Pezsgőfürdő Machu Picchu romjain

peru, Machu Picchu
Vágólapra másolva!
Amikor a perui utazást tervezgettem, képtelen voltam eldönteni, gyalog vagy vonattal közelítsem-e meg Machu Picchu romjait. Az inka ösvény szépségéről legendák keringenek, de én a gyerekkori asztmám miatt még a Gellért-hegyre is alig bírok felmászni. Cuscóban viszont annyi csillogó szemű utazóval találkoztam, akik a túráról lelkendeztek, hogy egyre inkább a gyaloglás felé billent a mérleg nyelve.
Vágólapra másolva!

A végső lökést az adta meg, hogy kiderült: csak akkor tudom látogatók nélkül lefotózni a rommezőt, ha napkeltekor érek oda. A vonattal vagy busszal érkezők egy közeli faluban éjszakáznak, ahonnan csak délelőtt megy fel busz a hegyre, amikor a terület már tömve van turistákkal. Úgyhogy nekivágtam.

Egy húszfős nemzetközi társaság tagjaként indultam el Cuscóból, a perui United Mice (Egyesült Egerek) iroda idegenvezetőjével és húsz hordárral. A fél ötös ébresztő és a hajnali zuhanyozás után buszra szálltunk, majd az Urubamba folyó mentén, kis hegyi utakon kanyarogtunk a túra kiindulópontjához.

Kétórás buszozás után megérkeztünk Ollantaytambóba, ahol mindenekelőtt megnéztük az inka romvárost. Ez az óriási romterület elsősorban erőd volt, itt aratták az inkák kevés győzelmük egyikét a spanyolok felett. A mai város ugyanott van, ahol az inka központ volt, ez az egyetlen hely Peruban, ahol a lakosság most is az ősi inka épületekben lakik. Bár a legtöbb házba mára bevezették a vizet és a villanyt, a város hangulata mégis időtlen.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Ollantaytambo eredeti inka falai (a galériához kattintson a képre!)

A falubeli gyerekektől hegymászó botokat vásároltunk, és vezetőnk, Efrain egy inka kútnál mindannyiunkat meglocsolt, hogy szerencsés legyen az utunk. Újabb buszozás után végre elértük a hidat, ahonnan a gyalogtúra indult. Ez a teljes birodalmat átszelő útrendszer (Camino del Inca) rendkívül fontos szerepet játszott az inka birodalom életében, amely fénykorában Quitótól (Ecuador) Santiagóig (Chile) húzódott.

Inka maratoni

Két főútvonala és számos mellékútvonala 40 ezer kilométer hosszan segítette elő az információ, az utazók és az áruk folyamatos áramlását. Az inka futók három nap alatt vittek el egy hírt Limából Cuscóba, míg ugyanez a spanyol lovasoknak két hétbe tellett. Az inka útrendszer bizonyos részei még ma is járhatók, a többit lerombolták, hogy megnehezítsék a spanyol hódítók dolgát. Leghíresebb szakasza a Cuscótól Machu Picchuig tartó Inka ösvény, amelyet mi is bejártunk.

Első nap csak egy három-négy órás bemelegítő sétát tettünk, de már ez is eléggé megviselte a csapatot. Egy amerikai lány nem bírta a kiképzést, visszament inkább Cuscóba, hogy vonattal jöjjön utánunk Machu Picchuba. A gyaloglás tehát kemény volt, de a látvány bőségesen kárpótolt minket, hiszen minden fordulónál más és más táj fogadott.

Kimerültség ellen rengeteg csokit ettünk, kellett az energia. Az is nehezítette a haladást, hogy percenként változott a klíma. A napon nagyon meleg volt, az árnyékban hűvös, így állandóan öltözni, vetkőzni kellett. Útközben volt ebéd, valóságos terülj-terülj asztalka egy tisztás közepén, színes abrosszal.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Az ellátásra egy szavunk sem lehetett (a galériához kattintson a képre!)

A húsz hordárból tíz a személyes holmikat és a sátrakat cipelte, a másik tíz a konyhafelszerelést: ételt, vizet, asztalokat, székeket, étkezősátrat. Nekünk csak a személyes holminkat kellett vinnünk, vizet, napolajat, szúnyogirtót, nassolnivalót, ruhákat, napszemüveget, fényképezőgépet, elemlámpát, útikönyvet, de bőven elég volt az is. Sok túrázó mindent maga cipelt. Én ezt végképp nem bírtam volna, meg aztán nem is bántam, hogy fizettem a segítőinknek, hiszen nekik ez a fő megélhetésük.

A hordárok teherbírása elképesztő, gyakorlatilag az egész utat futva teszik meg. A reggeli után, amikor a turisták szép nyugodtan nekivágnak az útnak, nekik még el kell mosogatni, össze kell pakolni az edényeket, lebontani a sátrakat, mindent összecsomagolni, majd loholni, hogy megelőzzenek minket, hogy mire az ebédhelyre érünk, már a terített asztalon gőzölögjön a leves. Délután ugyanez, azzal súlyosbítva, hogy mire a táborhelyre értünk, már a sátraink is álltak.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A hordárok gyakorlatilag futva teszik meg az utat (a galériához kattintson a képre!)

A második nap volt a legkeményebb, de egyben a legfelemelőbb is. Életemben először megtapasztaltam, milyen király érzés feljutni egy hegy csúcsára. Ott áll az ember csapzottan, kimerülten, fázósan a világ tetején, és ez semmihez sem hasonlítható. No, de ne siessünk előre. Reggel arra ébredtünk, hogy Efrain a sátor előtt kedvesen szólongat minket: Mit kértek, teát vagy kávét? Kokateát ittunk, amelyről azt tartják, ruganyossá teszi a lépteket.

Araszolva és cikcakkban

A bőséges reggeli után nekivágtunk az útnak, és hamarosan megpillantottuk a meghódítandó csúcsot, a Halott Asszony-hágót. Úgy 3000 méterről indultunk, és 4280 méter magasan volt a cél. Közel négy óra alatt jutottam fel, ezzel az előkelő utolsó előtti helyen végeztem a csoportunkból. A rengeteg fotózás is lassította a tempót, de valljuk be, anélkül sem döntöttem volna csúcsot. Odafent bevártuk egymást, az elsőként felérő srác kis híján halálra fagyott, mire mindenki befutott. Ha tízméternyi egyenes szakasz van az egész út alatt, sokat mondok.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A pihenők során a vezetőnk történeteket mesélt (a galériához kattintson a képre!)

Mindent bevetettünk, hogy könnyebb legyen. Kokalevelet rágtunk, megettünk egy mázsa csokit, mogyorót, mazsolát, sétáltunk lassan, gyorsan, hátrafele araszolva és cikcakkban (ez utóbbi a hordárok módszere). Próbáltunk beszélgetni, hogy jobban múljon az idő, aztán inkább csendben voltunk, hogy kapjunk levegőt. Majd kiugrott a szívem, sajgott mindenem, és hiába volt rajtam kesztyű, nagyon fázott a kezem. Inka jeleket festettünk a botokra, fohászkodtunk a naphoz, vicceket meséltünk. Egyre kisebb távokat tűztem ki magam elé, hol is legyen a következő pihenő. A végén már úgy voltam vele, csak még három lépés, aztán kis fújtatás. Oxigén egy szál se, a szél viszont egyre metszőbb volt. Amikor végre felértem a csúcsra, a többiek óriási üdvrivalgással köszöntöttek, nemcsak a csoporttársak, de az idegenek is.

Efrain átölelt, megveregette a hátam, arca sugárzott az örömtől. Mindig mindenkit ott várt az út végén, még ha az első és az utolsó befutó között két-három óra különbség volt is. Nem ült le, nem kezdett teázni, ott állt az ösvényen, hogy minden megtett távhoz gratuláljon nekünk. Elképesztő volt a lelkesedése, pedig már tíz éve vezeti ezt a túrát, évente 40-50 csoportot visz fel, átlag 20 fővel számolva ez összesen tízezer ember. De mindenki úgy érzi, mintha ő lenne Efrain számára az első és a legfontosabb.

A hegytetőn gyorsan felöltöztünk, mert farkasordító hideg volt, aztán jöhettek a csoportképek. Efrain tüzes vizet diktált belénk, hogy ne vacogjunk, és az első kortyot helyi szokás szerint a földre löttyintettük. Rövid pihenő után indulás lefelé, 3550 méterig. Azt hittem, ez már laza séta lesz, csakhogy az izmaink hozzászoktak a felfelé mászáshoz, a jó egyórás lefelé lépcsőzés remegő térdekkel és komoly fájdalmakkal járt.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A lefelé vezető út se sokkal könnyebb (a galériához kattintson a képre!)

Ebéd után félórás szieszta következett, majd nekivágtunk az újabb csúcsnak, amely már "csak" 3900 méter magasan volt. Útközben láttunk egy helyes kis romot, az Abra de Runkuracay nevű, kör alakú építményt. Efrain szokás szerint itt is elővette a térképét, a fotóalbumát és a könyveit (ezeket mindig magával cipeli), és az inkákról mesélt.

Este egy kis tó partján táboroztunk. Tudtuk, mi vár ránk, a második éjszaka hidegéről is sokat hallottunk már, és tényleg vacogott a fogunk. Vacsora alatt mindenkin sapka, sál, kesztyű, így szürcsölgettük a forró levest kis gyertyák fényénél. Ez a hátránya, ha nyáron jön ide az ember. Viszont télen, az esős időszakban térdig sárban kell végigdagonyázni az utat, az se jobb.

Nem sokan tudtak aludni, a legtöbben egész éjjel vacogtak. Engem szerencsére melegen tartott a jó kis hálózsákom, no meg a rum, amit lefekvés előtt fogyasztottunk. A hálózsákom külseje viszont csuromvíz lett reggelre, a páralecsapódás miatt. A sátrunk meg deres volt, csak azt csodáltam, hogy jégcsapok nem nőttek rajta.

Nyalókás séta

Palacsintát kaptunk reggelire, aztán lazán felsétáltunk a harmadik csúcsra. A felhőkkel egy magasságban jártunk, úgy éreztem, csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy elérjem őket. Ameddig a szem ellátott, óriási hegycsúcsok vettek körül. Efrain ismét sokat mesélt, a Sayajamarca tövében például megmutatta, hogyan öleli körbe az építmény a hegyet. Az inkák különösen szerették és tisztelték a természetet, soha nem rombolták volna le, inkább köré építkeztek. Mesélt az inkák áldozatairól is, ami mai ésszel talán furcsa, az ő világképükbe viszont tökéletesen illeszkedik. Az inkáknál ugyanis minden a reciprocitás elvén működött. Ha elveszünk a természettől (élelmet, köveket stb.), vissza is kell adni valamit.

A pihenő végén Efrain elővarázsolt a hátizsákjából egy nagy zacskó nyalókát, és kiosztotta. Boldogan vigyorogva sétáltunk tovább a többi vándor csodálkozó pillantásai közepette. A gyaloglást aznap az is segítette, hogy eredeti inka úton jártunk. Ez sokkal kímélőbb a térdnek, mint az a modern út, amelyen előző nap araszoltunk felfelé. Az inkák nem építettek meredek utakat, csak szelíden kanyargókat. A hegytetőn ismét szenzációs ebédet kaptunk, majd újra séta lefelé. Még egy romterület, Phuyupatamarca várt ránk, és egy rendkívül romantikus, erdős útszakasz.

Az utolsó táborhelyünk Winay Wayna romváros mellett volt úgy 2700 méteres magasságban. Útközben Efrain elejtett egy megjegyzést, hogy a tábor mellett van egy hostel, ahol hűtött sört is lehet kapni. Több se kellett a fiúknak, az utolsó kilométereket szinte futva tették meg.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Csúcsforgalom az inka ösvény utolsó kempingjében (a galériához kattintson a képre!)

Hajnali négykor ébresztő, hogy a napfelkelte már Machu Picchunál találjon minket. Forró zabkását kaptunk reggelire, aztán az elemlámpák fényénél elindultunk az utolsó túrára. Masíroztunk a hegytető felé, torkunkban dobogott a szívünk, mikor látjuk már meg a képekről oly jól ismert várost. Még egy utolsó, keskeny, meredek lépcsősor, és elértük a Nap kaput. A felkelő nap fényében ott csillogott előttünk a völgyben az ősi inka város, Machu Picchu, a természetnek és az embernek ez a lélegzetelállító közös alkotása.

Ültünk a lépcsőkön, és nem jutottunk szóhoz. Meglett, sokat látott utazók nyelték a könnyeiket. Mennyire más így érkezni meg valahova, ötven kilométer kemény gyaloglással a hátunk mögött. Ahogy újabb fáradt túrázók érkeztek, egymásra mosolyogtunk, és a csendet csak a fényképezőgépek halk kattogása törte meg.

Pezsgőfürdő

Nyitáskor lesétáltunk a romokhoz, Efrain körbevezetett minket, és csak mesélt, mesélt. A romok felfedezésének történeténél, az ismert tényeknél talán csak a kérdések izgalmasabbak. Hogy tudták megépíteni annak idején az inkák ezeket a kőbe vésett remekműveket, amikor még a kereket sem ismerték? Hogy tudták idecipelni ezeket az óriási köveket teherhordó állatok nélkül? Hogy tudták fémeszközök és malter nélkül egymáshoz illeszteni őket úgy, hogy ma, évszázadok múltán sem lehet egy pengét sem a kövek közé dugni? Nem tudjuk, és talán soha nem sikerül kideríteni.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Hogyan tudták mindezt felépíteni? (Galériához kattintson a képre!)

A csillagászok, papok és más tudósok közös remekműve ez. Ezt a csodát nem lehet sem megmagyarázni, sem elmesélni, sem lefotózni. Órákig bolyongtuk a völgyben, Efrain csak mosolygott az örömünkön. Megpihentünk egy félreeső zugban, majd Efrain hirtelen előhúzott egy üveg pezsgőt, jól felrázta, és kajánul lespriccelt mindenkit. Még erre is volt ereje, hogy számos térkép, könyv, nyalóka és ezer más dolog mellett ezt az üveget is végighurcolja az úton. Nem bántuk a locsolást, hiszen az a kis ragacsos pezsgő már igazán mindegy volt. Négy napja nem mosakodtunk, több rétegben tapadt ránk az izzadság, kosz, naptej és rovarirtó.

Bebuszoztunk a közeli városba, Aqua Calientébe, ahol félelmetes közelharcot vívtunk, hogy felférjünk a vonatra. Senkit nem érdekelt, hogy van jegyünk, sőt helyjegyünk, a vonat már érkezéskor tele volt, és rajtunk kívül százak próbáltak felkapaszkodni rá. Hordáraink keményen lökdösték a tömeget, hogy helyet szorítsanak nekünk, és sikerült is mindenkinek felpréselődni a vagonba. Másfél órás vonatozás után buszra szálltunk, így jutottunk vissza a lehető leghamarabb Cuscóba. Négy nap hegymászás után értékeli igazán az ember a forró zuhanyt, a vízöblítéses vécét és a puha ágyat, amelybe boldogan dőltünk be valamennyien.

Sok hely van a világon, ahol hegyet lehet mászni, de ilyen csodálatos, lélekemelő túra kevés akad. Bár elsősorban a Machu Picchu miatt utaztam Peruba, utólag úgy látom, az oda vezető út volt a legcsodálatosabb élmény.

Egy másik útvonalon megtett túráról Machu Picchuba korábbi beszámolónk itt olvasható, egy Machu Picchuról készített 16 gigapixeles fotó pedig itt nézhető meg.