Vigyázat, teveveszély!

Türkmenisztán, kerékpárral a világ körül, földkörüli biciklitúra, Biciklivel a sivatagban
Vágólapra másolva!
Vodkáztunk, és magyar nótát hallgattunk neonomádokkal, átverekedtük magunkat a homokviharon, és vetettünk egy pillantást a néhai nagyvezér aranyszobraira. Türkmenisztánba csak ötnapos tranzitvízumot kaptunk, ennyi időnk volt, hogy átszeljük a sivatagi országot. Megcsináltuk!
Vágólapra másolva!

Türkmenisztánba Irán felől érkeztünk, mint arról korábbi írásomban már beszámoltam. A határállomáshoz a reggeli nyitásra érkeztünk, mert tudtuk, hogy minden perc számítani fog. Vízumot ugyanis csak öt napra kaptunk, azt is csak nehezen, egy meghívólevél és két másik, az előző és a következő ország vízumának bemutatásával. Ennyi időnk volt tehát, hogy az ország 90 százalékát elfoglaló Kara-kum sivatagot átszeljük, és az ötödik nap délutánján, még határzárás előtt elérjük a pontosan 500 kilométerre fekvő üzbegisztáni határátkelőt.

Gamburger és népviselet

Amint átléptük a türkmén határt, egy Sarakhs nevű városkában találtuk magunkat, ahol épp véget ért az iskola, ezért egész gyereksereg csodálkozott rá furcsa kerékpárjainkra. Mi pedig az érdekes iskolai egyenruhájukra. A fiúk öltönyben-nyakkendőben járnak suliba, a lányok türkmén népviseletben, földig érő, zöld ruhában, fehér csipkekötényben, hajukban hímzett pánttal. Ez persze még nem keltett bennünk semmilyen gyanút, önmagában szép volt és érdekes, az iskolai egyenruha sok országban divat. Feltankoltunk élelemből, befaltunk néhány gamburgert (a hamburger orosz kiejtése alapján errefelé így hívják a helyi, lapos kenyérből összerakott, nagyon finom szendvicset), majd nekivágtunk a sivatagnak.

Forrás: Harkányi Árpád
Iskolás gyerekek Sarakhs főutcáján, tradicionális türkmén népviseletben

Az első napon az esti táborhelyünket leszámítva semmi különös nem történt velünk. 80 kilométert haladtunk a sivatagban, végig szembeszélben, mintha csak egy rossz álomban járnánk. Arra azért szántunk egy kis időt, hogy megünnepeljük az 5000. kilométerünket - ennyit haladtuk a budapesti indulás óta, a Hősök terétől számolva.

Délutánra az út romhalmazzá vált alattunk, több volt a kátyú, mint az aszfalt, ezért kénytelenek voltunk az út menti porban tekerni. Ez sem volt egyenletes, sík terep, de legalább nem pattogtunk, mint a gumilabda. Az útviszonyok miatt estére nem sikerült civilizált helyre jutnunk, ám egy idegen országban nem akartuk rögtön az első éjszakát vadkempingezéssel tölteni. Így amikor a naplemente után nem sokkal fényeket fedeztünk fel az út mentén, gondolkodás nélkül odahajtottunk.

Forrás: Harkányi Árpád
Budapest, Hősök tere - Türkmenisztán, Kara-kum sivatag: 5000 km

Neonomádokkal a sivatag közepén

Az úttól nem messze nomádok táboroztak. Kérdésünkre, hogy sátrat verhetünk-e mellettük, hamar felajánlottak egy kültéri alvóhelyet, ami egy emelvényre épített fa tákolmány volt, szúnyoghálóra emlékeztető, de nem áttetsző szövetből készült baldachinnal - ennek belsejében éjszakázhattunk.

Sajnos se oroszul, se türkménül nem beszéltünk, és a nomád család se értette se az angolt, se a magyart, így maradt a kézzel-lábbal kommunikálás. A hangulat így is remek volt, mert a vacsorához egy-két kupica vodka is jutott, és a földön megterített lakomához minket is meghívtak. A nők külön helyen étkeztek, de ez alól Zita mint vendég kivételt képezhetett. Így mi a férfiakkal együtt fogyasztottuk el a rizses húsból (ahogy ők hívták: plov), görögdinnyéből, kenyérből és zöldségekből álló vacsorát, amelyet teával és vodkával öblítettünk le.

Forrás: Harkányi Árpád
Vacsora a nomád családdal a sivatagban

Vacsora után a feleségem ötletére elővettük az Iránban csináltatott laminált fényképeket a családunkról és Magyarországról. Nagy sikert arattak, különösen az esküvői fotóink tetszettek a hölgyeknek, akik válaszul előkaptak egy hatalmas fényképalbumot. Egy óráig is eltartott, mire végiglapoztuk, de nem bántuk, hiszen csupa olyasmit láttunk, amit még soha. Reggel eszünkbe jutott, hogy a mobiltelefonjainkkal zenét is tudunk cserélni, így hála a Bluetooth-átvitelnek, gazdagabbak lettek néhány magyar nótával, mi pedig egy-két türkmén örökslágerrel. Ez már nem az a klasszikus nomádság!

Szamsza és homokvihar

Ezután bele kellett húznunk, hogy behozzuk a lemaradásunkat, és természetesen a második nap sem telt el eseménytelenül. Délelőtt óriási csatornákat kereszteztünk, ami furcsa volt, hiszen mégiscsak sivatagban jártunk. Ez még a szovjet korszak hagyatéka: az Aral-tó azért tűnt el szinte teljesen a föld színéről, mert gyapotot öntöztek és öntöznek vele a Kara-kum sivatagban mind a mai napig. A profit profit, nem számít, hogy közben átformáljuk a természetet.

Hanhowuzban ebédeltünk, ahol a helyi különlegességet, a szamszát kóstoltuk meg. Ez tulajdonképpen tésztába csavart, hagymás, fűszeres marhahúsdarabokat jelent, ami számunkra azért is izgalmas, mert a kemence belső falára tapasztva sütik ki. A szamszát csípős, piros szósszal és teával tálalták nekünk, és ahogy előző este, most sem asztalnál, széken ülve ettünk, hanem egy erre a célra kialakított emelvényen, törökülésben.

Forrás: Harkányi Árpád
A szamsza hagymával, hússal és fűszerekkel töltött tészta, amelyet a kemence belső falán sütnek ki

Délután rövid ideig hátszelet kaptunk, de aztán ahogy észak felé fordultunk, viharos oldalszél kerekedett. Ez önmagában még nem lett volna baj, ha nem hordja magával a sivatag homokját. Kisebbfajta homokviharba keveredtünk, el kellett fednünk az arcunkat, borzasztóan szúrtak a homokszemcsék.

Kínkeserves volt a haladás, de nem volt mit tenni. Az út, akárcsak előző nap, szinte teljesen kihalt volt. Egyetlen alkalommal találkoztunk egyszerre több autóval, amikor zsinórban vagy huszonöt zöld rendszámos fekete luxusterepjáró húzott el mellettünk. Egyre furcsábbnak tűnt ez az ország.

Miután 98 kilométert abszolváltunk a homokviharban, a napot Mary városában zártuk. Az első helyen, ahová beléptünk, kérés nélkül a fürdőszobába vezettek minket. Amikor belenéztünk a tükörbe, rögtön megértettük, miért: az arcunk bal felét vastag homokréteg borította, a bőrünk ki se látszott.

A türkménbasi és a Lélek könyve

Az estét világ körüli nászutunk addigi leglepukkantabb szállodaszobájában töltöttük, majd reggel, mielőtt továbbindultunk volna, körbenéztünk egy kicsit. Találtunk egy színarany szobrot, egy gyönyörű mecsetet, és feltűnt, hogy az útszéli táblákon mindenütt ugyanaz az ember látható. A plakátok képvilága valamiféle nemzeti és gazdasági felemelkedést próbált sugallni, miközben ilyesmiről szemmel láthatóan nincs szó az országban, legfeljebb csak ezeken a képeken.

Jöjjön tehát őexcellenciája Szaparmurat Nyijazov türkménbasi, avagy minden türkmén atyjának története. Az exkommunista Nyijazov a Szovjetunió összeomlása után vette át a hatalmat az akkor megalakuló új ország felett, és első dolga volt, hogy óriási személyi kultuszt építsen ki maga köré. Asgabatban, ahová nekünk a szűk vízumidő miatt nem sikerült eljutnunk, van egy őt ábrázoló aranyszobor, amelyet nemrég helyeztek át. A nagyvezér könyvet is írt a türkmének történetéről, ennek neve Ruhnama, vagyis a Lélek könyve.

Forrás: Harkányi Árpád
Nyijazov aranyszobra

Állítólag nagyon bizarr írás, amelyet az űrbe is kilőttek, és 150 évig tartó Föld körüli pályára állítottak. A Ruhnama minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételénél is. Nyijazov szerint aki élete során háromszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban. A könyvet szombatonként illik olvasni, erkölcsi útmutatást nyújt, és kritizálásáért a tettes és családja börtönnel, vagyonelkobzással bűnhődik.

Az országban nem szabad a politikáról vagy az ország vezetőiről egy rossz szót sem szólni, különben csúnya végünk lehet, még nekünk, turistáknak is. Nyijazov már eltávozott a másvilágra szívrohamban 2006-ban, reméljük, előtte elolvasta háromszor a Ruhnamát, és hogy utódja, aki állítólag a fogorvosa volt, szebb jövőt hoz az országra. Ottjártunkkor ennek sok nyoma még nem volt, ezzel szemben a kultusz nagyon is érződött.

Az ország kőolaj-, földgáz- és gyapotexportból él, a polgárok ingyen jutnak hozzá a víz-, a gáz- és a villanyszolgáltatáshoz, persze csak akkor, amikor nincsenek kimaradások. Mindez jól is hangozhatna, de akkora a külföldi adósság és a szegénység, hogy nem túl jók a kilátások. Az állam néhány város fejlesztésére és a kultusz kiépítésére költötte a bevételeket. Nyijazov számláján állítólag 2 milliárd dollár volt egy német bankban, amikor meghalt.

A nép persze próbál túlélni, üvegházakat építenek, amelyeket az ingyenes gázzal fűtenek. Ezzel kapcsolatban hallottunk egy nagyon durva történetet: mivel a gyufa nincs ingyen, csak a gáz, egész nap nem kapcsolják ki a tűzhelyet, hogy ne kelljen újra gyújtani. Hogy ebből mi igaz, nem tudjuk, de tény, hogy ottjártunkkor Mary és Türkmenabat csilivili belvárosát leszámítva egy szegény ország képével szembesültünk mindennap.

Dromedárok és sivatagi samuk

Ennek ellenére nekünk, egyszerű kerékpáros átutazóknak élvezetes volt az ország, a következő három napban folyamatos szembeszél mellett ugyan, de sikerült átkelnünk a sivatagon, egy 78, egy 106, majd utolsó nap egy 137 kilométeres hajrával. Mindvégig kedves, segítőkész emberekkel találkoztunk, igaz, a rendőrség egy alkalommal megakadályozott minket abban, hogy helyiek mellett éjszakázzunk. Így maradt a táj élménye, a végtelen sivatagé, amely az utolsó, leghosszabb napon tartogatta számunkra a legtöbb élményt.

Forrás: Harkányi Árpád
A sivatagban is van élet

Hajnali öt óra előtt keltünk, és hogy teljesíteni tudjuk a távot, a napfelkeltét már odakint, az országúton csodáltuk meg. A látszólag üres sivatagban biciklizve arra lettünk figyelmesek, hogy mégsem vagyunk egyedül. Az út mentén apró négylábúak laknak a dűnék között - talán sárga ürgék lehettek, de mi csak sivatagi samunak hívtuk őket. Később, a semmi közepén egy tábla köszönt ránk, közölve velünk, hogy a következő 124 kilométeren vigyázzunk a tevékkel.

Néhány órával később valóban feltűnt előttünk néhány dromedár, bár a vadnak tűnő állatok első lábai össze voltak kötve, így csak lassan tudtak átkelni az úton. Délután megérkeztünk Türkmenabatba, és fél órával az ötórai határzárás előtt befutottunk a határátkelőhöz. Megrémültünk, amikor megláttuk a kapuknál tolongó óriási tömeget. Úgy tűnt, képtelenség lesz átjutnunk fél óra alatt, ezért azon kezdtünk agyalni, hogyan tolakodhatnánk előre pecsétért, ami igazolná, hogy mi már előző nap itt voltunk, még a vízum lejárta előtt. De nem volt szükség ilyesmire, mert a határőrök, látván, hogy külföldiek vagyunk, kivettek minket a tömegből, és némi papírtöltögetés és orvosi vizsgálat után már Üzbegisztánban találtuk magunkat.

Forrás: Harkányi Árpád
Vigyázat, teveveszély a következő 124 kilométeren!

Megcsináltuk hát, öt nap alatt átkeltünk Türkmenisztánon, közben fantasztikus élményekkel gazdagodtunk. Még szerencse, hogy nem adtuk fel, mert bár bizonyosan könnyebb lett volna buszra szállni, de akkor miről meséltünk volna?