Ometepe, a nicaraguai mesesziget

2013.06.07. 11:26

Panama helyett majdnem itt épült fel, és megalomán politikusi álmokban még ma is elő-előbukkan a világ legnagyobb csatornája, pontosabban annak hűlt helye. A Nicaragua-tónál jártunk.

 

Közép-Amerika legnagyobb tava, a Nicaragua-tó tizennégyszer akkora, mint a Balaton, de nemcsak a mérete miatt különleges. Eredetileg a Karib-tengerhez tartozott, csak a földfelszín lassú emelkedése vágta el a tengertől, a vize pedig szép lassan édesvízre cserélődött. A tóban cápák élnek, amelyek – más választásuk nem lévén – hozzászoktak az édesvízi léthez.

A tavat a San Carlosnál induló San Juan-folyó köti össze kelet felé a Karib-tengerrel, a nyugati partja pedig alig 25 kilométerre van a Csendes-óceántól. Mindezek miatt sokáig Nicaragua tűnt a Közép-Amerikát átszelő hajózási csatorna optimális helyének – végül aztán Panama lett a befutó. Ha másként történik, akkor ma a hatalmas tankerhajók a San Juan-folyón és a Nicaragua-tavon át jutnának el Rivasig, ahol egy 25 kilométeres zsiliprendszeren ereszkednének le a Csendes-óceánra.

Strand a Nicaragua-tó partjánForrás: Soltész Béla

A csatorna valószínűleg alapjaiban változtatta volna meg Nicaragua történetét. Nem Közép-Amerika legszegényebb országa lenne, hanem a leggazdagabbja, viszont az elmúlt száz évet az Egyesült Államok gyámsága alatt töltötte volna.

Érdekesség, hogy a nicaraguai vezetés mind a mai napig nem tett le a csatorna megépítéséről. Persze nincs rá egy vasuk sem, úgyhogy külföldi befektetőket próbálnak szerezni. Az utóbbi években kétféle híresztelés röppent fel ezzel kapcsolatban, az egyik szerint Oroszország, a másik szerint az Egyesült Arab Emírségek finanszírozná az építkezést. Mindezidáig egyikből sem lett semmi, ám a jövő útjai – jelen esetben csatornái – kifürkészhetetlenek.

Ometepe, a mesesziget

Csatorna hiányában tehát Nicaragua szegény maradt, mint a templom egere. A stratégiai helyen fekvő San Carlos nem vált porfészekből metropolisszá, és a tavon nem tíz percenként húznak el a hajók, hanem csak hetente kétszer. Costa Rica felől érkeztem ide, és hatalmas szerencsém volt, épp másnap indult a heti két hajóból az egyik. A felső fedélzeten csupán néhány nicaraguai utazott, akik rutinosan felaggatták függőágyaikat, és mély álomba merültek.

Nicaragua-tavi idillForrás: Soltész Béla

Rajtam kívül mindössze két turista volt a hajón, egy spanyol pár Burgosból, akikkel gyorsan szóba elegyedtem. Kiderült, hogy a tó közepén fekvő Ometepe-szigetre tartanak, ráadásul már foglaltak is szállást egy fincán (udvarház), egy kávéültetvényen, az egyik vulkán lejtőjén. Kérdezték, nem akarok-e velük tartani. Mivel nem foglaltam előre szállást, és aggódtam is egy kicsit, hogy hol fogok aludni, azonnal igent mondtam, és a továbbiakban megkönnyebbülve néztem azt a rózsaszín és lila színkavalkádot, amivé a naplemente változtatta a tó fölött az eget.

Amikor éjjel kettőkor végre partot értünk a szigeten, már semmi más nem érdekelt, csak hogy a kikötőbe értünk küldött, szakadt Toyota pick-up ne essen darabokra az iszonyatosan rázós úton. Nem volt más vágyam, mint eljutni a Finca Magdalenába, és mielőbb ágyba bújni.

Egy óra zötykölödés után megérkeztünk, további tizenöt perc után előkerült a gondnok, és megmutatta a szobáinkat. A helyiség eredetileg pajta lehetett, kinyitható kórházi ágyak voltak benne, de nekem teljesen mindegy volt, bedőltem az egyikbe arccal előre. A gondnok még visszajött, hogy figyelmeztessen, torlaszoljam el az ajtót éjszakára, különben bejön az ormányos medve, és megeszi a kajámat. – Nem érdekel, egye meg nyugodtan – dünnyögtem. – A fogkrémjét is megeszi – erősködött a gondnok. – Rendben, akkor eltorlaszolom – mondtam, csak hogy végre békén hagyjon. Az ajtó elé tettem a hátizsákomat, és visszadőltem az ágyba.

Egy huncut ormányos medve (coatí)Forrás: Soltész Béla

Reggel, amikor kiléptem a tornácra, azt hittem, a kukásautó a szobám elé borította ki a teljes rakományát. Hamarosan felfedeztem a bűnöst, az ormányos medvét (coatí), amely körülbelül fél méter hosszú, olyan, mint egy kisebb kutya, égnek álló farokkal. A későbbiekben nagy haverok lettünk, annak ellenére, hogy a coatí nem csak úgy tessék-lássék harapdál játék közben, mint egy kutya, hanem tiszta erőből. A hátizsákomban erjedésnek indult banántól viszont határozottan lenyugodott, és békén hagyott, úgyhogy végre szétnézhettem a tágas udvarházban.

A Finca Magdalena, amely az Ometepe szigetét alkotó két vulkán közül a kisebbik tövében épült, elképesztő hely. Az épület mögött az árnyékos erdőben kávébokrok nőnek, az épület előtt guajava- és mangófák váltakoznak mindenféle trópusi virágokkal. A tornácon már ott reggelizett az előző nap a hajón megismert spanyol pár – Carlos és Olga – illetve két amerikai, egy francia és egy kolumbiai származású kanadai. Gyorsan összehaverkodtunk, és az amerikaiak megkérdezték, van-e kedvem megmászni velük a vulkánt. – Mikor? – kérdeztem. – Most, reggeli után – mondták ők. – Mindjárt jön a túravezető, öt dollárt kell neki fizetni fejenként.

Kilátás a Finca Magdalena teraszárólForrás: Soltész Béla

Bőgőmajmok üvöltése

Az öt dolláros tarifa az egész napos programért elég kedvezőnek tűnt, úgyhogy nem sokat gondolkodtam, nekivágtam a vulkánnak az amerikaiakkal. Az ösvény elég barátságosan indult: „Tilos lőfegyverrel az erdőbe lépni” – hirdette egy felirat. Ezután kávébokrok és kakaófák között vezetett az út körülbelül fél órán át. Sajnos a kiépített túraösvény ezt követően véget ért, és megkezdődött az igazi vulkánmászás.

Tilos lőfegyverrel az erdőbe lépni - hirdeti a feliratForrás: Soltész Béla

Négy órán keresztül kommandóztunk felfelé sziklák, óriásfák és csuromvizes páfrányok között. Néhányszor azért a túravezető hajlandó volt megállni, és hagyni, hogy levegő után kapkodjunk – pláne, ha felbukkant valami állat a fák tetején. Ometepe erdeiben szép számmal élnek bőgőmajmok, amelyek onnan kapták a nevüket, hogy olyan hangot adnak ki magukból, mint egy halálra sebzett ork. Az artikulálatlan üvöltést hallgatni a ködös erdőben elég nyugtalanító érzés, úgyhogy a túravezető, amint meglátott egy bőgőmajmot a fán, azonnal megmutatta nekünk. A bőgőmajom akkora, mint egy macska, és egyáltalán nem agresszív, csak a hangja olyan, mintha legszívesebben az egész világot cafatokra tépné.

Ködben, sárban, a bőgőmajmok üvöltése közepette végül sikerült felérnünk a vulkán tetejére. A kráterben egy apró, kristálytiszta lagúna bújt meg, a víz partján pedig olyan zöld volt a pázsit, mint egy golfpályán. Kilátás sajnos nem volt, a vulkán mindvégig, amíg másztuk, felhőkbe burkolózott, úgyhogy nem láttunk tovább húsz-harminc méternél. Pedig, ha tiszta lett volna az idő, láthattuk volna a körös-körül elterülő Nicaragua-tavat, és azon túl talán még a Csendes-óceánt is. Ennek hiányában viszont csak feküdtünk fél órán át a fűben, aztán összegereblyéztük magunkat a romjainkból, és újabb négy óra leforgása alatt visszaereszkedtünk a fincára.

Idill vulkánnalForrás: Soltész Béla

Biciklivel a mocsárban

Másnap megelégedtem volna azzal, hogy az izomlázamat kenegetem a tornácon, iszom a (meglepően jó) nicaraguai Toña sört, és csirkecsontokat dobálok az ormányos medvének, de újabb túrameghívást kaptam, ezúttal a spanyoloktól. Carlos és Olga talált egy mountainbike-kölcsönzőt a faluban, egy bicikli öt dollár egy napra. Rendben, válaszoltam, és már indultunk is. Hamar kiderült, hogy a mountain bike elnevezés elég nagy túlzás, az ütött-kopott bicikliken nem működött a váltó, a lánc rendszeresen leesett, lengéscsillapításról meg már eleve szó sem volt. Mindenesetre kikölcsönöztünk három biciklit, és útnak indultunk, hogy bejárjuk a szigetet, Carlos és Olga viszont három kilométer után feladta.

Mentségükre legyen mondva, hogy épp egy nagyon szimpatikus tóparti plázs mellett tekertünk, amikor bedobták a törülközőt. Mivel még dél sem volt, elbúcsúztam tőlük, fürdés helyett ugyanis szerettem volna eljutni a Charco Verde nevű mocsárba, ahol a Lonely Planet szerint mindenféle különös vízimadarak költenek. A spanyolok tehát kifeküdtek a fekete, vulkáni homokra süttetni a hasukat, én meg tovább pedáloztam – húszpercenként meg-megállva, hogy visszarakjam a leesett bicikliláncot.

A Charco Verde-mocsárForrás: Soltész Béla

Másfél óra alatt eljutottam Charco Verdébe, és a látvány bőven megérte az erőfeszítést, vagy inkább a bosszankodást, amit a rozoga bicikli okozott. Hatalmas fák, buja aljnövényzet és itt-ott felröppenő madarak tenyésztek a mocsárban. Annyi volt csak a probléma, hogy az esős évszak miatt kábé két méterrel magasabban állt a víz szintje, mint egyébként, úgyhogy a sétaút egy helyen járhatatlanná vált az átfolyó iszaptól. Szerencsére volt egy másik ösvény is, így nem sokat gondolkodtam, elindultam azon. Egy idő után gyanús lett, hogy ez talán mégsem túraösvény, hanem valami vadállat csapása. Nem baj, gondoltam, csak nem tévedek el egy ilyen kis szigeten, és haladtam tovább előre.

Amikor összegörnyedve kellett átverekednem magam a bokrok alatt, akkor már biztos voltam benne, hogy az út, ha volt is, már legalább negyed órája véget ért. Csak azért sem fordultam vissza, és a végén kiértem a tóhoz. Abszolút megérte, a teljesen néptelen partszakasz hihetetlenül nézett ki a bedőlt fákkal, a röpködő madarakkal és háttérben a vulkánnal, amelyet előző nap megmásztam. Elücsörögtem egy fél órát a parton, aztán elindultam visszafelé, mert már kezdett sötétedni.

Éjszakai kalandtúra kivilágítatlan disznókkal

Mire kiértem a mocsárból, töksötét lett. A biciklin természetesen nem volt lámpa, úgyhogy csak akkor tudtam tekerni, amikor volt beton az úton, mert a földes-kátyús részeken valószínűleg azonnal arcra estem volna. Közvilágítás nem volt, még a százfős kis falvakban sem, ellenben rengeteg ember, ló és disznó kószált összevissza az úton. Furcsa, de egyáltalán nem féltem. Hiába voltam egyedül egy rozzant biciklin, lámpa nélkül Nicaraguában, valahogy éreztem, hogy nem lehet bajom. Ometepe annyira békés, annyira meseszerű, fel sem tételeztem, hogy esetleg bárki a helyiek közül elém ugrana, hogy pénzt vagy életet. A legvalószínűbb problémának az tűnt, hogy defektet kapok, vagy nekimegyek egy kivilágítatlan disznónak, de szerencsére egyikre sem került sor.

Ezt a vulkánt másztam megForrás: Soltész Béla

Carlos és Olga nagyon megörült, amikor – valamikor éjfél táján – hazakeveredtem a Finca Magdalenára. A kolumbiaival már épp azt tervezték, hogy a keresésemre indulnak, csak szerencsére ehhez is ugyanolyan hispán kényelmességgel álltak hozzá, mint a biciklizéshez. Előbb megvacsoráztak, aztán megitták a vacsorához járó, fejenként egy liter Toña sört, aztán még egyet. Úgyhogy amikor hullafáradtan megérkeztem, legalább annyira örültek annak, hogy élek, mint annak, hogy nem kell miattam nekiindulni az ometepei éjszakának. Én meg két kalandos nap után végre átvettem az ometepei életritmust, és csak nyakaltam a Toñát a tornácon a kedvesen bizarr, spanyol és kolumbiai mesefigurákkal a mesebeli kávéültetvényen, a két vulkánból álló mesebeli szigeten a Nicaragua-tó közepén. És persze dobáltam a csirkecsontokat az ormányos medvének, ennek a bizarr, mesebeli állatnak.

Az Ometepe-sziget két vulkánja mögött lenyugvó napForrás: Soltész Béla

Aztán másnap elhagytam Ometepe szigetét, és áthajóztam oda, ahol a csatorna kezdődött volna, ha megépül: Rivasba. Az elvarázsolt vízivilág véget ért, kezdődött a zajos, kaotikus Nicaragua, és már aznap este nosztalgiával gondoltam vissza a meseszigetre. Mind a mai napig nem értem, miért nem ragadtam ott hosszú hónapokra vagy akár évekre. Sok gondom nem lenne, az biztos, legfeljebb azon bosszankodnék néha, hogy az ormányos medve már megint szétcincálta a szemetesvödör tartalmát. Azt meg azért, valljuk be, ki lehet bírni.