Márvány és arany minden mennyiségben

Türkmenisztán, ashgabati bazár, Kisgyörgy Éva
Vágólapra másolva!
Leesett az állam, amikor a Türkmenbasi reptérről behajtottunk a városba. A helyi gyorsforgalmi út mellett álló épületek mindegyike vakító hófehér márvánnyal volt burkolva. És akkor még nem is láttam a türkmenbasi 12 méteres aranyszobrát. Utazás az egykori diktátor földjén, ahol a személyi kultusz emlékei legalább olyan meghökkentőek voltak, mint amerikai csoportunk tagjai.
Vágólapra másolva!

Asgabatban a Türkmenbasi reptéren egyből a Türkmenbasi Bank ablakához terelték a külföldi turistákat. Hiába, errefelé nem sokat törik a fejüket figyelemfelkeltő neveken a kreatív marketingesek. Minden különösebb magyarázat nélkül le kellett perkálnunk 12 dollárt, amiről egy igen díszes igazolást kaptunk. Hogy a papíron kívül miért is fizettünk, rejtély, hiszen az olcsónak igazán nem nevezhető vízumért már pár héttel korábban kiugrottam Bécsbe. No de, nem akadékoskodtam, egyrészt a türkmén nyelvismeret hiánya, másrészt az erős egyenruhás fölény miatt.

A helyi idegenvezető összeterelte csoportunk tagjait, és már buszoztunk is a szállodába. Nekem így még nem esett le az állam idegen országban: akármerre néztem, mindenütt csilivili fehérmárvány-épületek, mindenről sütött a gazdagság. Mint kiderült, az utóbbi években az akkor még élő diktátor parancsára minden egyes épületet (régieket és újakat egyaránt) olasz márvánnyal kellett burkolni.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Az volt az előírás, hogy minden egyes épületet olasz márvánnyal kell burkolni

Vodkás spagetti

A szállodánk szintén csupa márvány volt, belül hatalmas csillárral, grandiózus lépcsőházzal. A szegényebb szovjet évek csak a szobában kísértettek, ahol a minibárnak helyet adó rozzant hűtőben egyetlen üveg ásványvíz árválkodott, az étlapon pedig meglepve fedeztem fel a vodkás spagettit. A recepción beváltottam 50 dollárt. Mivel egy amerikai dollár feketepiaci árfolyama 22 000 manat volt, szép köteg pénzt kaptam kézhez, befőttes gumival átkötve.

Az idegenvezető tájékoztatása szerint, ha a szállodában azt mondják, reggel 7 és 10 között van a reggeli, érdemes már 7-kor az étteremben toporogni, különben könnyen hoppon maradhatunk. A kimerítő repülőút után viszont másnap inkább álmos voltam, mint éhes, úgyhogy csak záróra előtt pár perccel sétáltam le az étterembe, ahol az előzetes figyelmeztetésre alaposan rácáfolva roskadoztak az asztalok a gyümölcsöktől, felvágottaktól, sajtoktól.

Már itt, az első reggelinél kiderült, hogy igencsak alulöltöztem a társaimat. Mint minden Európán kívüli utamra, ide is egyszerű, megunt ruhákat hoztam, melyeket majd az út végén egy szegény településen hagyok (ennek mindig örülnek a helyiek), az így felszabaduló hely pedig jól jön az ajándékoknak. Legtöbbször egyedül utazom, de ha olyan országba indulok, melyet nehéz egyedül bejárni, angol vagy ausztrál csoportokhoz szoktam csatlakozni, akik hasonlóképp egyszerűen öltözködnek. Ide azonban nem indult túrájuk, így kénytelen voltam egy felsőbb kategóriás amerikai társasághoz csapódni, akik már a reggelihez is felékszerezve, kisminkelve vonultak le. Akkor még nem sejtettem, hogy nem ez lesz a legnagyobb baj velük.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Az elnöki palota

Első utunk a főváros egyik legérdekesebb látványosságához, a türkmén szőnyegmúzeumba vezetett. Itt található többek között a világ legnagyobb kézzel szőtt szőnyege (21x14 méteres, Guinness-oklevéllel hitelesítve), melyet 40 munkás készített a Szovjetuniótól való függetlenné válás 10. évfordulójára.

Kora délután a csoport nagy része úgy döntött, elég a programokból, szükségük van néhány órára, hogy pihenjenek és készülődjenek a vacsora előtt. A busz visszament velük a szállodába, én pedig egy korombeli svájci sráccal (rajtam kívül ő volt az egyetlen, aki kíváncsi volt rá, hová utazott) nyakamba vettem a várost.

Megtaláltuk Lenin szobrát, ilyesmit manapság már ritkán lát az ember, és meglett a háborús emlékmű is, amely a volt szovjet nagyvárosok kötelező kelléke. De a fő attrakció a Semlegesség emlékműve, amelyen a türkmenbasi, Szaparmurat Nyijazov 12 méter magas aranyszobra állt, amely akkoriban állandóan forgott is, hogy a nép vezére mindig a nap felé nézzen. Az aranyszoborba lift vitt fel, ahonnan kedvünkre fényképezhettük az elnöki palotát, amelynek fotózását odalenn az utcán igen szigorúan tiltották. Állítólag az előző héten egy komplett német turistacsoportot bevitt a rendőrség, mert nem átallottak pár fotót készíteni az épületről.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Gigantikus szobrok és fehér márvány mindenütt

Azóta ugyan a politikai helyzet megváltozott, mert az örök életre berendezkedett Nyijazov 2006-ban váratlanul elhunyt, de a diktátor emlékművei ma is láthatók mindenütt. A 2007. februári választásokon Berdimuhamedov kapta meg a szavazatok többségét a - számos megfigyelő szerint - kétes tisztaságú választásokon. Berdimuhamedov a bulvármédia szerint a türkmenbasi törvénytelen fia, és mivel az utcákon az ő fotójából is több százat láttunk, volt alkalmunk méricskélni a hasonlóságot.

Türkmenisztán új elnöke igyekszik visszavezetni az országot a nemzetközi közösségbe. Számos lépést tett elődje személyi kultuszának lerombolására, például 2010-ben eltávolította a központból a türkmenbasi híres aranyszobrát. A külvárosban új függetlenségi emlékművet emeltek, erre helyezték a szobrot, amely többé már nem forog.

A diktátor már nem diktál

Az ország híres-hírhedt vezetője, minden türkmén atyja (ezt jelenti a türkmenbasi kifejezés), Szaparmurat Nyijazov 1985-ben lett a türkmén kommunista párt főtitkára. 1991-ben, amikor Türkmenisztán - számára is meglepő módon - függetlenné vált, Nyijazov lett az ország elnöke, aki arra használta hatalmát, hogy személyi kultuszt építsen maga köré.

Az óriási kőolaj- és földgázmezőkre hivatkozva kuvaiti jóléti társadalmat ígért népének, de a rengeteg pénz végül a grandiózus építkezésekre és a magánvagyon felhalmozására ment el. A politikai szabadságjogokat olyan mértékben megnyirbálták, hogy a Riporterek Határok Nélkül szervezet a sajtószabadság tekintetében az utolsó előtti helyre rangsorolta az országot, közvetlenül Észak-Korea elé.

A kultúrát, úgy ahogy van, betiltották, csupán néhány zenés színház működhetett, no meg a türkmenbasi által megírt vízió a türkmén történelemről, kultúráról, az úgynevezett Lélek könyve, a Ruhnava. Ez kötelező iskolai tananyag és minden írásos teszt alapjául szolgált a főiskolai felvételitől a jogosítvány megszerzésig. Ma már ez is a múlté.

Szőnyegek, fűszerek, emberek

Másnap reggel a Tolkuchka bazárban kezdtünk, szőnyegek, egzotikus fűszerek, gyümölcsök, ruhák és ékszerek végeláthatatlan tengerében. Végre találkoztunk hús-vér emberekkel, és tudtam portrékat fotózni. A város sugárútjai előző nap teljesen kihaltak voltak, már-már azt hittem, kísértetvárosban járok. A piacon nagy volt a nyüzsgés, és senki sem tiltakozott, ha az orra előtt kattant a gép. Az is kiderült, hogy Asgabat nem csupán márványpalotákból áll, a külvárosban bizony ott éktelenkedtek a régi, szovjet típusú lakótelepek.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Szőnyegek, egzotikus fűszerek, gyümölcsök, ruhák és ékszerek végeláthatatlan tengere

Aztán megnéztük az Azadi-mecsetet, ahova szinte senki nem jár imádkozni, mert az építése során túl sokan haltak meg, ami nem jó ómen. Visszatérve a központba, a Függetlenség Parkban bóklásztunk, több tucat csodálatos szökőkút között. A vezér imádta a nagy, zöldellő parkokat és a szökőkutakat, ezért rengeteg van belőlük.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Végre találkoztunk hús-vér emberekkel

A fasorok öntözése, a kutak üzemeltetése elképesztő pénzeket emészt fel, hiszen ne feledjük, a Kara-kum sivatag közepén járunk. Ameddig a szemünk ellátott, vakító fehér márvánnyal borított lakótelepek és irodaházak virítottak. A középületek formája gyakran a funkcióra utal, például az energiahivatal épülete öngyújtó formájú, de a kedvencem a nyitott könyv alakú könyvkiadó épülete volt.

Végigjártuk a Nemzeti Múzeumot, ami rém unalmas volt, majd kibuszoztunk Nisába, az ország egyik világörökségi helyszínére, amely az i.e. 3. században pártus főváros volt, a 13. században pedig mongolok rombolták le. Végül nem hagyhattuk ki a türkmenbasi mauzóleumát, illetve a szomszédos Ruhy-mecsetet sem, elvégre mindkettő csodaszép építmény.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A Ruhy-mecset


Sátáni kacaj a pszichiáter ajkán

A vacsora alatt kiderült, hogy igen bizarr társaságba keveredtem. Egyik asztaltársam egy texasi nő, Jane, egyáltalán nem fogyaszt semmilyen helyi ételt vagy italt. Kizárólag Coca-Colát kér, és az otthonról hozott Snickers, Mars és egyéb csokoládékat fogyasztja.

A hosszú ősz copfos Mary pszichiáter, mániákus depresszióval és skizofréniával foglalkozik, és nem tudom, valaki meg tudja-e különböztetni a betegeitől, engem mindenesetre az Ally McBeal-sorozat zavart pszichiáterére emlékeztetett. Általában szigorúan néz a szemüvege mögül, aztán hirtelen olyan sátáni kacajra fakad, hogy megfagy a vér az ereimben. Másik asztaltársam, Patrícia szintén pszichiáter, folyton beszél, de se füle, se farka annak, amit mond. Igyekeztem humoros oldaláról nézni a dolgokat, és úgy tekinteni a csoporttársakra, mint egy újabb egzotikus élményre.

Másnap újabb világörökségi helyszín, Merv meglátogatása volt a program. Eredetileg repülővel utaztunk volna, de arról sajnos lemaradtunk, így hatórás buszozással indítottunk. Először végig kellett néznünk a helyi lerobbant múzeumot, majd ebéd következett. A nap szenzációja volt, hogy a texasi hölgy végre hozzányúlt a helyi étkekhez, és késsel-villával elfogyasztott egy szem szőlőt (óvatosan kipiszkálva a magokat).

Forrás: Kisgyörgy Éva
Bagdad után az iszlám második legnagyobb városának számított

A ma már igencsak romos Merv fénykorát a 11-12. században élte, a selyemút virágzásának idején Bagdad után az iszlám második legnagyobb városának számított. 1221-ben a mongolok rombolták le. Addig azonban az egymást követő uralkodók nem bántották elődeik munkáját, hanem mindig egy kicsit távolabb építkeztek. Ennek eredményeként közel 100 négyzetkilométer területen öt város maradványait láthatjuk különböző korokból. Mivel a fontosabb látnivalók igencsak szétszórva helyezkednek el, busszal jártuk körbe a fő nevezetességeket. Délután sikerült helyet szerezni a repülőre, így 50 perc alatt visszajutottunk a fővárosba. Vacsora előtt egy kis dráma zajlott a szállodában, ugyanis Mary kis híján beleszorult a fürdőkádba. Hiába, az itteni szanitereket nem az amerikai hátsókra tervezték.

A következő nap hajnali négykor ébresztő, mert hatkor már indult a repülő északra, az üzbég határ mellé. A reptéren háromszor is átvilágították a táskánkat, amitől az a gyanúm támadt, hogy esetleg radioaktív lett az almám.

Tashauzban szálltunk le. Bár a csomagjainkra karachi címkék kerültek, valami csoda folytán mégis mind megérkeztek velünk együtt. A reptérről egyenesen az ország harmadik világörökségi helyszínére indultunk, Kunya Urgenchbe. Az országnak ebbe a csücskébe már nem jutottak márványpaloták, útközben csak a végtelenül ronda szocialista lakótelepek sorát láttuk. Kunya Urgench is a 12. sz. körül élte a virágkorát, ekkor mecset, iskola, karavánszeráj, könyvtár, bazár állt itt. A mongolok ezt is földig rombolták, de Mervvel ellentétben itt felépítették saját városukat. Ezt Timur és csapata zúzta szét 1388-ban, és utána már nem talált magára a város.

Ebéd után megrohamoztuk az üzbég határt, amelyen a türkmének óriási tömegben igyekeztek átjutni. Mindegyiküknél volt minimum két plazmatévé, néhány mikró vagy légkondicionáló, hűtőszekrény, de az edénykészletekből is fel lehetett volna szerelni jó néhány éttermet. Mint megtudtuk, ezeket Iránból hozzák, és tisztes feláron tudják eladni Üzbegisztánban. Sikerült előrefurakodnunk a csencselők hadában, és átverekedtük magunkat üzbég földre. De ez már egy következő történet.

Korábbi cikkünk Türkmenisztánról itt olvasható.