile egyik legnépszerűbb turistaparadicsoma, San Pedro de Atacama.

Ha már ilyen különleges hely közelébe szólított a munkám, meg kellett néznem közelebbről is. Egyik hosszú hétvégén felkerekedtünk hát munkatársaimmal, és Antofagastából 5 órás buszúttal ellátogattunk San Pedróba. A szárazság valóban elképesztő volt. A levegő páratartalma fent a hegyekben annyira alacsony, hogy a torkomat fojtogatta. Folyamatosan krémmel kentem a bőröm, mert pillanatok alatt kiszáradt. Mivel nincs páratartalom, ha napon álltam, melegem volt, ha árnyékba mentem, fáztam. A helyiek a vízzel nagyon spórolnak. Hetente érkeznek a tartálykocsik, amelyekkel az ivóvizet hozzák. Nem lebecsülendő, hogy a nappalok és éjjelek között néha 40 fok a hőmérséklet-ingadozás. Nem ajánlatos éjjel eltévedni, vagy részegen megpróbálni hazajutni. Aki kint reked, rosszul jár.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Utcakép San Pedro de Atacamában

Megúsztuk a turistaszezont, hiszen májusban utaztunk. Ez viszont azzal járt, hogy éjjelente mínusz 15-20 fokig süllyedt a higanyszál. Fűtés semmi, kizárólag a magunkkal hozott kabátokban és a takarókban bízhattunk. A három nap alatt több túrán vettünk részt, én mégis az utolsó napra tervezett gejzírlátogatást vártam a legjobban, ez tűnt mind közül a legérdekesebbnek.

Az izgalmasnak ígérkező kaland fokozatosan formálódott át kisebb pánikká, amikor munkatársaim egymás után mondták le a részvételüket. Az ok gyorsan kiderült: a helyi utazásszervező azzal riogatta a kalandvágyókat, hogy az úton néhányan mindig elájulnak, vagy a gyomortartalom vágyik vissza a levegőre az oxigénhiány miatt. Addig bele sem gondoltam abba, hogy 4500 méterre megyünk majd fel. A túrát tudatosan a harmadik napra tettük, mert a szervezetnek két napra van szüksége arra, hogy akklimatizálódjon az oxigénhiányhoz. Azt azonban soha nem lehet tudni, hogy egy-egy emberből mit vált ki a magasság. Volt azonban még egy dolog, ami aggasztott. A túra hajnali 4-kor kezdődött, ekkor pedig még kemény mínuszok vannak. Nálam viszont nem volt meleg ruházat. Együtt érző munkatársnőim ezért óvóan kölcsönadtak sapkákat, sálakat, kabátokat és mindent, amivel bebugyolálhattam magam.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Chilében tilos a kokacserje árusítása, de ilyen cukorkát azért lehet kapni

Másnap hajnali fél 4-kor hat pulóverben, három zokniban és két sapkában, Michelin bábuként áttuszkoltam magam a kijárati ajtó keretén. Szerencsére nem láttak sokan, mert még vaksötét volt. Kétórás buszozás, egy előttünk leomló sziklafal kikerülése, pár ájult turista látványa után érkeztünk meg 4500 méter magasra a gejzírekhez. Kikászálódtunk a kisbuszból, és valóban éreztem az oxigénhiányt. Kicsit olyan volt, mintha már a harmadik pohár pezsgőn lennék túl. A mozgásomat nem tudtam kontrollálni, és picit megijedtem. Egyik kollégám elalélt, erre mindannyian gyorsan bekaptunk egy-egy kokacukorkát. Az Andokban a kokacserjét tartják minden magassági betegség gyógymódjának. Chilében ez illegális, ezért csak cukorkákat sikerült beszereznünk. Máig nem tudom, hogy valóban segített-e, vagy csak placebo volt, de az íze jó. Mindenesetre az idegenvezető utasításait betartva csak lassú tempóban mentem.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Napfelkelte előtt még erős gőz szállt fel a gejzírekből

A napfelkelte előtti félhomályban, -10 fokban sétáltunk el a gejzírekig. A hegy gyomrában a forró láva felmelegíti a felette rejtőző vizeket, majd a nyomásváltozás hatására azok gőz formájában távoznak a hegy oldalából. Azért érdemes hajnalban megnézni őket, mert ekkor még oly nagy a hőmérséklet-különbség a kinti levegő és a gejzír gőze között, hogy jobban lehet látni, amikor kilövell. Bár azt mondták, hogy a mérges gázok miatt nem ajánlatos hozzájuk közel menni, annyira fáztam, hogy beálltam egy-egy kisebb gejzír elé, és melegítettem a hátam. Ezután persze a párás ruhában még jobban fáztam, de attól pár perc múlva megváltam. A nap ekkor kezdett felkelni. Megbabonázva néztem, ahogy a napsugarak csúsztak le a hegyoldalon. Megérkezett a reggel, végre egy pici meleggel.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Ahogy melegedett az idő, a gejzírek úgy halványodtak

A gejzírektől nem messze természetes termálfürdők alakultak ki a szabad ég alatt. A bátrabbak a ruháiktól megszabadulva azonnal belecsobbantak a vulkán által felmelegített, 35-40 fokos vízbe. Én elég fázós vagyok, ezért nekem nem is a megmártózás, hanem maga a levetkőzés része jelentett gondot, hiszen a melegítő napsugarak ellenére még mindig 0 fok alatt volt a hőmérséklet. Kollégáim precíz tervekkel álltak elő. Szakszerű logisztika és szervezés után a törülközőmet a lehető legközelebbi pontra helyezve, mellette ruháim összerendezve a felvétel sorrendjében. Így már bátran megváltam páradús öltözetemtől, és belevetettem magam a termálvízbe. Csodálatos volt, ahogy a lábujjaimat éreztem felolvadni.

Most, hogy már se nem fáztam, se nem szédelegtem, akár végződhetett volna így is, happy enddel az út. Levezetésként azonban még beugrottunk Mochica faluba, amely a hegyek között, gyönyörű tájon fekszik. A falut a 16. században alapították hegyi kecskepásztorok. És hol lehetne a legjobb kecskesajtos empanadát (töltött, félhold alakú tésztát) enni, ha nem itt? Ahogy a nap jött fel az égen, mi úgy váltunk egyre önfeledtebbé. Túléltük a magasságot, az oxigénhiányt, a hideget, és már a hasunk is tele volt. Kell ennél több?

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Házikó Mochica faluban, tetején a gonosz szellemeket elűző kereszttel