Szentpétervár letaglóz, de élvezed

2013.10.20. 11:01

Észak Velencéje? Nem igazán. Szentpétervár igazi európai metropolisz, ahol feltűnő békében él együtt a szovjet és a cári múlt, a vörös csillag jól megfér a kereszttel, a hangulata azonban kicsit sem hasonlít az olasz városéra. Lenyűgöző látnivalóban nincs hiány, csak arra kell felkészülni, hogy a birodalmi monumentalitás szinte agyonnyomja az embert.

Hajmeresztő féktávok, félméteres követési távolság, 140 km/óra a belvárosban: ez az első élményünk Szentpétervárról. Miután a repülést túléltük, a szállodából értünk küldött, mogorva sofőr, aki a Pulkovo terminálján köszönés helyett egy kurta morgással nyugtázta, hogy mi leszünk az utasai, éppen megpróbál megölni minket. Vagy legalábbis piszokul ránk ijeszteni. A feleségem kezét fogva nyugalmat erőltetek magamra, és fapofával bámulok kifelé a forgalomban veszettül cikázó, sikítva kínlódó VW Polo Sedan ablakán, miközben odakint színes foltokká összemosódva suhannak el a Moszkovszkij Proszpekt házai. Csak azért sem szerzem meg azt az örömöt a tükörbe be-bepillantó sofőrnek, hogy ijedten összehúzom magam a hátsó ülésen. De azért, mi tagadás, a hotelhez megérkezve jólesik mélyen beszippantanom a közelben hömpölygő Néva illatát.

A járműpark is árulkodik Szentpétervár társadalmi sokszínűségéről - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

A közlekedési kultúra az első, ami Oroszország történelmi fővárosába megérkezve sokkolja az embert. Közel-keleti káoszról nincs szó az utakon; egyszerűen csak mindenki ijesztően gyorsan vezet. A járműpark Ladák, Fordok, Ferrarik, Bugattik és BMW-k meglepően sokszínű egyvelegéből áll. Nyugat-Európa leggazdagabb városaiban sem lehet különlegesen drága autókat látni olyan koncentrációban, mint itt, és a büszke tulajdonosoknak szemlátomást eszük ágában sincs beletörődni, hogy a KRESZ bosszantó szabályai szerint a szupersportkocsijaikat a dugóban való araszolásra kellene pazarolniuk. Nem véletlen, hogy a YouTube tele van az őrült oroszországi balesetekről készült videókkal: aki nem telepít kamerát az autójába, annak nincs sok esélye a biztosítónál. Az útikönyv előrelátóan figyelmeztet, hogy Szentpéterváron a turista legnagyobb ellensége az autós, de ebből a szempontból kellemesen csalódunk, mert akárhányszor megjelenünk egy zebránál a hat nap alatt, azonnal előzékenyen átengednek minket. Persze lehet, hogy csak szerencsénk van.

Merre induljon el az ember egy csaknem ötmilliós nagyvárosban? A komoran borongós, esővel fenyegetőző időben az Ermitázs tökéletes célpontnak tűnik. A szállodánktól látszik is a patinás múzeumnak otthont adó Téli Palota összetéveszthetetlen zöldje. Két-háromszáz méternyi séta az egész, de Szentpéterváron ennyi is elég, hogy teljes súlyával ránk szakadjon a hihetetlenül gazdag orosz történelem. A Palota térhez vezető Millionnaja ulicát, azaz a Milliomosok utcáját szegélyező palotákban egykor a cári családhoz közeli arisztokrácia élt. Elhaladunk az 1905. január 9-i véres vasárnapon a fegyvertelen tömegbe lövető Vlagyimir Alekszandrovics nagyherceg és fényűző estélyeiről híres felesége, Maria Pavlovna háza előtt; nem sokkal arrébb Putyatyin háza áll, ahol 1917-ben aláírták a Romanov-ház trónfosztásáról szóló nyilatkozatot. Szimbolikusan is bejárjuk azt az utat, amelynek döntő állomása a Téli Palota ostroma volt.

Az Ermitázs frusztráló

A tágas Palota téren ma már nem sok emlékeztet az akkori eseményekre. Az egyik oldalról a rikítóan sárga, félköríves vezérkari épület, a másikról a Téli Palota által közrefogott tér közepén a Napóleont legyőző I. Sándor 47 méter magas oszlopa emelkedik. Egyetlen, 600 tonnás gránittömbből faragták ki, amivel a világ legnagyobb, egy darabból álló emlékművének számít. Maga a tér is a méreteivel éri el a letaglózó hatást: mint Oroszországban jóformán minden, ez is valószerűtlenül hatalmas, és most éppen még nagyobbnak tűnik amiatt, hogy a szemerkélő esőben csak néhányan lézengenek rajta. A gigantománia nem a sztálini ipar találmánya volt.

A Téli Palota, ahol a világ egyik leghíresebb múzeuma, az Ermitázs található - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

Ez az Ermitázsban még nyilvánvalóbbá válik. A földkerekség egyik legjelentősebb galériájában nehéz eldönteni, hogy mi is itt az igazi látnivaló: a kiállítás, vagy a palota annak otthont adó, elképesztően díszes termei. Olyan érzésem támad, mintha Versailles-t vagy Schönbrunnt látnám a ki tudja, hányadik hatványra emelve; ilyen gátlástalan fényűzésnek eddig legfeljebb az isztambuli Dolmabahce palotában voltam tanúja. És a pompázatos, mesébe illő díszletbe rejtve ott találjuk az elmúlt évszázadok képzőművészeti, különösen festészeti remekeit. A gyűjteményt Nagy Katalin cárnő még a 18. század második harmadában alapította, és az utódai is rákaptak a műkincsek ízére. A Szent család Raffaellótól, a Madonna gyermekével Leonardótól, Caravaggiók, Fra Angelicók, Rubensek, Van Dyckek, Rembrandtok, El Grecók, Brueghelek, Renoirok, Cézanne-ok, Monet-k, Manet-k, Van Goghok, Gauguinek - jóformán nincs olyan jelentős alkotó, akinek a képeire ne lehetne rábukkanni a szövevényes barokk folyosókban és termekben csavarogva.

A Louvre-ban, az Uffiziben meg a British Museumban szerzett tapasztalataimból okulva lélekben már előre igyekszem arra trenírozni magam, hogy egyetlen nap alatt úgysem lehet mindent végignézni itt, de ez sem segít: néhány óra után szinte pánik lesz úrrá rajtam a bőség zavarától. Mégis, mit hagyjunk ki, ha már eljöttünk idáig? Amikor csak húsz percünk marad, mielőtt indulnunk kell az esti balettre, még gyorsan eldöntjük, hogy felszaladunk a felső emeletre, ahol a 19-20. századi műalkotásokat őrzik. Nem, Picassót és Gauguint mégsem lehet kihagyni; hát persze, hogy nem végzünk időben.

Ezt a folyosót a vatikáni múzeumokról mintázták, csak néhány részletet kicseréltek rajta - a galériához kattintsonForrás: Farkas Péter (Origo)

A pétervári balettet megnézni Budapesten még jó ötletnek tűnt, de szürreális élmény lett belőle. Először is, augusztus vége már az utószezon, úgyhogy az előadást kitelepítették egy régebbi színházba. Ami önmagában nem zavaró, sőt: A hattyúk tavához illőbb helyszín ez, mint egy szocreál nagyterem. Csakhogy ez a színház úgy fest, mint egy használaton kívüli, pókhálókkal beszőtt raktárépület, ahová a turisták kedvéért sebtében összeharácsolták a székeket a közeli általános iskolából. Ráadásul mi naivan úgy gondoltuk, hogy a balettre mégiscsak illik tisztességesen felöltözni, a termet megtöltő, nyilván páneurópai körúton lévő japánok zöme viszont szemlátomást egy hokimeccsről esett be ide; az előttünk ülő nő legalábbis a háromcsíkos márka nálunk már csak kínai piacokon kapható, legprosztóbb suhogós melegítőjében feszít, és ezzel cseppet sem lóg ki a társai közül. Noha egyáltalán nem vagyok sznob (ahogy a vicc mondja: kérdezzenek meg bárkit, aki számít!), kissé zavar az is, hogy mindenki fesztelenül jön-megy a széksorok között, tabletekkel meg egyéb ketyerékkel videózva a színpadot. Az összhatás így elég kiábrándító. Még az a szerencse, hogy az előadás kifogástalan: a zene pazar, a hattyút játszó táncosnő pedig olyan bámulatos könnyedséggel repked és forog a levegőben, mintha a gravitáció csak a földhözragadt nyárspolgárok szánalmas rögeszméje lenne.

Jeszenyint is megölték, mint Dianát

Szentpétervár elképesztően gazdag kulturális emlékekben, ezért könnyű megfeledkezni róla, hogy maga a város tulajdonképpen nem is olyan öreg - alig háromszáz éves. A Szent Izsák-székesegyházhoz vezető utcák egyikén, a Malaja Morszkaja ulicán elsétálunk a ház mellett, amelyben Gogol az Egy őrült naplóját írta. Dosztojevszkij néhány épülettel arrébb lakott, amikor letartóztatta a cári rendőrség - talán ugyanezen a járdán vezették el a börtön felé -, Csajkovszkij pedig ebben az utcában halt meg.

A Szent Izsák-székesegyház akkora, hogy szinte mindenhonnan közelinek látszik - a galériához kattintsonForrás: Farkas Péter (Origo)

Az eső elől bemenekülünk egy cukrászdának álcázott étterembe, hogy felmelegítsük magunkat egy kupica vodkával, és együnk hozzá egy kis okroskát, vagyis kvasz alapú hideg levest. Távozóban észrevesszük Szergej Jeszenyin apró emléktábláját a ház falán; kiderül, hogy ez volt az egykori Hotel Angleterre, melynek egyik szobájában a költő - mellesleg a híres amerikai táncosnőnek, Isadora Duncannek, majd Lev Tolsztoj unokájának, Szofja Andrejevnának a férje - 1925 végén felakasztotta magát. Mivel Jeszenyin verseit mindketten különösen szeretjük, megkérdezzük a teraszra éppen kilépő pincért, hogy pontosan mi van kiírva az emléktáblára. "Az, hogy itt fejezte be tragikus életútját a költő, Szergej Jeszenyin" - feleli tárgyilagosan a kábé huszonöt évesnek tűnő, alacsony srác, aztán bizalmaskodva talán a kelleténél is több részlettel szolgál. "Ha utána olvastok, mindenhol azt írják, hogy öngyilkos lett, de ez nem igaz" - folytatja komolykodó arccal. "Az előző életemben is itt dolgoztam, és Szergej jó barátom volt. Tudom, hogy ugyanúgy a kormány ölette meg, mint Michael Jacksont és Dianát." Ühüm. A mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy ezt viccnek szánta-e...

A szomszédos Szent Izsák-székesegyház impozáns kupolája a belváros szinte összes pontjáról látható, ezért mindenhonnan közelinek is tűnik. Ez azonban olyan optikai csalódás, amelyért a naiv turista a talpával fizet: az épület jellemzően oroszos méretei torzítják a perspektívát. Az Auguste Montferrand által a 19. század közepén tervezett, negyven éven át épült székesegyház annyira hatalmas, hogy olyan hatást kelt, mintha a budapesti Szent István-bazilikát egy az egyben be lehetne tolni az ajtaján. A gigantikus belső tér, a csodálatosan díszített déli bronzkapu, az ikonosztáz teljes egészében malachitból készült oszlopai és a magas kupola csúcsán halványan alulról is kivehető, a Szentlelket jelképező ezüstgalamb mély benyomást tesz ránk, de a Szent Izsákkal ugyanaz a probléma, mint a város sok másik építményével: nem emberléptékű. A tömegével szinte agyonnyomja a szemlélőjét.

KIlátás a Névára a székesegyház kupolájából. Ez nem a város legszebb arca - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

Száz méter magas kupolájából viszont, ahonnan kis híján lefúj minket a viharos szél, és még bőrig is ázunk a vízszintesen zuhogó esőben, gyönyörű kilátás nyílik az egész városra. A távolban, a Balti-tenger felé rovarszerűen merednek a magasba a kikötői daruk csápjai; a Néván egy akkora komp horgonyoz, hogy eltörpülnek mellette a part menti paloták.

Észak másik Velencéje

A helyiek által csak Pityernek becézett Szentpétervárt észak Velencéjének is szokás hívni, mert 42 szigeten fekszik, és az eredeti központja a Néva deltájának mocsaras területén, cölöpökre épült. Keresztbe-kasul szabdalja a több tucat csatorna, ezeken - és persze magán a folyón - majdnem négyszáz híd ível át. A hajóforgalom miatt éjszaka jó részüket fel szokták nyitni. Ám a hangulatában Szentpétervár sokkal inkább Amszterdamra, mint Velencére hasonlít, ami nem véletlen, hiszen Nagy Péter éppen a holland várost tekintette mintának. Velence ódon sikátorai, púpos, vén hidacskái helyett, amelyeken folyton zsivajogva hömpölyög a jókedvű tömeg, itt szinte mindenhol tágas utakon korzózhatunk, és közben nem bűbájosan roskatag palazzók, hanem kifogástalan ünnepi díszben feszítő paloták mellett sétálunk el.

Ami azt illeti, Szentpétervár egész belvárosa valószerűtlenül tiszta és rendezett, sokkal inkább, mint a legtöbb európai metropoliszé. Az épületek csodálatos állapotban vannak, az utcán alig látunk szemetet, és feltűnő a hajléktalanok teljes hiánya is. Kéregetőkkel sem találkozunk, csak néhány utcazenész teszi ki diszkréten a kalapját, nélkülük persze a hangulat sem lenne az igazi. A híres fehér éjszakákat lekéstük, de még augusztus végén is este tízig világos van, és akkor sem érezzük fenyegetve magunkat, ha már sötétben battyogunk haza egy-egy kihalt mellékutcán.

Hiába a csatornák, Szentpétervár jobban emlékeztet Amszterdamra, mint Velencére. A távolban a Vérző Megváltó temploma - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

A rendezettség a metróra is érvényes, amely egyébként külön kultúrtörténeti kuriózum. Bár az öt vonal közül már az első is néhány évvel a diktátor halála után épült, az állomásaira leginkább a sztálinbarokknak csúfolt stílus a jellemző. A megállókon az 1950-es évek iparművészeinek színe-java dolgozott, ezért a kor ízlésének megfelelően ugyan, de mindegyik gazdagon és igényesen van díszítve. A mozgólépcsők mellett vas kandeláberek harcolnak a sötétség ellen, a falakon elhelyezett domborművek némelyikéről pedig szúrós szemmel maga Lenin figyel minket, ahogy a megfelelő irányt bogarásszuk a térképen.

Szentpéterváron engem éppen a történelemben oly hevesen egymásnak feszülő koroknak ez a harmonikus rétegződése nyűgözött le igazán. Az oroszoknak persze egészen mást jelent a Szovjetunió, mint nekünk: nem az elnyomást, hanem a dicső múltat, amikor a birodalom a legnagyobb volt. Érthető, hogy bizonyos nosztalgiával gondolnak vissza rá. Sok helyen, például a Vosztyanija tér közepén, a batár nagy metrómegállótól nem messze álló obeliszk csúcsán ma is büszkén virít az aranyozott vörös csillag, és a tér, ahol a Finn pályaudvar van, még mindig Lenin nevét viseli. Sőt a vágányok közelében, egy gigantikus vitrin mögé rejtve megcsodálhatjuk az őt Oroszországba hazahozó gőzmozdonyt is.

Kereszt és vörös csillag

A szovjet és a cári múlt talán sehol nem ütközik olyan látványosan, és mégis gyengéden, mint az Alekszandr-Nyevszkij-kolostornál. A hatalmas, ma is egyházi célú épületegyüttes kertjében megdöbbenve fedezzük fel az 1930-as, 40-es években elhunyt pártvezetők és komisszárok néhol bizarr kialakítású, arcképpel díszített sírjait. Ugyan sok magas rangú katona is nyugszik itt, aki a II. világháború idején, Leningrád kilencszáz napos ostroma alatt esett el, de a vörös csillagos és a kereszt alakú fejfák egyvelege mindenképpen különös látványt nyújt. Szemlátomást senkinek nem jutott eszébe, hogy a legutóbbi politikai fordulat után száműzze innen az egyházzal annak idején finoman szólva nem szimpatizáló pártemberek síremlékeit - vagy ha igen, hát a tervet nem sikerült keresztülvinnie.

A 18. századi Lázár temető B-kategóriás horrorfilmet idéz - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

A kolostorhoz vezető ösvény egy régebbi nekropoliszt vág ketté. A 18. századi, ódon Lázár temetőben mintha mókás jelmezt öltene a halál, az egymás hegyén-hátán heverő míves szarkofágok, megkövült angyalok, töredezett oszlopok, mohával benőtt kelyhek és kovácsoltvas kerítések kimustrált színpadi kellékként pihennek az öreg gesztenyefák árnyékában. A látvány B kategóriás horrorfilmbe illik, mégsem ijesztő, mert az ember nehezen hiszi el, hogy tényleg hús-vér sorsok düledező emlékműve ez, nem puszta díszlet a tegnap esti előadáshoz. Pedig olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Mihail Lomonoszov, a moszkvai egyetem névadója, vagy Carlo Rossi, I. Sándor cár udvari építésze, aki a korabeli pletykák szerint I. Pál és egy olasz balerina törvénytelen gyermeke volt.

Az ösvény túloldalán fekvő 19. századi temető sokkal szellősebb és rendezettebb benyomást kelt, cserébe viszont még kifejezőbben mesél Szentpétervár kulturális örökségéről. Az egyik külső fal mentén, egymástól tisztes távolságban, mégis közel sorakozik a híres zeneszerzők, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Glinka és Borogyin sírja, sőt kicsit arrébb az orosz balett hírnevét megalapozó koreográfusé, Marius Petipáé is. Útban feléjük az egyik sírról Dosztojevszkij bronzból készült mellszobra néz maga elé komoran. Nehéz nem megilletődve bámészkodni itt.

A Balti-tenger partja az egykor Finnországhoz tartozó Repinónál. A strandoláshoz augusztus közepén már hűvös volt - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

A nap nagy részében a Finn-öböl partján, Repinóban bóklásztunk, ahol Ilja Repin életének utolsó harmadát töltötte. A lélek rezdüléseit mesterien ábrázoló festő jellegzetes dácsája, melynek hangulatos összevisszaságban elrendezett tetőzete jórészt üvegből készült, hogy beengedje a fényt az emeleti műterembe, úgyszólván kétszeresen is festői környezetben, egy fákkal sűrűn borított parkban bújik meg. Noha múzeumként szolgál, a ház ma is annyira otthonos, hogy ha rajtunk múlna, legszívesebben már holnap beköltöznénk. Alig kétszáz méterre fekszik a hihetetlenül hosszú, finom vörös kaviccsal borított tengerparttól, ahol a bokrok árnyékában mindenfelé öntöttvas grillsütők hevernek, hogy a strandolást fel lehessen dobni egy kis laza barbecue-val. A poén kedvéért mi is bemerészkedünk ugyan a vízbe, csatlakozva a maroknyi bátor fürdőzőhöz, de csak térdig, mert a Balti-tenger augusztus közepén már inkább a sör lehűtésére alkalmas. Természetesen Baltikáéra, ha az ivásban is meg akarjuk őrizni a stílusérzékünket.

Síneken guruló zsibvásár

A kirándulás egyik legtanulságosabb része amúgy a vonatozás. Utólag örülünk, hogy nem béreltünk autót, mert ezt kár lett volna kihagyni: szórakoztató élmény egy síneken mozgó zsibvásárral eljutni A-ból B-be. Az egy légterű kocsiba kétpercenként belép egy újabb árus, hatalmas, ódivatú műbőr neszesszerre emlékeztető táskájából egymás után előhúzva, majd fennhangon hirdetve a portékáit a sebtapasztól a villogó, ragacsos gumilabdán át a digitális horgászmérlegig, hogy aztán dohogva végigvágtasson a széksorok között. Jóformán senki nem vesz tőlük semmit; a rutinos utasok már nyilván rég ráuntak a rikkancsok mutatványaira, szerencsétlenek hiába erőlködnek fásult kétségbeeséssel, ők zavartalanul olvasnak vagy beszélgetnek tovább. Csak azoknak a zenészeknek van egy árnyalatnyival nagyobb sikerük, akik a kocsiban ugyanolyan váratlanul felbukkanva eljátszanak egy nótát a gitárjukon vagy hegedűjükön, esetleg még énekelnek is hozzá. Fogalmunk sem volt, hogy a vasútállomáson (egyébként nem pénztárból, hanem automatából) színházjegyet adnak, de ha már így történt, várjuk a következő előadást.

Az obeliszk tetején büszkén feszít az aranyozott vörös csillag. Itt sem a cári, sem a szovjet múlt nem lett eltemetve - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

Másnap ugyancsak vonattal és egy lepukkant helyi busszal jutunk ki Peterhofba, az egykori Petrodvorecbe is. Szentpétervár környékén rengeteg a látnivaló, de úgy éreztük, a tengerparti park közepén fekvő, orosz Versailles-ként emlegetett kastélyt akár Carszkoje Szelo rovására is muszáj megnéznünk, ha már eljöttünk idáig. Érdemes volt. Bár az ösvényeken hömpölygő hétvégi tömeggel sodródva néha az a benyomásunk, hogy a Nyevszkij proszpektre tévedtünk valahogy, a világhírű szökőkutakkal teleszórt park hangulatát így is át tudjuk érezni.

Az olyan hidrotechnikai bravúrok közül, mint a piramis alakú, vagy az elrejtett kőre lépő sétálgatókat lefröcskölő trükkös szökőkút, kiemelkedik a kastély előtt pompázó, aranyozott bronzszobrokkal teli nagy kaszkád. A 18. század elején épült, 64 szökőkutat magába foglaló kompozíció különlegessége, hogy teljes egészében a gravitáció működteti: a 22 km-re található, magasabb Ropsa-hegytől vezetik idáig a vizet. A park zugaiban rejtőzve rá lehet bukkanni néhány bájos kisebb épületre is, mint a Monplaisir palota, ahol Nagy Péter kávé helyett konyakot szeretett tölteni a vendégei csészéjébe, vagy az Ermitázs, melynek felső szintjére lépcső helyett csak egy fotellifttel lehetett feljutni, s ahová a szolgák még az ételt is az asztal leereszthető közepével húzták fel.

Mint Szentpétervár környékén mindenhol, a belépő a magyar viszonyokhoz mérten sajnos Peterhofban is sokkolóan drága - ráadásul a külföldieknek még többe kerül, mint a helyieknek. Megpróbáljuk ugyan az általános iskolai, berozsdásodott nyelvtudásunkat előkaparva ékes oroszsággal, blazírt képet vágva kérni a jegyeket, de hiába jövünk bele meglepően jól néhány nap után, a kiejtésünk nem lehet túl meggyőző, mert a pénztáros mindig automatikusan a külföldieknek szóló bilétát állítja ki.

Peterhof, az orosz Versailles. A szökőkutak jelentik a fő látványosságot, a park egészen a tengerig húzódik - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

A mellbevágó árakról legyen elég annyi, hogy egy csésze cappuccinóért egy nem különösebben menő helyen akár 1500 forintnak megfelelő összeget is kérhetnek. Mindig azt hisszük, túl puccos kávézóba vagy étterembe sikerül beülnünk, de hiába igyekszünk kerülni ezeket, a következő rendszerint még drágább. A sokszor éjjel-nappal nyitva tartó, menzaszerű gyorséttermekben lehet kábé annyiért enni, mint nálunk egy rendes vendéglőben, a legolcsóbb alternatíva pedig a szinte minden sarkon 200-400 forintért árult hot dog. Az arany középutat csak az utolsó este sikerül megtalálnunk, amikor a Gribojedov-csatorna partján lévő kricsmiben egész olcsón eszünk finom szoljankát meg sztroganoffot, és nem mellesleg olyan profi dzsesszt játszanak hozzá, amit a világnak ebben a szögletében nem vártunk volna.

Végtelen körséta a Néva partján

Szentpéterváron fel kell készülni rá, hogy az ember lejárja a lábát. A legtöbb látnivaló a térképen megtévesztően közelinek tűnik egymáshoz - persze, mert egy ekkora város központja az egészhez mérten viszonylag kicsi. A metrót egyáltalán nem használjuk, csak amikor a pályaudvarokhoz kell eljutnunk. Ráadásul ki akarna a hotelszobában kushadni, amíg világos van? A hatalmas távolságok és a késői naplemente együtt okozzák, hogy a negyedik nap végére szó szerint feltöredezik a talpam. Megérte? Naná.

A legdurvább az a nap, amit Marsmezőről a Nyári Palotát rejtő, lugasok mentén bújócskázó szobrairól híres parkba átsétálva kezdünk. Innen a Szentháromság-hídon átbattyogunk a felhős időben vészjósló-feketén hullámzó Néva fölött, aztán célba vesszük a történelem egyik leghíresebb hajóját. A tengerészeti akadémia előtt horgonnyal örökre gúzsba kötött Aurora vén és morcos vasszörnyetegként néz farkasszemet az öböl túlpartján sorakozó modern épületekkel, amelyek tetején fensőbbséges magasságból, gúnyosan hunyorognak vissza rá a nagyvállalatokat büszkén hirdető neontáblák. Dacosan állja a turisták rohamát; zord és szomorú.

Matrjoska-árus a zord és szomorú Aurora mellett. A hajóra ma bárki fölmehet - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

Nyugat felé visszasétálunk Szentpétervár szíve, a Péter-Pál-sziget felé, ahol Nagy Péter a svédek elleni háború közepén megkezdte a város építtetését a mocsaras területre. A ma is álló erőd a hadműveletekben soha nem játszott különösebb szerepet, de a közepén fekvő Péter-Pál-székesegyház tűszerű, 122 méter magas aranyszínű tornyával, melynek csúcsán egy 3 méteres angyal tartja a keresztet, a város egyik legjellegzetesebb épülete. Kettő kivételével minden cárt ide temettek el - 1998-ban végül a forradalomban meggyilkolt II. Miklóst is a családtagjaival, illetve a velük együtt kivégzett szolgálókkal együtt -, és Péter szarkofágját ma is mindig virágok borítják. A zöld belső tér egyébként émelyítően túldíszített, tipikusan barokk.

Kicsit arrébb, még ugyancsak a szigeten találjuk az orosz terror házának megfelelő Trubeckoj-bástyát. Itt eredetileg a cári időkben börtönözték be főként a politikai foglyokat, de utána egy ideig persze a kommunista rendszer is jó hasznát vette. Be lehet kukkantani a puritán cellákba, köztük Gorkijéba, vagy abba, amelyben Lenin bátyját tartották fogva, mielőtt rendszerellenes összeesküvés vádjával kivégezték. Alighanem felesleges hangsúlyozni, hogy elég nyomasztó élmény.

A város egyik ikonikus épülete, a Péter-Pál-székesegyház, ahol a Romanovok többsége nyugszik. Belül túláradóan barokk - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

Estefelé még lődörgünk kicsit a Vaszilevszkij-szigeten, a tengerészeti múzeum és a minisztériumnak épült, de soha nem befejezett, így is 400 méter hosszú Tizenkét Kollégium környékén. A Nagy Péter bizarr anatómiai gyűjteményének egy részét (kétfejű bárányt, sziámi ikreket, vagy a fogsort, amelyen a foghúzást gyakorolta, merthogy lelkes amatőr fogász is volt) rejtő Kunstkammerbe nincs kedvünk benézni. Aztán kimerülten vonszoljuk vissza magunkat a Dvorcovij-hídon a Téli Palota felé, hogy este tíz tájban keressünk végre valami vacsorázóhelyet.

Csodálunk, ámde nem szeretünk

A legjobbat, ahogy illik, a végére tartogattam. Ha választanom kellene, hogy mi tette rám a legmélyebb benyomást Szentpéterváron, habozás nélkül a Vérző Megváltó templomához rohannék vissza. Ez az óorosz stílusban épült, elbűvölő, templomnak látszó tárgy a nyüzsgő Matrjoska-piac mellett valójában egy emlékmű: a II. Sándor cár elleni sikeres merénylet helyén húzták fel a 19. század végén. A gyöngyszerű hatást keltő hagymakupoláktól kezdve a változatos ablakkereteken át az egykori orosz birodalom tartományait idéző mozaikcímerekig ezernyi lenyűgöző részletet lehet felfedezni rajta.

Alulról nézve egy virág alakját ölti a csillár a Vérző Megváltó templomában. Egy ideig használták ugyan egyházi célokra az épületet, de az valójában egy emlékmű - a galériához kattintson!Forrás: Farkas Péter (Origo)

Kívülről is csodálatos, de csak bent igazán lélegzetelállító. A falakat jóformán teljesen mozaikokkal fedték be, s ahogy ezek apró tükrökként visszaverik a csillárok meleg fényét, még inkább úgy tűnik, mintha az egész belső tér aranyló ragyogásban fürdene. A színezés önmagában nézve harsány, az ornamentika zavarba ejtően változatos, az arányokat mégis olyan tökéletes stílusérzékkel találták el, hogy egyáltalán nem csicsás vagy giccses. Az összhatáson még az sem ront, hogy az egyik mozaikszent teljesen úgy néz ki, mint Szarumán A Gyűrűk Urából. A hasonlóság tényleg meghökkentő.

Nem vitás, hogy Szentpétervár gyönyörű. A látnivalókkal nehéz betelni, az egész civilizált és tiszta, a belváros makulátlan állapotban van, és még az emberek is kedvesek. A kultúra egyáltalán nem tűnik idegennek, a közép-európai utazó azonnal otthon érzi magát benne. Nincs messze sem, hiszen közvetlen repülőjárattal Budapestről is elérhető. Valamiért mégis könnyebb csodálni, mint szeretni. Nem is tudom, talán túl nagy és túl büszke a birodalmi múltjára. Inkább letaglóz, semhogy gyengéden próbálna magába bolondítani. És mégis: szörnyen bántam volna, ha nem ismerem meg.