A maori harcos puszija

Új Zéland, riport, Maori táncos férfiak
Vágólapra másolva!
Új-Zélandra egészen különös, kizökkent állapotban érkezik meg az ember. Még a legegyszerűbb útvonalat választva is háromszor szálltam át: rövid repülés Bécsbe, aztán 12 óra Kuala Lumpurba, további nyolc Sydneybe, majd újabb négy óra Aucklandbe.
Vágólapra másolva!

Egy idő után teljesen elvesztettem a fonalat, azt sem tudtam, nappal van-e, vagy éjszaka. További bonyodalmat jelentett, hogy elveszett a csomagom, így ott álltam egy szál, már igencsak koszos ruhában, belecsöppenve a decemberi nyárba. Körülöttem napbarnított, rövidnadrágos emberek és napszemüveget viselő télapók.

Ahogy félkómás állapotban ücsörögtem a buszon, a sofőr mögött a következő feliratra lettem figyelmes: "December 6-án este 7-ig különjáratok indulnak a Robbie Williams-koncertre". Hoppá, ez ma van, esett le a tantusz, és siettem a buszpályaudvarra. Ugyan elmúlt már 7 óra, de még sikerült elcsípnem az utolsó járatot. Nem tudtam, merre megyünk, lesz-e jegy, de túl tompa volt az agyam ilyesmiken aggódni. Végül akadt még belépő, és életem egyik legkülönösebb koncertjét éltem át: egy decemberi forró éjszakán jetlaggel küszködve, álmosan, koszosan csápoltam egy szabadtéri stadionban a földgolyó tőlünk legtávolabbi pontján.

Másnap reggel sem volt még a szállodában a csomagom, így kibuszoztam a reptérre, hogy utánajárjak a dolognak. Jól tettem, mivel - mint megtudtam - elromlott a számítógépes rendszer, és teljes volt a káosz. Szerencsémre kiszúrtam az egyik alkalmazotton egy "Hegedus" feliratú kitűzőt, az illetőről kiderült, hogy '56-os disszidens, és tényleg mindent megmozgatott az érdekemben. Meglett a csomag, még 150 dollár kártérítést is kaptam, így az előző esti koncertjegy már meg is térült.

Tojás a kiviben

Első állomásunk egy kiviház volt Otorohangában, ahol e kihalófélben lévő madárfajt mesterségesen igyekeznek szaporítani. Mivel nincs sok esély rá, hogy a szabadban kivit lásson az ember, legalább az üvegfalon keresztül megcsodálhattuk ezeket az érdekes madarakat, amelyek naponta 18 órát alszanak, így látogatásunkkor is csak kettő volt ébren. A kifejlett példányok jó hatkilósak, repülni nem tudnak, csak a földet túrják folyamatosan a hosszú csőrükkel. A legérdekesebb azonban egy röntgenfelvétel volt egy anyamadárról. Döbbenetesen óriási tojása alig fért el a testében.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Ritka madár a kivi

Waimoto a világító férgektől hemzsegő barlangjairól híres. Ladikkal eveztünk be az egyik barlangba, ahol felejthetetlen látványt nyújtott a milliónyi élő fényforrás - mintha csillagokkal sűrűn teleszórt eget néznénk, csak éppen a föld alatt. Ezek a kis, szúnyog méretű világító lények kizárólag Új-Zélandon élnek.

Ami az arab országokban a szőnyegárus, az Új-Zélandon a birkabemutató. Az ország 4,4 milliós lakosságára mintegy 31 millió juh jut, de a kisbárányok születése idején ez a szám akár a 60 milliót is elérheti. A leggyakoribb 19 fajtát vonultatták fel előttünk, miközben egy srác elmagyarázta, pontosan mi köztük a különbség, melyiket miért tartják, melyiknek mi a kedvenc eledele. Végül megnézhettük, hogyan kell birkát nyírni.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Maori táncos férfiak

A másik jellegzetes turistaprogram a maori táncos estéknek nevezett látványosság, amelyen mi is részt vettünk Tamakiban. Ez nyilván már a kíváncsiskodó külföldiekre van szabva, de valami betekintést mégiscsak ad az őslakosok szokásaiba. A vendéglátó maori törzs egy harcost küldött elénk, aki csúnya grimaszokkal és ijesztő tánccal próbált minket megfélemlíteni.

Miután nem ijedtünk meg, békekötésképpen egy fegyvert jelképező gallyat dobott elénk, amelyet mi elfogadtunk, és ezzel sor kerülhetett a maori puszira, azaz az orrunk egymáshoz érintésére. Beléphettünk a faluba, ahol a kis kunyhók előtt tetovált, népviseletbe öltözött maori legények és leányok mutattak be táncokat, játékokat. A műsor után hagyományos maori vacsorát szolgáltak fel, az úgynevezett hangit, melynek minden fogását földbe vájt üregekben készítik el.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Esőben is álomszép séta

Új-Zéland nem is annyira az állatvilága és a népcsoportjai hanem elképesztő természeti csodái miatt marad emlékezetes számomra. Kezdjük mindjárt a Rotorua környéki gejzírekkel, ahol 20-30 méter magasba tör fel az ország legnagyobb hőforrása, a Pohutu. Elég büdös volt a környéken, de a bugyogó gejzírek látványa miatt szívesen elviseltük.

A közelben található a Waimangu vulkanikus völgy, ahol álomszép sétát tettünk, még úgy is, hogy folyamatosan zuhogott az eső. Különleges, szinte holdbéli tájon jártunk, vulkanikus hegyek, gőzölgő gejzírek, fortyogó mocsártavak, mohával belepett ágas-bogas fák színkavalkádja között. A szívem szakadt meg, hogy a folyamatosan zuhogó eső miatt alig tudtam fotózni, miközben persze tisztában voltam vele, hogy ez a földöntúli szépség éppen a nedves klímának köszönhető.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Waimangu, holdbéli táj

Hasonlóképp elvarázsolt táj a Craters of the Moon nevű vidék a maga forrongó gejzíreivel, különös szagú gőzfelhőivel és szivárványszínű kőzeteivel. A kicsit félelmetes sistergést és bugyborékolást a madarak vidám csiripelése oldotta.

A világ legszebb egynapos túrája

Már rengeteg utazótól hallottam a Tongarino Crossing nevű túráról, amely sokak szerint a világ legszebb egynapos túrája. Az útvonal hossza nem vészes, körülbelül 18 kilométer, de a nagy szintkülönbség miatt minimum 7-8 óra alatt lehet megtenni, és a gyakran változó időjárás általában megviselni a túrázókat.

Bár előző éjjel hatalmas vihar volt, reggel ragyogó kék égre ébredtünk, így nekivághattunk az útnak. Az első egy-másfél órás szakasz csak amolyan könnyű bemelegítés volt a Mangatepopo-völgyben. Innen egy igencsak meredek kaptató következett a Déli-kráterhez, ekkor már mindenkiről patakokban folyt a víz. Szusszantunk egyet, aztán újabb egyórás kemény emelkedő a Vörös-kráterig, köveken felkapaszkodva, lihegve, de a látványtól szinte euforikus állapotban.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Tongarino Crossing

Néha ugyan az orrunkig sem láttunk, de időnként felszállt a köd, és olyankor szorgalmasan kattogtak a fényképezőgépek. Egyre hidegebb lett, felvettük a polárdzsekit és az orkánkabátot, de legalább nem esett az eső.

A Vörös-kráter volt a túra legmagasabb pontja, 1886 méter, innen félórás gyaloglásra voltak a fotókról már oly jól ismert Smaragd-tavak. Megettük a szendvicseket, majd megindultunk lefelé. Úgy félúton, a Ketetahi menedékháznál már tűzött a nap, pólóban, mezítláb napoztunk, majd az utolsó szakasz következett. Rengeteg lépcsőn kellett lefelé lépdelni, majd egy erdőn keresztül vezetett az út. Ekkor hirtelen eltűnt a nap, és óriási vihar kerekedett, az újból előkerülő orkánkabátok ellenére bőrig ázott mindenki. Ilyen eső ellen már nincs védelem. Egy napon belül ennyiféle extrém időjárást csak Chilében éltem át, de ez még azon is túltett.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Smaragd-tavak

Az utazás másik nagy kalandja a négynapos, 86 kilométeres kenuzás volt a Whanganui folyón. Kétfős kenukkal utaztunk a folyón lefelé, így nem kellett nagyon erősen evezni, de a gyakori örvénylő szakaszoknál azért észnél kellett lenni. Így is történt néhány borulás, aminek azért nem volt különösebb jelentősége, mert szinte végig esett az eső, úgyhogy amúgy is mindenki csuromvizes volt.

Magam sem hittem volna, hogy az esőben evezés élvezetes lehet, de olyan csodálatos kikapcsolódás volt a folyó két partján magasodó, erdővel borított hegyek közt csorogni, hogy ez feledtette a mostoha időjárást. A zöld ezerféle árnyalatában pompázó fák közt néha apró sárga virágokkal teleszórt rétek villantak elő, és gyakran tarkították a tájat a rengeteg esőtől duzzadó vízesések.

Amikor a nap végén a csúszós, agyagos talajon fel kellett caplatni a hegyoldalban kialakított sátorhelyekhez, és a még mindig zuhogó esőben felcipelni a hordóban lévő cuccokat, majd felverni a soha ki nem száradó sátrat, akkor azért felmerült bennem, miért is nem jó nekem egy all inclusive tengerparti nyaralás. Ez persze csak pillanatnyi megingás volt a részemről.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Kenuval a Whanganui folyón

Gejzírek, vulkánok, csodálatos hegyek, érintetlen esőerdők, kanyargó folyók, és még csak az ország egyik felét láttuk, a déli rész csodáiról majd a második részben lesz szó. Azt azonban már most elárulom, hogy ha valaki a világ természeti szépségeire kíváncsi, és csak egy országba tud elutazni, akkor érdemes Új-Zélandot választania, mert sehol máshol nincs ilyen elképesztően változatos gyűjteménye a világon fellelhető szépségeknek.