Kurblis számítógépről küldtem haza levelet

Burma
Vágólapra másolva!
Aranyozott pagodák kivilágítatlan, kátyús utak mentén. Sáfrányszínű köntösbe bújt szerzetesek és skót szoknyás férfiak. Poros utakon ballagó bivalycsordák, bicajozó tömegek és konflisok. Elképesztő szegénység, de sehol máshol nem tapasztalt kedvesség. Mindennapi atrocitások, mégis mintha ismeretlen lenne a stressz. Ez Mianmar, a világ egyik legellentmondásosabb országa.
Vágólapra másolva!

A ranguni repülőtéren Mie Mie, egy helyi utazási iroda képviselője fogadott a vízumommal. Mivel Magyarországon nincs követség, az interneten intéztem a papírokat. Volt egy kis drukk bennem, hiszen ez volt az első ilyen jellegű virtuális ügyintézésem, de minden tökéletesen működött.

Sáfrányszínű köntösbe bújt szerzetesek (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Az első nap lassan indult, csak a pár saroknyival arrébb található Sule-templomig jutottam el, ott leültem, és órákon keresztül csak néztem az élet folyását, igyekeztem magamba szívni a város hangulatát. A Sule-templom a város közepe, olyan, mint nálunk a Clark Ádám tér: itt ez a legenda szerint 2500 éves templom jelenti a nullás kilométerkövet. Mindig elcsodálkozom, hogy az otthoni pörgős életből kiszakadva néhány óra alatt mennyire le tudok lassulni. Ha Délkelet-Ázsiába érkezem, könnyen rám ragad a helyiek ráérős életformája.

Diktatúrában élnek, mégis boldogok

Este találkoztam a csoportommal, ugyanis az interneten befizettem egy körútra. Pont egy tucatnyian voltunk, fele lány, fele fiú, hat különböző országból, huszonévesektől hatvanasokig, szóval igen vegyes társaság. Egy ausztrál kalandtúracég utasaiként jártuk körbe az országot, még magunk is kissé bizonytalankodva, etikus-e egyáltalán itt vakációzni. Az utazók körében gyakori kérdés, szabad-e egyáltalán Mianmarba (korábbi nevén Burmába) utazni. Az ország ugyanis 1962 óta katonai uralom alatt áll, és számos utazó bojkottálta az országot az emberi jogok megsértése, a már-már rabszolgaságot idéző közmunkák és az etnikai tisztogatások miatt.

Egyöntetű a vélemény, hogy a mianmari katonai rezsim az egyik legelnyomóbb a világon, amely különösen kegyetlen a nőkkel és a gyerekekkel. Mások azok a véleményen vannak, hogy mindezek ellenére a helyieknek fontos a nyugati utazókkal való személyes kapcsolat, és a turistáktól származó bevétel az állam mellett számukra is hasznos. Az utóbbi néhány évben jelentősen javult a helyzet, így számos, addig az országtól elzárkózó nyugati utazási iroda vette fel Mianmart új célpontnak. Átgondolva a pro és kontra érveket, úgy döntöttem, el kell oda utaznom, megnézni az ország egyedülálló látnivalóit, és találkozni, beszélgetni az emberekkel.

Órákon keresztül csak néztem az élet folyását (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Az olcsósága miatt közkedvelt Délkelet-Ázsiában itt van a legkevesebb turista és a legkisebb nyugati hatás, ami abból is látszik, hogy a helyiek nem farmerben és baseball sapkában járnak, hanem longjiban, azaz amolyan skót szoknyában. A férfiak is. Kifejezetten jól áll a keskeny csípőjükön a szorosra tekert, bokáig érő szoknya. De nem csak ez tűnik fel egyből az ide érkezőknek. A másik jellegzetesség a sok fehérre kent arc. Az asszonyok (de sokszor a férfiak is) smink és napvédő krém gyanánt a thanakafa nedvét keverik össze pálmaolajjal, és ezt a krémet kenik az arcukra.

Ami mellbevágó az országban, az az elképesztő barátságosság és kedvesség légköre, különösen a politikai körülmények ismeretében. Egyszer tanúja voltam egy kereszteződésben autós és bicajos koccanásának. Gyakorló budapesti sofőr lévén görcsbe rándult a gyomrom, és földbe gyökerezett lábbal vártam, ahogy ordítva egymásnak rontanak. Erről szó sem volt. Alig győztek egymástól bocsánatot kérni, és mindkét felet láthatóan inkább az érdekelte, a másiknak nem esett-e baja, miben segíthet.

A thanakafa nedvét naptejnek használják (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Pedig a burmaiaknak minden okuk meglenne, hogy frusztráltak legyenek: az egykor virágzó országban ma az egyszerű emberek éhbérért dolgoznak, és kénytelenek eltűrni a hatalom atrocitásait. Mégsem találkoztunk soha agresszivitással, keserűséggel, amerre jártunk, rengeteg szeretettel vettek körül minket, és láthatóan egymáshoz is így viszonyultak. Az országba szervezett utak zöme három részből áll: Mandalaj környéke, Bagan és az Inle-tó a három fő attrakció, természetesen a főváros csillogó templomai mellett. Mi is ezeket jártuk végig, amit a végén megtoldottam egy kis tengerparti pihenéssel.

Hatvan tonna aranylevél

Idegenvezetőnk, Zav ropogósra vasalt fehér ingben és kék-barna kiskockás szoknyában üdvözölt minket, és már indultunk is a főváros nevezetességeihez. A fő attrakció a Svedagon-pagoda, melynek 98 méter magas központi arany sztúpája körül számtalan pavilon, szobor, kisebb sztúpa áll, összességében 60 tonnányi hajszálvékony aranylevéllel díszítve. Az elképesztő csillogás szöges ellentétben állt azzal, hogy előző este majd a bokám törtem a kátyús járdán, az éjszakai közvilágítás ugyanis itt ismeretlen fogalom.

A Svedagon-pagoda aranytornyai (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A városnézés végén magamhoz vettem az otthonról hozott régi National Geographic-példányokat, és sétálgattam az utcán, olyanokat keresve, akik tudnak, vagy épp tanulnak angolul. A világon sehol nem láttam annyi utcai könyvárust, mint Mianmarban, imádnak olvasni, de nehezen jutnak angol nyelvű irodalomhoz. Kiosztottam az újságok nagy részét (párat meghagyva Zavnak), és ezzel nemcsak hálás mosolyokat zsebeltem be, hanem a csomagom is egyharmaddal könnyebb lett.

Vonattal utaztunk tovább Mandalajba. 1885-ig, az utolsó király uralkodásáig ez volt az ország fővárosa, amikor is a britek gyarmatosították Burmát. A hatvan évig tartó angol jelenlét egyrészt a zöldellő parkokban megbúvó régi villákban érhető tetten, másrészt abban, hogy a bringa mellett a konflis a legnépszerűbb tömegközlekedési eszköz a városban.

Mandalaj közelében számos érdekes látnivaló található, ezek közül mi Mingunba kirándultunk, egy félig felépített óriási templomhoz. 1790-ben kezdtek hozzá a 150 méter magasra tervezett templom építéséhez, de több ezer rabszolga munkájával is csak az egyharmada készült el. Az építést elrendelő király 1819-ben meghalt, ekkor abbamaradtak a munkálatok, a félkész építményt két évtized múlva egy földrengés is megrongálta. Ezzel együtt is fotogén, akárcsak a környék.

A világ leghosszabb tikfahídja (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Másnap kocsit béreltem angolul tudó sofőrrel, szabadprogram volt ugyanis, és kinéztem magamnak néhány, városon kívüli látnivalót. Először megálltunk a város déli részén levő Mahamuni Pajánál, Mandalaj legfontosabb templománál, ahol egy 4 méter magas, több száz éves Buddha-szobor áll, melyet több centiméter vastagon borítanak a rá ragasztott aranylapocskák. Innen egy régi fővárosba, Amarapurába mentünk, mely a világ leghosszabb, 1,2 km hosszú tíkfahídjáról nevezetes. Csodálatos volt a fény, úgyhogy nem győztem fotózni, ahogy átsétáltam a túlparton levő faluba, majd vissza.

A következő megálló Inva volt, az ország egykori fővárosa. Csak a folyópartig tudott vinni az autó, innen csónakkal kellett átkelni a túlpartra, ahol lovas szekerek vártak az utazókra. Én is kibéreltem egyet, ugyanis csak ezzel lehet megközelíteni a sziget látnivalóit. A legérdekesebb egy eredeti állapotban megmaradt ősi fatemplom, amely 1834-ben épült, és hét faoszlop tartja. Szerencsére rajtam kívül csak két látogató volt az egész komplexumban, így fantasztikus csend és nyugalom fogadott. A templom egyik sarkában iskolát rendeztek be, itt olvastak a kis nebulók.

Ahol elveszett Rejtő cirkálója

A következő nap hajnalban keltünk, mert hatkor már be kellett csekkolni a hajónkra: az Irravadi folyón hajóztunk Bagan felé. A folyón, ahol Rejtő néhány örök klasszikusa játszódik. El is hoztam magammal az egyiket, Az elveszett cirkáló-t, kifejezetten azért, hogy itt olvassam újra. Az utazások alatt sokszor hátrahagyom a könyveket, jó lesz majd másoknak, de itt kétséges volt, vajon egy magyar nyelvűt ki tud majd hasznosítani. Ez a kérdés hamar megoldódott, ugyanis a hajón egy egész magyar diákcsoport volt tanulmányi kiránduláson a Kolumbusz Gimnáziumból, akik nagyon megörültek a könyvnek, mikor végeztem vele.

Bicajokkal indultunk el felfedezni Bagan 3000 temploma közül egy tucatot. Sajnos rettenetesen megfáztam, és fájó torokkal, köhögve, lázasan homokos talajon bicajozni nem éppen a legjobb, de ha muszáj, hát muszáj. A 11-13. században épült templomok 42 négyzetkilométer területen helyezkednek el, ez az óriási templomgyűjtemény talán csak Angkorhoz hasonlítható. Olyan, mintha Európa összes katedrálisát összegyűjtenék Manhattan szigetén. Este interneten küldtem haza híradást a rokonoknak, barátoknak. Az áram ugyan elment, de ha az ember fizetett a generátorért, akkor működött a terminál. Még úgyse írtam soha kurblis számítógépen.

Kurblis számítógép (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Hosszú, fárasztó, 12 órás buszozás után érkeztünk meg az Inle-tóhoz. Ez alatt mindössze úgy 320 kilométert tettünk meg, de elképesztően kátyús volt az út, már ahol lehetett útról beszélni. Érdekes egyébként, hogy bár az országban a jobb oldalon közlekednek, az autók mégis jobbkormányosak. Az átállás ugyan már 1969-ben megtörtént, a sofőrök még nem barátkoztak meg az új autókkal, továbbra is ragaszkodnak a jobb oldali kormányhoz. Mivel így nem látnak előzni, egész kis jelrendszert dolgoztak ki, hogy az előttük-utánuk jövő autóknak milyen villogásokkal jelzik, szabad-e a pálya.

Három négyszemélyes hajóval indultunk neki felfedezni a tavat és környékét. Ragyogó napsütés, azúrkék tó, zöldellő hegyek, pálmakunyhók, integető gyerekek, hálójukat kivető halászok - mintha csak megrendezték volna nekünk a tökéletes fotótémákat.

A jellegzetes halászcsónak (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Megnéztünk néhány szövőműhelyt, piacokat, templomokat, és egy cölöpökre épült kunyhóban ebédeltünk. Az utolsó megállónk egy régi kolostor volt, ahol az unatkozó szervezetesek betanítottak néhány macskát karikákon átugrálni, nagyon édesek volt a mini cirkuszi oroszlánok.

Reggel elhagytuk e csodaszép helyet, búcsút intettünk a szálloda barátságos személyzetének, és az Air Bagan járatával visszarepültünk Rangunba. Innen hazautaztak a többiek, de én még elugrottam pár napra a tengerpartra, a Bengál-öbölbe. A mintegy 40 fős belső járatról csak talán tízen szálltunk le a kis vízparti reptéren, a többiek utaztak tovább egy másik városba. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz tömeg, ha napi 10 fő érkezik a három kilométeres strandra, nem fogjuk zavarni egymást. De amit találtam, az minden álmomat felülmúlta: hófehér szikrázó homok, pálmafák, csodaszép tiszta víz, és szinte sehol egy lélek.

A partot a luxusszállodák közösen használják a helyiekkel, miközben heverésztem, néha elvonult előttem egy-egy ökrös szekér vagy pár iskolás gyerek. Az egyetlen stresszhelyzet napokig csak az volt, nehogy a fejemre pottyanjon egy kókuszdió. Vacsorázni a szálloda előtti éttermek egyikébe mentem, ahol az imádott tengeri herkentyűim sora várt rám, baráti áron. Mivel nem volt nagy forgalom, néha nekem kellett felébreszteni a szunyókáló szakácsot.

Nincs tömeg a strandon (Galériáért kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Vannak csodaszép országok, a dobogó legfelső fokán szerintem Új-Zéland áll. Vannak izgalmasak, amelyeket nem lehet megunni, szerintem itt Japán viszi el a pálmát. Vannak olyanok, melyek mélyen megindítják az embert, ezért volt számomra minden idők legjobb utazása Tibet. És vannak országok, ahol egyszerűen otthagyja az ember a szíve egy darabkáját. Számomra ilyen volt Mianmar.

Korábbi élménybeszámolóink itt olvashatók Rangunról és az Inle-tóról.