A föld legmagasabban fekvő hajózható tava, a Titicaca tele van kisebb-nagyobb szigetekkel, amelyek évszázadok óta nyújtanak menedéket azoknak, akiknek valami miatt nem volt maradásuk a part mentén. A leghíresebb szigetlakók az uro indiánok, akik maguk építik  úszó szigeteiket totoranádból. Két éve, amikor Peruban jártam, meglátogattam őket is, meg a Taquile- és az Amantaní-sziget kecsua lakóit.

Az Andok-fennsík leghíresebb látnivalóinak egyike a Titicaca-tó, ahová Bolívia felől érkeztem két barátommal, a portugál Joaóval és a finn Paavóval. A híres úszó szigeteket már a határ perui oldaláról, Puno város kikötőjéből lehet megközelíteni hajóval.

Forrás: Soltész Béla
Hajók a Titicaca-tavon, a bolíviai-perui határtól néhány kilométerre

A turista két lehetőség közül választhat: vagy csak a nádszigeteket nézi meg, és délutánra visszatér Punóba, vagy továbbhajózik, és meglátogat két igazi (nem nádból készült) szigetet is, a beljebb fekvő Amantanít és Taquilét, ott éjszakázik, és csak másnap érkezik vissza a szárazföldre. Mi ezt választottuk, nagy szerencsénkre: a világhírű úszó szigetek ugyanis elég kiábrándítóak voltak, az ismeretlen Amantaní viszont, amelyről akkor, a kikötőben hallottam először, zseniális.
 
Az uro indiánok úszó színháza

Fél órát hajóztunk a meseszerűen sötétkék, 3811 méterrel a tengerszint fölött fekvő Titicaca-tavon, mire megérkeztünk az úszó szigetekre. Ezek igazából tízszer tízméteres tutajok totoranádból, amelyeket az inka idők számkivetettjei, az uro indiánok azért kezdtek el készíteni, hogy az inkák békén hagyják őket, ne kelljen adót fizetniük, és egyáltalán, azt csinálhassanak, amit akarnak nagy magányukban a Titicaca-tó vizén.

Forrás: Soltész Béla
Az uro indiánok úszó nádszigetei

A prekolumbián hippiségnek ezt a sajátos formáját az inkák tiszteletben tartották, a spanyolok viszont annál kevésbé: a Puno melletti hegyekről lesték, honnan száll fel a füst, és ha sikerült lokalizálniuk az urókat, akkor odahajóztak, és lemészárolták őket. Az urók erre azzal válaszoltak, hogy még jobban elrejtőztek a nádasban, és elkezdték megszeretni a nyers halat.

Több évszázad számkivetettség után a globális turizmus felfedezte az urókat, és történelmük során először nem azért kezdték el őket felkeresni a szárazföldiek, hogy bántsák őket, hanem hogy fotózkodjanak velük. Ez lett az urók veszte: néhány évtized alatt tiszteletreméltó törvényen kívüliekből szánalmas állatkertté silányultak, akik integetve köszöntik a turistákat, aztán rögtönzöttnek tűnő - de valójában jól megkoreografált - performansz keretében megmutatják nekik, hogyan fonják a nádat, hogyan töltik fel vele a sziget besüppedő részeit, hogyan szőnek az asszonyok színes takarókat, amelyek azt ábrázolják, hogy hogyan halásznak a férfiak, és így tovább a végtelenségig. A turisták pedig megveszik a szőttest, fotóznak, adnak egy kis aprópénzt a gyerekeknek, aztán elégedetten távoznak, az urók meg integetnek nekik.

Forrás: Soltész Béla
"Ezt csináljuk mi, uro indiánok"

Ha lennének avantgárd művészek az uro asszonyok között, akkor azt öntenék szőttesbe, ami igazából történik velük: felkelnek, felveszik a népviseletet, bohóckodnak a gringóknak, leveszik a népviseletet, kimennek a szárazföldre, elverik a pénzt a punói boltokban, este pedig tévéznek. Próbáltam megfejteni, hogy a gondosan megkoreografált show mögött akkor mégis mi van igazából. Nem sikerült: az urók profi módon játszották az egzotikus bennszülöttet, egyikük sem esett ki a szerepéből, nem csörrent meg a mobiltelefonjuk, és ha mondtak is oda nem illő dolgokat, azt ajmarául tették, úgyhogy nem értettem belőle semmit. Az viszont lejött - túl sok ész nem kellett hozzá -, hogy ez az egész dolog hamis. Fél óra alatt elegem lett belőle, nem néztem tovább a show-t, csak fotóztam összevissza. Minden visszásságuk ellenére ugyanis az úszó szigetek hihetetlenül jól néznek ki: épp úgy, mint a prospektusokban.

Amantaní, a közösségi turizmus szigete

A hajó továbbindult, és a kapitány közölte, hogy Amantanín az ott lakó kecsua indiánoknál leszünk elszállásolva, tipikus házakban, és velük együtt fogunk vacsorázni, tipikus kecsua ételeket. Mindezt nyomatékosítandó, kiosztott mindenkinek egy fénymásolt angol-spanyol-kecsua szószedetet, olyan kifejezésekkel, hogy szia, hogy hívnak, illetve, hogy nagyon ízlik a vacsora. Az eddigiek fényében ordenáré turistalátványosságot sejtettem, ennek ellenére végigolvastam a szószedetet. Annyira emlékszem, a szia úgy van kecsuául, hogy allillanchu.
  
Amikor viszont megérkeztünk Amantaníra, minden rosszmájúságom elillant. Amantaní valóban autentikus. Az ott lakó mintegy négyezer kecsua indián a turizmus megjelenésekor úgy döntött, nem engedik, hogy bárki szállodát építsen a szigeten. A turistáknak a családoknál kell megszállniuk, és csak annyi turista jöhet, amennyi szabad szoba van. A kikötőben hosszú copfos indián asszonyok fogadtak minket, engem és két útitársamat pedig egy Marilena nevű asszony választott, aki kedvesen ránk mosolygott, és nekiiramodott, dombnak fölfelé, mi meg - a nagy tengerszint feletti magasság miatt a levegőt kapkodva - követtük. Marilena bevezetett minket a házba, megmutatta, hogy hol a szobánk, hol a vécé, és azt mondta, hogy fél óra múlva eszünk. A házban nem volt semmi műinka gagyi (ezzel élesen elütött a perui hostelek többségétől). A szobában az ágyakon kívül nem volt semmi, az ajtó másfél méter magas volt, a belmagasság pedig kétméteres. Nem európaiakra tervezték a szobát, az egyből látszott.

Forrás: Soltész Béla
Utcakép Amantanín

Elkészült az ebéd, lementünk a konyhába. A konyha olyan volt, mint egy cselédszállás az 1930-as évek magyar szociofotóin: döngölt padló, lóca, a sarokban pattogott a tűz, rajta kis lábosokban főtt a kaja - zöldségleves és valami kukoricapép, rizzsel. Hús nem volt, se desszert, csak egy bögre teát kaptunk egy muna nevű növényből, ami segíti az emésztést. Mégsem panaszkodtunk: látszott, hogy tényleg ugyanazt esszük, amit ők. Egy hasonlóan szegényes ebédért még a legócskább hotelben is kivertük volna a balhét, itt viszont hihetetlenül hálásnak éreztük magunkat, mert vendégségben voltunk.

A kecsua szószedet sem volt olcsó szemfényvesztés a turistáknak: a családtagok (anya, nagymama) csak alapszinten tudtak spanyolul. A tizenéves lány a szárazföldön járt iskolába, ő jól tudott spanyolul, csak szégyenlős volt, úgyhogy csendben ettünk. Este hazaért a családfő, José, aki egész nap a földeken dolgozott, és ő is rendesen beszélt spanyolul, úgyhogy vele el tudtunk beszélgetni arról, hogy milyen az életük. José nagyon örült a turistáknak, mint mondta, jól jön ez a kis mellékes - hetente két-három éjszaka alszanak náluk külföldiek -, és a vendégül látásuk nem zavarja meg a normális hétköznapokat. Az asszony mindent ugyanúgy csinál, mint egyébként, csak kicsit több ételt főz, és több lepedőt mos ki. Cserébe viszont majdnem annyi pénzt keres ezzel, mint a földeken dolgozó férje.

Forrás: Soltész Béla 
Látkép Amantaní legmagasabb pontjáról, a háttérben Taquile szigete

A közösségi turizmus, vagyis az, hogy a turisták nem hotelekben és éttermekben költik el a pénzüket, hanem a helyi családoknál, egyre népszerűbb Latin-Amerikában. Rengeteg előnye közül az egyik, hogy a turizmusból származó jövedelem nem néhány hotel- és étteremtulajdonos zsebében landol, aki aztán olyan keveset fizet a személyzetnek, amilyen keveset csak akar, hanem egyenesen - és viszonylag egyenlő eloszlásban - a helyi családoknál.

A másik, hogy a családoknak nem kell gyökeresen megváltoztatniuk az életmódjukat és turistalátványossággá alakítaniuk magukat, hanem csak helyet kell szorítani az életükben pár szájtáti gringónak, aki különben a szokatlan élethelyzetben egyből tisztelettudó vendégként kezd el viselkedni, nem pedig cinikus turistaként (eszünkbe nem jutott például evés közben fényképezni).

A harmadik, hogy a közösségi turizmus pénzkeresővé teszi a nőt, aki a tradicionális családmodellben nem kapott pénzt a munkájáért, így viszont nagyjából ugyanannyit tesz bele a családi kasszába, mint a férfi. Hogy ennek van-e hatása a nemi szerepekre és hatalmi viszonyokra, azt nem tudom, nyilván van, mindenesetre úgy tűnt, Marilena és José elég jól megvan egymással, és nem bokszol azon, hogy akkor ki a kenyérkereső a családban.

Taquile: félúton az autentikus és a gagyi között

Persze a közösségi turizmus nem a mindent megoldó gyógykenőcs, amely egy csapásra eltünteti a szegény, de turisztikailag vonzó országok gondjait. A szomszédos Taquile szigetén is jártunk, ahol hasonló a rendszer, mint Amantanín, de jóval több a turista, és ennek megfelelően sokkal kevésbé bensőséges a hangulat. Van egy közösségi tulajdonban levő étterem és szőttesbolt, de vannak magánéttermek és magánzó szuvenírárusok is. Ami Amantanín természetesnek tűnt, az Taquilén recsegett-ropogott, pusztán azért, mert jóval több a turista, és jóval nagyobb a kísértés, hogy valaki megszegje a szabályokat. Ahhoz, hogy a közösségi turizmus működjön, kicsi és összetartó közösségre van szükség, és viszonylag kevés turistára. Ha bármelyik feltétel nem teljesül, a rendszernek vége.

Forrás: Soltész Béla
Maszek árus Taquilén a gyalogút mellett

Akárhogy is, amit Taquilén és Amantanín láttunk, az igazi volt, amit pedig az urók úszó szigetein, az nem. A különbség az attitűdben rejlett: az úszó szigeteken a turisták olyan élethelyzetbe kerülnek, ahol, mint a fizető nézők egy színházban, végignéznek egy előadást. Márpedig a színházban csak a legbutább nézők hiszik, hogy a főhőst alakító színész valóban szerelmes a főhőst alakító színésznőbe. Taquilén és Amantanín viszont a turistákat behívják a kulisszák mögé, ahol láthatják: a főhősnő ráncosabb, a főhős alacsonyabb, mint ahogy a nézőtérről tűnik, de legalább igazi. Ráadásul a kulisszák mögött minden néző megilletődik egy kicsit, és kivételes pillanatnak tartja, hogy ott lehet, mint ahogyan mi is megilletődtünk egy kicsit a zöldséglevestől a döngölt padlós konyhában.

Naiv idealizmus talán, de hiszek abban, hogy a turisták alapvetően jó emberek, és nem áll szándékukban a fejlődő országok jövedelmi egyenlőtlenségeit tovább növelni, érzékeny ökoszisztémáikat letarolni, évszázados kulturális hagyományaikat majomparádévá aljasítani. Csak a lehetőséget kell megadni nekik, hogy valahogy átugorjanak a tömegturizmus kerítésein, és végtelenül hálásak lesznek - mint mi hárman, amikor a sok bábszínház után végre rátaláltunk valami igazira, valami autentikusra. Még akkor is, ha cserébe kukoricakását kell vacsorázni rizzsel.