Szédítő vonatút a Sierra Madrén át

A Chepe vasútconal Mexikóban, Los Mochistól Chihuahuába, vonat
Vágólapra másolva!
Keresztülvonatoztam a mexikói Sierra Madrén. A vonaton mindenki egyfolytában fotózott: én a hatalmas hegyeket, a mexikóiak a vonatot. Mert Magyarországon nincsenek hatalmas hegyek - Mexikóban viszont nincsenek vonatok.
Vágólapra másolva!

Mexikót egykor több tízezer kilométeres vasútvonal-rendszer hálózta be. A gazdasági megszorítások és a strukturális reformok következtében azonban az 1990-es években az egész országban leállt a vasúti személyszállítás, a helyét pedig a drága, magántulajdonban levő autóbusz-társaságok vették át. Egyetlen vasútvonal úszta meg a bezárást: a Chihuahua-Pacífico Expressz, becenevén a Chepe.

Ez a vonal ugyanis nem akármilyen tájon át húzódik. A 673 kilométeres vonalat 1900-ban kezdték el építeni, és 1961-re készült el. Észak-Mexikó legnagyobb városát, az aprócska csivava kutyákról elhíresült Chihuahuát köti össze a Csendes-óceán melletti Los Mochisszal. Összességében több mint százmillió dollárba került, 37 hídon és 86 alagúton át vezet, legmagasabb pontján, Divisaderónál pedig 2400 méter magasan fut a tengerszint felett. Innen, a divisaderói megállóból fantasztikus kilátás nyílik a világ egyik legnagyobb kanyonjára, a Barranca del Cobréra (Réz-kanyon).

Forrás: Soltész Béla
A lenyűgöző Réz-kanyon

Az viszont, hogy még mindig közlekedik, nem a hatvan év mérnöki mestermunkája iránti tiszteletnek vagy a táj vonzerejének köszönhető, hanem annak, hogy a mexikói állam annyi pénzt ölt bele az építkezésbe, hogy utat építeni már nem sikerült a Sierra Madrén keresztül. Chihuahuából a Csendes-óceánhoz autóval vagy busszal így ma is csak hatalmas kerülővel lehet eljutni. A Chepe tehát (természetesen privatizálva) ma is működik, az utasok között pedig turisták és helyiek is megtalálhatók.

Hajnali sorban állás a jegyért

Amikor hajnali ötkor megérkeztem a Los Mochis-i állomásra, már hosszú, tömött sorokban álltak ott a mexikóiak - nagymamák, unokák, apukák, anyukák, gyerekek -, hogy jegyhez jussanak. A tehetősebbek a gyorsabb, de jóval drágább vonattal utaznak, amely mindennap egyszer indul neki a távnak, a kispénzűbbek viszont a lassú helyiérdekűvel, amelyből heti három van. Utóbbi 16 óra alatt teszi meg a 673 kilométert, és jó sok helyen megáll. A drága vonatra lehet telefonon vagy online jegyet foglalni, a helyiérdekűre csak személyesen, így miután egy álló napon át buszoztam Puerto Vallartából Los Mochisba, az éjszakát pedig a buszpályaudvaron töltöttem, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy felszállhatok-e a vonatra, vagy várhatok három napot a következőig.

Forrás: AFP/Hemis.fr
Búcsúzkodás a pályaudvaron

Szerencsére hajnali ötkor még elég korán volt ahhoz, hogy jó helyem legyen a sorban, és amikor hatkor kinyitott a pénztár, lett jegyem az olcsó vonatra. A hosszú, gyönyörűen karban tartott szerelvény kisvártatva kigördült az állomásról, és megindult az óceánpartot a belső, sivatagos területektől elválasztó hegylánc felé. Másfél óráig még a kaktuszokkal tarkított bozótos síkságon haladt, aztán beért a hegyek közé. Onnantól kezdve a mexikói utasok elkezdtek őrülten fotózkodni, és én is egyre gyakrabban az ablakhoz emeltem a fényképezőgépemet.

Kattogtak a fényképezőgépek

Kitalálják, mit fotóztak a mexikóiak, és mit a magyar? Az utóbbi a könnyebb: én természetesen a tájat örökítettem meg, percenként újabb fotón. A hegyek egyre vadabbak és óriásibbak lettek, ahogy a vonat felkapaszkodott a Sierra Madre gerincéig. Rengeteg alagúton és viadukton mentünk át, sőt a sínek egyszer még egy komplett kört is leírtak egy hegy körül, hogy áthidalják a szintkülönbséget.

Forrás: Soltész Béla
A vasút kétszáz kilométer alatt kétezer méter szintkülönbséget hidal át

A hegység gerincén, Divisaderóban a vonat hosszabban megállt, hogy az utasok kiszállhassanak megcsodálni a lenyűgöző Barranca del Cobrét (Réz-kanyon). Itt egy egész bódéváros épült tacosütőkből az éhes utasoknak: a Chepén ugyanis nincs étkezőkocsi.

Forrás: Soltész Béla
Pihenő a divisaderói állomáson

A mexikóiakat ugyanakkor csak mérsékelten érdekelte a táj. Míg én nyugodtan kibámultam az ablakon, a mexikói gyerekek fel-le rohangáltak, visítoztak, és a felnőttek sem bírtak nagyon megmaradni a helyükön. Egy olyan országban, ahol nincsenek vonatok, az egyetlen létező vasúton utazni nagyjából olyan élmény a helyieknek, mint egy magyar számára egy tengeralattjáró- vagy egy léghajó-kirándulás lenne: totálisan meseszerű. Sokan, különösen a tizenévesek, képesek voltak az egész úton át pózolva fotózkodni a vonat legkülönfélébb részeivel, azon viháncolva, hogy majd milyen jó sok lájkot fognak erre kapni a Facebookon (ezt nem én találtam ki, ők mondták egymásnak). Furcsa kontrasztot alkottak, ahogy az okostelefonjaikkal hadonásztak, miközben hihetetlen izgalomba jöttek egy olyan XIX. századi jelenségtől, mint egy vonat.

Forrás: Soltész Béla
A mexikói gyerekek végigfotózták az utat - és egymást

Utazni azért jó, mert minden pillanatban megkérdőjeleződhet a tudásunk arról, hogy mi az, ami magától értetődik, és mi az, ami nem. Én, az európai, aki megszoktam, hogy nap mint nap vonatokat látok, a drámai természeti környezettől, a szelídítetlen vadon látványától éreztem úgy, hogy valami rendkívüli dolog történik velem. A mexikói utasoknak viszont, akik a vadont és a természeti csodákat úgy megszokták, hogy már észre sem veszik, a vonat jelentette a kuriózumot.

Annyi viszont bizonyos: ha nem figyelünk oda, pár évtizeden belül ezek az izgatott pillanatok a múlté lesznek. Lehet, hogy egy napon Mexikóban már éppúgy nem lesz szelídítetlen vadon, ahogy Európában. Európában pedig éppúgy nem lesz vonat, mint Mexikóban.