Ahová a lajhár is gyalog jár

Orchideák, kolibrik, tarantulák, mérgező békák között, cuppogó sárban keltünk át a felhőkkel borított erdőn Costa Ricában. Mindezt miért? Hogy elkapjuk azt a ritka pillanatot, amikor a lajhár lemászik a fáról.

Vannak a világnak olyan elvarázsolt szegletei, amelyeket mintha mesekönyvből ollóztak volna ki. Ilyen a haragoszöld, állandóan nedves Monteverde is, ez a valószínűtlen nemzeti park, amely a Csendes-óceán és a Karib-tenger vízgyűjtő területét elválasztó hegység legtetején fekszik Costa Ricában. Tiszta időben akár szabad szemmel is láthatnánk a két hatalmas vízfelületet a hegytetőről, tiszta idő azonban szinte sosincs Monteverdében.

A kilátást felhők takarják, amelyek nem fenn, a magasban vonulnak, hanem lelógnak egészen a fák koronájáig. Monteverde a világ csekély számú felhőerdőinek egyike, ahol állandóan nedves az idő, hihetetlenül dús a növényzet, és az erdő telis-tele van páfrányokkal, liánokkal, valamint a fák törzséről lecsüngő mohával és orchideákkal.

Forrás: Soltész Béla

Orchideák a fán

A felhőerdőt (angolul cloud forest, spanyolul bosque nuboso) magyarul hivatalosan köderdőnek hívják, de ez egyrészt nem hangzik olyan költőien, másrészt megtévesztő, mert Monteverdében nem köd van, hanem ténylegesen felhők vonulnak erra-arra, időnként beborítva az erdőt és benne az embert. Felhőerdők ott alakulnak ki, ahol a hegyek elég magasak ahhoz, hogy a vonuló felhők beléjük ütközzenek.

A különleges ökoszisztémák alapja ennek megfelelően az állandó nedvesség, amely a növényzet elképesztő burjánzását idézi elő. A hegyek tetején elterülő, nehezen megközelíthető felhőerdők ráadásul rengeteg olyan növény- és állatfajnak nyújtanak menedéket, melyek az alacsonyabban fekvő vidékekről már kiszorultak. Monteverdében található a világ legtöbb orchideafajtája: több mint háromszáz faj él a nemzeti park területén. De van több ezer egyéb növényfaj, továbbá emlősök, madarak és kétéltűek százai, a quetzaltól a tarantulapókig, a mérgező békától a lajhárig.

Forrás: Soltész Béla

Monteverde hegyoldalai között vonulnak a felhők

A nemzeti park és konkvisztádorok

A tulajdonképpeni nemzeti parkban 13 kilométernyi túraösvény áll a látogatók rendelkezésére, ebből én nagyjából nyolc kilométert jártam végig. Az erdő hangulata elképesztő: amikor épp arra járt egy felhő, tíz méternél tovább nem lehetett látni, ráadásul a magas páratartalom miatt folyamatosan potyogtak a vízcseppek a levelekre, úgyhogy minden irányból állandó neszezés hallatszott. Végig olyan érzésem volt, hogy akármelyik fa mögül előugorhat egy ismeretlen, színes, szőrös vagy tollas vadállat.

Tudtam, hogy egy nemzeti parkban vagyok, ahol nem történhet velem semmi baj, mégis egy pillanatra átéreztem az egykori spanyol hódítók paranoiáját. Az eleve mindenféle hülye babonával a fejükben érkező konkvisztádorok, akik nem nyolc kilométert gyalogoltak efféle átláthatatlan, folyamatosan zizegő erdőkben, hanem több százat, a végére teljesen megkattantak. Ez, ha mentségül nem is, magyarázatul szolgálhat arra az ámokfutásra, amit aztán az indiánok körében végeztek.

Ezt a kósza gondolatot leszámítva a monteverdei erdő egyáltalán nem félelmetes. Gyakran megálltam nézelődni, a részleteket megfigyelni. Quetzallal sajnos nem találkoztam, de rengeteg kolibri röpködött mindenfelé. Orchideák is akadtak szép számmal, meg broméliák, meg egy csomó, számomra ismeretlen virág és bogyó. A folyamatos nyirkosság nem volt zavaró, a hőmérséklet nem lehetett több 25 foknál, a szúnyogok sem igen támadtak - egy trópusi dzsungelhez viszonyítva tehát a felhőerdőben egész kényelmesen lehetett gyalogolni.

Forrás: Soltész Béla

Vadregényes túraösvény a nemzeti parkban

Csak arra kellett figyelnem, hogy ne időzzek túl sokáig egy helyen, mert tudtam: délután 3 körül megérkezik a menetrendszerű felhőszakadás. Ez be is következett, az utolsó egy kilométeren kapott el. Nem volt hová behúzódni, és a futásnak sem lett volna értelme: öt perc alatt a közepesen strapabíró esőkabátom teljesen átázott, a cipőm úgyszintén, de a levegő nem hűlt le, így olyan volt, mint egy júniusi zápor idehaza - inkább vicces, mint bosszantó. Annak azért örültem, hogy a hátizsákomban akadt egy zárható műanyag tasak a fényképezőgép és az iratok számára.

Másnap egy kisebb, magántulajdonban levő erdődarabot, a Selvatura Parkot látogattam meg. Annak ellenére, hogy itt a gyalogút alig három kilométer hosszú, a belépődíj a kétszerese a nemzeti parkénak: 20 dollár, ha jól emlékszem. Ennek az az oka, hogy a Selvatura Parkban nyolc függőhidat építettek, amelyek közül a leghosszabb 170 méter. A völgyeket átívelő hidakról felülnézetben is meg lehet szemlélni az óriási fákat, be lehet kukucskálni a lombkoronák közé, vagyis olyan perspektívában lehet részünk, amilyet a (különben sokkal bujább) nemzeti park sem kínál.

Forrás: Soltész Béla

A Selvatura Parkban függőhidakról szemlélhetjük meg az óriási fák lombkoronáját

Vasárnap esti lajhárshow

Monteverdei látogatásomat egy éjszakai túrával koronáztam meg. Egy helyi túravezetővel vágtunk neki az erdőnek. Az eső végig szakadt, csatakosra áztam, de láttunk madárpókokat, imádkozó sáskát, kígyót, mérgező békákat és valami teljesen ostoba madarat, amelyik meg volt győződve arról, hogy a mozdulatlanság a legjobb védekezési forma még akkor is, ha tíz turista szegezi rá zseblámpáit, és fotózza vakuval fél méter távolságból. A túravezetőnk erre-arra kalauzolt minket az erdőben, közben megállás nélkül értekezett a segédjeivel walkie-talkie-n. Valamit nagyon keresett, de hogy mit, azt nem árulta el - aztán hirtelen izgatottan azt suttogta: Futás!

Hangtalanul futottunk, már amennyire ez lehetséges tök sötétben, surrogó esőkabátban, cuppogó sárban. Aztán a túravezető hirtelen megálljt intett, és a zseblámpájával egy fa tetejére világított. Szürkésbarna, szőrös izé lógott egy ágon, soha nem vettem volna észre, ha nem tudom, mit kell keresnem. De akkor már tudtam, hogy az a nagy szőrcsomó nem madárfészek, hanem lajhár.

Forrás: Soltész Béla

Az este sztárja, a dolgát végző lajhár

A lajhár a kedvenc állataim egyike. Már attól is nagyon boldog voltam, hogy a zseblámpák fényében láthattam, amint tíz méternyire tőlem csüng a fán. Az addig békésen vegetáló szőrcsomó azonban egyszer csak megmozdult, és elindult lefelé! A legkevésbé sem zavarta, hogy lentről világítják és fotózzák, nyugodtan leereszkedett a fatörzsön, megállt tőlünk két méterre, és elkezdett, nos, üríteni. Ez az egyetlen dolog, ami miatt a lajhár, hetente egyszer, lemászik a földre. Hiába vakuztuk becsülettel, egyáltalán nem érdekeltük: vasárnap este volt, aznapra volt beütemezve a heti móka, úgyhogy ha fotózták, ha nem, ő elvégezte, amit el kellett végeznie. Aztán átmászott a szomszédos fához, fél perc alatt felkúszott a lombjai közé, és eltűnt a szemünk elől.

Orchideák ide, liánok oda, nekem ez volt a monteverdei látogatás dramaturgiai csúcspontja. És azóta még jobban tisztelem a lajhárokat. Lehet, hogy totálisan életképtelenek (milyen hülyének kell lennie ahhoz egy állatnak, hogy épp akkor másszon le a biztonságos magasból, amikor tíz zseblámpa világít a szemébe), de ennyire magasról tenni az egész világra, hát, azt jó lenne eltanulni tőle.