Amerikai kalandozásunkat, ahogy azt előző cikkünkben elkezdtük, most is a filmek szellemében folytattuk. A Halál Völgyéből Las Vegas felé vettük az irányt. Autós túránk ötödik napján elgyötörten, izzadtan, koszosan érkeztünk meg az amerikai álmot szimbolizáló forró és lüktető városba a sivatag közepén.

A költséghatékony, 15-25 dolláros kempingezés után itt is spórolhattunk a szálláson, ugyanis Vegas híres olcsó hotel- és motelárairól. Mivel hivatalosan csak ketten csekkoltunk be, ketten pedig titokban lopóztunk fel a szobába, mindössze 65 dollárért szálltunk meg négyen a Luxor hotelben, amely a nagy szállodák közül a legalsó kategóriába tartozik. Azt azért hozzáteszem, hogy nem nagyon kellett lopózni – a hatalmas, piramis alakú szállodában legalább ezer szoba és háromszor annyi ember tartózkodott, senkit sem érdekelt, hogy valójában hányan alszunk majd a szobában.

Két hatalmas franciaágy, tévé, internet, ingyenes medencehasználat – ha nem lett volna elég szürreális az egymás mellett sorakozó kaszinószállók sora, most kezdtem magam igazán az Ocean’s 11 című filmben érezni. Bár a mi szállodánk ottani viszonylatban annyira volt csak elegáns, mint a nyolcvanas években lehetett a Körszálló, de este volt alkalmunk elsétálni többek között a Bellagióhoz is, amelynek lépcsőin Andy Garcia és Julia Roberts tipeg le hihetetlenül kifinomultan, és megtekinthettük a félóránként menetrendszerűen bekapcsoló szökőkútshow-t az épület előtt.

Las Vegas, a Luxor szálló medencéje (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Györe Bori

A Vegasban töltött időt a pihenésnek akartuk szentelni – mosás, alvás, interenetes kapcsolatteremtés itthon maradt szeretteinkkel –, egy idő után azonban kétségessé vált, létezik-e egyáltalán ez a fogalom ezen az őrült helyen. Hiába vonultam le délben egy könyvvel a medencéhez, rövid időn belül rákezdett a DJ, és máris koktélozó fekete nők rázták gömbölyded idomaikat a zene ritmusára.

Este azért igyekeztünk mi is bevetni magunkat a forgatagba. Mint mindenki, megvettük a 10 dolláros, műanyag pohárban szervírozott koktélt, és csak mentünk-mentünk végig a Stripen, Vegas főutcáján a marcipánépületek és villódzó fényreklámok között a tömegben, néha pedig betértünk egy-egy kaszinóba. Dübörgött a zene, míg figyeltük a kártyázókat és a hiányos öltözetű táncos lányokat, a szemünk, mint Dagobert bácsié, a félkarú rabló ritmusára pislogott. Második este már rettenetesen visszavágytunk a csöndes és nyugodt sivatagba, a kövek, cserjék és kengyelfutó gyalogkakukkok közé.

Las Vegasban nem lehet kihagyni a kaszinókat (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Györe Bori

Canyons

Ha nem is a sivatagban, de újra a természet lágy ölén voltunk, elhagytuk Nevadát, ahol különösen alacsonyak a szerencsejátékokra kirótt adók, és átautóztunk Utahba, majd Arizonába. Úgy tűnt, az országnak ezen a részén minden sarokra jut egy kanyon, ötpercenként jön szembe egy újabb természeti csoda.

A Zion Nemzeti Park nagyon népszerű kirándulóhelynek bizonyult, a kemping fullon volt, így aztán vadkempingeztünk az út szélén egy parkolóban, ahova egy kedves fiatal pár invitált minket, akik már felállították ott a sátrukat. Ők hetek óta utaztak így, miközben egyik partról a másikra költöztek. Elővettük az olcsó útszéli áruházban vásárolt vizet, sört, babkonzervet, kenyeret, sajtot, és közben nosztalgiával gondoltunk vissza kedvenc gyorsétteremláncunkra, a kaliforniai In-N-Out Burgerre, ahol csak 1 dollár a valóban minőségi hamburger.

A Zion Nemzeti Park népszerű kirándulóhely (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Györe Bori

Másnap elképesztő magasságokba másztunk fel több száz másik kirándulóval – ilyen tömegben még sohasem túráztunk. Sokszor veszélyesnek is tűnt, hogy nem korlátozzák a látogatók számát, mivel bizonyos részeken az erre a célra felszerelt láncba kapaszkodva kellett haladni libasorban egymás után. Egy tábla a tudomásunkra is hozta, hogy az utóbbi években hatan haltak meg itt. Én akkor határoztam el, hogy leülök, és megvárom a többieket, amíg egy keskeny sziklafalon tovább manővereznek, amikor úgy éreztem, lehet, hogy a továbbiakban már csak a halálozási statisztikát gyarapítanám. Nem valószínű, hogy ki tudtam volna találni egy olyan hatékony túlélési stratégiát, mint a fickó, aki levágja a saját kezét a 127 óra című filmben.

A Bryce Canyonban mászkálni ehhez képest gyerekjáték volt a vörös cseppkőszerű képződmények, az úgynevezett hoodoo-k között. Egyébként az amerikai nemzeti parkokban még a hülye is tud kirándulni. Kiosztják a prospektust a bejáratnál, amelyben tételesen felsorolják a különböző sétákat, kirándulásokat, túrákat, pontos időtartammal és nehézségi fokkal, leírják, milyen cipőt vegyél föl és hány liter vizet vigyél magaddal. Természetesen nem kell száz százalékig komolyan venni az előírásokat. Egyszer sem találkoztunk például csörgőkígyóval, pedig mindenhol figyelmeztettek a jelenlétére.

Amikor azt hittük, kanyonok terén már nem tud nekünk újat mutatni Észak-Amerika, akkor kaptuk az arcunkba a Grand Canyon pofátlanul monumentális méreteit. Az északi perem meglátogatása mellett döntöttünk, mivel ezt kevésbé lepik el a turisták, és nem bántuk meg, itt is elképesztő látványban volt részünk. A déli perem sivatagos, itt viszont zöld a környezet, sok a fa, de a sziklák színe ugyanolyan vörösbe játszó, és mintha absztrakt festmények rajzolódnának ki rajtuk. Csak ültünk és néztük ezeket, mintha a világ tetején csücsülnénk. Néha egészen a perem szélére húzódtunk, eljátszva a zuhanás gondolatával.

Csak néztük a Grand Canyon monumentális méreteit 
(Galériához kattintson a képre!)
Fotó: Györe Bori

Farkasokkal táncoló

Utazásunk legmegrázóbb része következett: az indiánok földje. Nekem olyasféle hamis képzeteim voltak a rezervátumokról gyerekkoromból, mintha azok elkerített területek lennének, de kiderült, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. A rezervátum csupán indiánok lakta területet jelöl, ugyanolyan településekkel, mint máshol, ugyanolyan McDonald’sokkal, autókkal és áruházakkal. A különbség csak annyi, hogy nagyobb a szegénység, a munkanélküliség, és több ember küzd alkoholizmussal.

Tuba Cityben szálltunk meg, a navajók lakta városkában, ahol elsőként két kóbor kutyával találkoztunk este tizenegy körül, majd megvacsoráztunk a helyi McDonald’sban, ami Amerikában a szegények éttermének számít, majd egy iskolaépületben kialakított motelban aludtunk. Megnéztük az aprócska, kihalt város Navajo Múzeumát, és eltöprengtünk az őslakosok nehéz sorsán.

De az igazán szívfacsaró epizód csak ezután jött. A navajo terület közepén található kicsike hopi szigetet látogattuk meg. A spanyol hódítók korából fennmaradt három ősi falucskába – melyeket fennsíkokra építettek, hogy védjék magukat a gyarmatosítók ellen – csak vezetővel lehet fölmenni. A 20. század elejére ugyanis annyira ellepték őket a turisták, hogy ez a valamikor nagyon vendégszerető nép, amely egykor a spanyolokat is tárt karokkal fogadta, mára bezárkózott. Így védi hagyományait és integritását. Szigorúan tilos fényképezni, de még elővenni a fényképezőgépet is.

Monument Valley, az indiánok földjén (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Györe Bori

A három ősi faluban egyébként már alig él néhány család, de itt tartják a tradicionális szertartásokat, és az első falut szent helynek tekintik. Vezetőnk, egy kedves és öntudatos középkorú hopi hölgy elmondta, hogy matriarchátusban élnek, és válás esetén a férfi azzal távozik a nő házából, amivel érkezett. Arról is beszámolt, hogy fontos számukra nyelvük és kultúrájuk őrzése, ugyanakkor egyre többen költöznek le a fennsíkokról, hogy nézhessék a tévét, és úgy éljenek, mint a többi amerikai. Mivel manapság a kukoricatermesztésből már nem tud profitálni ez az eredetileg fölművelő nép, és a szárazság is gyakran sújtja a terményt, a legtöbben a maguk készítette, aprólékos munkával faragott kis szobrokból és ékszerekből próbálnak megélni. Az utak mellett árulják őket házaikban vagy a szabadban, kis asztalokra kipakolva, de olyan kevés idegen jár arra, hogy ez szinte a napi betevőre sem elég.

Egy kedves öreg bácsitól vettünk egy reggeli szellemet ábrázoló faragványt, és beszédbe elegyedtünk vele. Elmesélte, hogy vissza kellett költöznie az első faluból a másodikba, miután a felesége meghalt. Majd miután megkérdezte, honnan jöttünk, azt tudakolta: sokat esik-e nálunk az eső?

Volt egyszer egy vadnyugat

A Monument Valley-ig több órás autóút várt ránk, de nem bántuk meg a kitérőt, amikor ott álltunk a hatalmas, vörös, különleges formájú sziklák között, ahol sok-sok westernfilmet forgattak. John Ford híres Az üldözők című westernje mellett olyan filmek helyszínéül szolgált a terület, mint az Űrodüsszeia, a Forrest Gump vagy a Szelíd motorosok. A Navajo Nation Rezervátumhoz tartozó parkot indiánok üzemeltetik, néhányan bent laknak a sziklák között, távol mindenféle településtől, áramtól és víztől. Lovakat tartanak, és borsos áron felültetik rájuk a turistákat – akár egy fénykép erejéig, akár fél- vagy egyórás lovaglás céljából.

Monument Valley, ahol az indiánok megpróbáltak rábeszélni bennünket egy kis lovaglásra (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Györe Bori

Két agilis navajo hölgy minket is próbált rábeszélni a lovaglásra, de csak Ancsa barátnőm tűnt el lóháton a sziklatűk között indián vezetőjével. Mi inkább fényképeket készítettünk a naplementéről a negyvenfokos melegben, és hideg ásványvízről álmodoztunk. Aznap este 20 dollárért aludhattunk volna a lovakat tartó család földjén, bent a parkban, áram, víz és wc nélkül, de úgy döntöttünk, inkább pár dollárral többet fizetünk, és a kiépített kempinget választjuk. A nap végén konstatáltuk, hogy mennyire különbözik a navajo és a hopi mentalitás. Míg a hopik nem éreztették velünk, hogy kötelességünk lenne bármit is vennünk tőlük, és egyszer sem akartak rábeszélni semmire, addig a navajók többségének határozott szándéka volt kicsalni a pénzt a zsebünkből.

Arizonai álmodozók

Lassan a roadtrip végéhez közeledtünk. Elhagytuk az indiánok földjét, és Dél-Arizona felé vettük az irányt. Flagstaffban éjszakáztunk, egy hatvanezres egyetemi városban, rengeteg hangulatos kocsmával és bolttal, sok fiatallal. Másnap még volt időnk megállni egy kis időre Sedonában, ebben a különleges hegyi városkában, amely felüdülést nyújt a délebbre fekvő nagyváros, Phoenix fojtogató hősége elől menekülőknek.

Sedona egyrészt üdülőparadicsom, vörös sziklákkal, tóval, erdővel, másrészt a hatvanas évek hippi korszaka óta spirituális központ. Jövőbe látók, gyógyítók hirdetik magukat tömegével. Az egyik boltban például különböző méretű kristálykoponyákat árultak, miközben az eladó kezén óriási papagáj csücsült. UFO Center is működik itt, amelynek csak a cégérét csodáltuk meg, betérni már nem volt bátorságunk.

Az Arizona jelképeként ismert óriási kaktuszok látványával búcsúztunk el a nyugati parttól, mert Phoenixbe érve csak arra volt időnk, hogy leadjuk a bérelt autót, és siessünk az éjszakai géphez, amely átrepít minket Új-Angliába, hogy Amerikának ismét egy új arcát ismerhessük meg.

A Grand Canyonról korábbi élménybeszámolónk itt olvasható, Sedonáról pedig itt írtunk.