Két nap után már élveztem is

Azzal a célkitűzéssel vágtam neki a síelős hétvégénknek az Alacsony-Tátrában, Chopokon, hogy két nap alatt megtanulok síelni (más szóval, hogy biztonságosan le tudjak menni a kék pályán). Persze egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog, és volt egy pont, amikor kis híján fel is adtam az egészet. Végül kiderült, nem olyan bonyolult dolog ez a síelés, sőt elég gyorsan bele is lehet szeretni.

Mivel a szóban forgó hétvégét megelőzően hatéves korom óta nem volt síléc lábamon, gyakorlatilag teljesen kezdőnek számítottam, és igencsak izgatottan vártam, hogy végre eljöjjön ez a két nap. Hogy kényelmesebb legyen a program, már péntek este elmentünk Szlovákiába, ami azért is jó ötlet volt, mert mint kiderült, nagyon jó szállást sikerült kifognunk a booking.com-on keresztül. Egy új építésű, tágas, minden fontos dologgal felszerelt családi ház volt Chopoktól 25 km-re, ahol kényelmesen elfért 13 fős társaságunk, és amiért fejenként mindössze 4600 forintnak megfelelő eurót kellett fizetni két éjszakára.

Két okból esett egyébként Chopok északi részére (Jasná) a választásunk: egyrészt 3 és fél óra alatt oda lehet érni autóval, másrészt Szlovákia legnagyobb síterepe (összesen 45 km-nyi sípálya van), és az idei szezonra két új kabinos liftnek köszönhetően megvalósult az összeköttetés Chopok északi és déle része között (Emiatt egyébként már csak egységes, az egész pályarendszerre érvényes bérleteket lehet kapni). Ráadásul kiderült, hogy Budapesten az egyik utazási irodában meg lehet előre venni a síbérletet 20 százalékkal olcsóbban, így 65 euró helyett 52 eurót (15 ezer forint) fizettünk érte két napra. Ami a felszerelést illeti, ruhára szerencsére nem igazán kellett költeni, minden mást azonban bérelni kellett, így egy tízezrest otthagytam a kölcsönzőben. Igaz, nagyon szuper, könnyű lécet választottunk, úgyhogy ennél kevesebből is ki lehet azért jönni.

Alaposan ki akartuk használni az időt, így szombat reggel 9 körül már ott is voltunk Chopok aljánál, a rövid kezdőpályán, síléccel felszerelkezve. Friss hóból nem volt hiány, és ahogyan arra számítani lehetett, rengetegen voltak a pályán is, mivel ezen a hétvégén rendezték épp a Hórukk fesztivált. Így helyenként a felvonóknál is kialakultak hosszabb sorok.

Felmerült, hogy kezdésképp befizetünk egy néhány órás oktatásra, de végül is a snowboardozó kedvesem irányításával kezdtünk neki a tanulásnak két másik barátunkkal együtt. A kezdőpálya (amelyet a P4-es parkolóból a legegyszerűbb elérni) csak néhány száz méteres, de éppen megfelelő az első csúszások megtételéhez. Ahol egyébként elképedve figyeltem, milyen magabiztosan suhannak el mellettem három-négy éves kisgyerekek is.

Kell a biztatás

Amikor már ment a hóekézés és a kanyarodás, felmentünk a kezdőpálya tetejére. Itt a felvonóból való kiszállás is kisebb kihívást jelentett (mivel elég meredek részen kellett ráállni a hóra), és eltelt a délután nagy része, mire úgy éreztem, hogy biztonságban le tudok menni a pályán. Amikor kicsit elfáradtunk, beültünk a pályaszéli hütték egyikébe melegedni (már amikor befértünk). Nagyon tetszett a táj is, még ha az erősödő hóesésben egyre kevesebbet láttunk is. A nap végén már egészen jól ment a siklás, és elhatároztuk, hogy másnap már a hosszú, erdős kék pályán folytatjuk a gyakorlást.

A hangulatos, hosszú kék pálya

A sikerélmények ellenére vasárnap délelőtt a kék pálya tetején (1670 méteren) állva azért megijedtem, amikor megláttam, hogy sokkal meredekebb a tegnapi tanulópályánknál (együtt indult ugyanis az egyik pirossal). Csak nagyon lassan mertem nekiindulni, de még így is szinte azonnal elestem. Sebaj, ez kezdőként természetes. A második meredekebb résznél, amely ráadásul még buckás is volt, még inkább elbizonytalanodtam, és hirtelen úgy éreztem, hogy én ezen a lejtőn márpedig nem tudok lemenni. Így lecsatoltam a lécet, és elkezdtem a pálya szélén lefelé sétálni. Tudom, elég ciki, de ez akkor kicsit sem érdekelt. A barátom persze igyekezett megértetni velem, hogy nincs semmi gond, és vissza kell állni a lécre. Kellett pár perc, mire egyet tudtam érteni vele, de végül is mentünk tovább. A biztatás egyébként nagyon fontos, ha nem is veszünk részt rendes oktatáson, legyen mellettünk valaki, aki tud segíteni, és ellát tanácsokkal.

Az ijedtséget elsősorban az okozta, hogy rájöttem: gyorsabb tempóban még nem tudtok rendesen kanyarodni, sem megállni, úgyhogy újabb tanulóleckék következtek. Ebédig sokat javult a helyzet, bár addigra már igencsak fájt a lábam (nem az eséstől, hanem a fáradtságtól, de egy kis forralt bor ilyenkor csodákra képes). Továbbra is inkább biztonságra, mint gyorsaságra törekedtem, de mikor negyedszer mentük le a kék pályán végre eljött az a pillanat, amelyre annyira vártam: elkezdtem élvezni, hogy síelek. Ráéreztem a ritmusra, és ami a legjobb volt, hogy már a pálya eleje sem tűnt olyan meredeknek, mint reggel! Az utolsó csúszáskor sikerült teljesen folyamatosan végigmenni a kék pályán, hagytam, hogy felgyorsuljak a meredekebb részeken, és tetszett a sebesség. Egyedül egy hófal állított meg a pálya vége felé, de akkor már ezen is csak mosolyogtam, mert határozottan úgy éreztem, hogy egészen magabiztosan síelek.

Mobillal a szakadékból

A hétvége legnagyobb tanulsága azonban mégsem az volt, hogy két nap alatt tényleg meg lehet tanulni síelni, hanem az, hogy mobiltelefon nélkül nem szabad kimenni a pályára. Vasárnap délelőtt egy snowboardozó ismerősünk ugyanis a sűrű ködben letért a kijelölt pályáról, és beleesett egy szakadékba. A védőfelszerelésnek köszönhetően szerencsére nem esett baja, és mivel volt nála telefon, el tudta mondani, hogy hol történt a baleset, a pályamentők így ki tudták húzni.

Sokan voltak a snowboardosok is

Nagyon jól sikerült ez a két nap, és igazából jó lett volna maradni még. Hazafelé megálltunk vacsorázni egy jót Donovalyban a Koliba Goral nevű, hangulatos étteremben. Igaz, annyian voltak, hogy 20 percet várnunk kellett, mire felszabadult egy asztal, de végül is megérte ott maradni, mert minden, amit kértünk (bécsi szelet, roston sült csirkemell) finom volt, bőséges, és nem drága. Szlovák ételekből sem volt hiány, de az előző nap rossz tapasztalata után, amikor is a szállásunkhoz közeli egyik étteremben szörnyen elsózott húslevest és íztelen brindzás barátfülét (pirohy) kaptunk, inkább biztosra akartunk menni.

Hazaérkezés után két-három napig fájt mindenem, amiért persze csak magamat okolhattam, mert, mondhatni, egyáltalán nem készültem fel arra, hogy a síelés bizony kemény sport. És bár nem olyan olcsó mulatság (a kölcsönzés, a síbérlet, az utazás és a szállás 35 ezer forint körül volt összesen a hétvégére), mégis csak ajánlani tudom mindenkinek. A téli szezon rendszerint április végéig tart a Chopokon (a síterep honlapján webkamerák és időjárás-előrejelzés segítségével lehet felmérni az aktuális hóhelyzetet), így még nem késő megszervezni ide egy télbúcsúztató síelést.