Se terrorista, se megkövezés

2014.02.20. 10:46

Amikor elhatároztam, hogy megnézem magamnak Iránt, mindenki megpróbált lebeszélni. Jöttek a szakállas terroristákkal meg azzal, hogy ha rápillantok egy nőre, abban a pillanatban megkövez a család. A valóságban azonban Irán a világ egyik legbarátságosabb országa. Az idegent nagy tisztelettel és vendégszeretettel fogadják, és végtelenül segítőkészek.

Az olcsó repülőjegyeket kínáló oldalakon hirdetett legkedvezőbb 5-600 euró helyett isztambuli átszállással már 290 eurótól lehet menettérti jegyet kapni Teheránba. Az IKA-n (Imam Khomeini Ajatollah Repülőtér) az utasokra váró rokonok nagy virágcsokrokkal fogadják az érkezőket, így Bush elnök kijelentésével ellentétben rögtön éreztem, hogy nem a gonosz tengelyéhez érkeztem meg. 

A repülőtér 30-40 kilométerre van Teherán központjától, de 3500 forintért bármelyik taxis bevisz a városba, és még csak alkudozni sem kell, mint jó néhány közel-keleti országban. Ötven forintos benzinár mellett ennek nem is volna sok értelme.

Muszáj megemlíteni az iráni pénznem körüli bonyodalmakat. A hivatalos fizetőeszköz a riál, azonban az infláció miatt annyira értéktelen, hogy a gyakorlatban az egyébként nem létező tománt használják, amelyet úgy kapnak, hogy lecsípnek három darab nullát a riálból. Minden tománban van kiírva, de az 1000-szer nagyobb címletű riállal kell fizetni, ami az első napokban komoly kavarodást okoz a fejekben. Ha mindez nem elég, minden egyes papírcímletről Khomeini ajatollah néz ránk szúrós tekintettel.

Hiányoltam az Ezeregyéjszakát

A főváros építészeti szempontból semmi izgalmasat nem ígér. Mindenhol elszürkült három-, négy-, ötemeletes házak sorakoznak, szinte egyetlen figyelemre méltó, szemet gyönyörködtető régi épület sem akad. Az összes ház földszintje bolt, bank vagy étkezde. Az egész belváros egy hatalmas piac, a járdákon is zöldséget, cipőt, cigit árulnak, netán pénzt váltanak, mert a hivatalos banki árfolyam nagyon kedvezőtlen.

Viszont minden sokkal tisztább és rendezettebb, majdhogynem európaibb, mint például egy átlagos arab országban. A forgalom szörnyű, rengeteg motoros cikázik az autók között, és az erős zaj ellen még a parkok vagy mellékutcák sem nyújtanak védelmet. Kicsit hiányoltam az Ezeregyéjszaka meséibe illő hangulatot, mert ez a viszonylagos rendezettség, valamint az újabb épületek dominanciája az egész országra jellemző.

De ha már Teheránban vagyunk, mindenképp nézzük meg a betonszörnyek közé szorított, 19. században épült Golesztán-palotát, amelynek pompáját sok európai kastély is megirigyelné. Tükörtermek, több ezer négyzetméternyi dúsan festett falfelület és – mint mindenhol Iránban – külső díszítésként mázas csempék. Sokszor csak közvetlen közelről derül ki, hogy amit messziről festésnek vél az ember, az a sok ezernyi színes, égetett csempe összhatása.

Nyitott trónterem a Golesztán paoltában (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Kontos Gábor

Szintén megéri ellátogatni a Központi Bankhoz tartozó Kincstárhoz (National Jewel Museum), ahol a díszfegyverek és ékszerek garmadája mellett megcsodálhatjuk az 51 366 darab drágakőből készített földgömböt, valamint nagytestvérét, az ágy nagyságú királyi trónt, amelyet már csak 26 733 kővel díszítettek.

Ami Budapestnek a Gellért-hegy, az Teheránnak a Tochal-hegy, amelyre felvonóval is feljuthatunk, annak ellenére, hogy 3957 méter magas. A sziklás, hófödte csúcs felé haladva méterről méterre tárul fel a füstködben fuldokló gigászi nagyváros képe. Itt megrohant egy iskoláslány-csapat, akik képet készítettek rólam. Kérték, siessünk, nehogy meglássa őket a tanár.

Élet az operettfaluban

Teheránt északi irányban elhagyva, Kazvinban már igazi kisvárosi nyugalom fogadott díszes mecsetekkel és nyüzsgő piaccal. Kedvencem az Imamzadeh-ye Hossein mecset volt, talán a homlokzatán lévő sok apró tornyocska miatt. Félve léptem be, gondoltam, biztosan jól kiosztanak majd illedelmes viselkedésből, de pont az ellenkezője történt. Semmi rosszalló tekintet, mindenki lazán viselkedett, és szívesen lefényképezett, ha megkértem.

A mecsetek sokkal életközelibbek, mint az európai templomok. Senkit nem zavar az udvaron vígan szaladgáló gyerekcsapat, és ha valaki netán elfárad, nyugodtan szunyókálhat egyet valamelyik teremben. Az említett mecset mögött – mint minden iráni városban – az iraki-iráni háború áldozatainak temetőjét találjuk. Minden áldozatnak fényképpel és különféle apró tárgyakkal ellátott síremléket készítettek. Szomorú látvány a sok életerős fiatalember fényképével szembesülni.

Kazvin mellett terül el a magas hegyek közé ékelt Alamut-völgy, amely két romos váráról, de inkább a táj szépségéről híres. Ide mindenképpen el kell jönni. A völgyet kora reggel vízszintesen kettévágta egy felhőtakaró, majd napközben előbukkantak a hatalmas hegyláncok és a meghökkentő geológiai formák.

Kazvinból még északabbra vonultam, Masuleh faluba, amely Hollókő iráni megfelelője. Észak-Irán növénytakarója majdnem olyan, mint Közép-Európáé, csak a rizsföldek emlékeztettek rá, hogy valahol máshol járok. Miután kiszálltam a buszból, öt perc se telt bele, és egy helyi srác máris felajánlotta, hogy elvisz az operettfaluba. Kicsit lehúzásnak éreztem az 1500 forintos baráti fuvardíjat 30 kilométerért, de legalább időt spóroltam, amit aztán a falu felfedezésére tudtam használni.

Masuleh párás erdők borította völgy mélyén fekszik. Érdekessége, hogy az egyes utcákat az alsóbb szinteken lévő házak lapos teteje képezi. Minden egyes faragott homlokzatú ház a főtérre néz, ahol iráni keretek között zajlik a turizmus. Csak semmi alkohol, és este tíz után nem diszkó, hanem alvás a program. Szállást itt is pillanatok alatt lehet szerezni, a legjobb, ha egy helyitől bérelünk szobát, és annak erkélyéről szemlélődünk.

Masuleh, az operettfalu (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Kontos Gábor

Séta komolyzenére

Észak-Iránban található a sehol sem említett Lahidzsán városka. A szürke összhatást keltő iráni városképekkel ellentétben itt egy színes legóvárost találtam. A település közepén csinos tó található, amelynek partján a járókelők komolyzenére sétálgathatnak.

Számomra a teaültetvény volt a legérdekesebb, amelyet egy felvonó segítségével felülről csodálhattam meg. Az egész ültetvény felett misztikus csend uralkodott, még a légy zümmögését is hallani lehetett. Odalenn éppen hosszú zsákokba szüretelték a friss teahajtásokat. Iránban nagyjából 120 éve termesztenek teát, Lahidzsán a teatermelés központja. Az egyik boltban ingyen adtak egy díszdobozos kiszerelést, de más üzletben és cukrászdában is előfordult, hogy nem kellett fizetnem kisebb tételekért. Mindezt a messziről érkezett idegen iránt érzett tiszteletből teszik.

Szintén Lahidzsánban esett meg velem, hogy cseppet sem szemérmes 19 éves lányok kísértek el különböző látnivalókhoz, akik még azt is megengedték, hogy lefényképezzem őket. Kevéssé ismert tény, hogy Irán lakosságának csupán 55 százaléka perzsa, az ország északi része tulajdonképpen Dél-Azerbajdzsán, amely az oroszokkal történt békekötés eredményeképpen maradt Iráné, míg a kisebb északi rész szovjet tagköztársaság lett. Nyugaton kurdok, a Kaszpi-tenger nyugati partvidékén giláni nyelvet beszélő népcsoportok laknak, keleten pedig a mesterséges pakisztáni határ által kettévágva beludzsok élnek.

Lahidzsán felülnézetből 
(Galériához kattintson a képre!)
Fotó: Kontos Gábor

Amikor visszaértem a hatalmas Teheránba, úgy összezavarodtam, hogy csak egy jó szándékú hölgy segítségével tudtam eljutni a déli buszpályaudvarra. Saját kreditjeit áldozta fel értem, kifizetni nem engedte. Teheránban ugyanis kártyás a tömegközlekedés, minden utazásért levonják a megállókban lévő automaták a megfelelő összeget. A városi buszok egyik végében csak nők, a másikban csak férfiak utazhatnak, így szegény hölgynek a busz másik végéből kellett magyaráznia, hogy mikor szálljak le. Érdekes, hogy míg a városi közlekedésben kötelező elkülönülve utazni, a távolságinál ez már nem működik. Igaz, ott sem ül két ellentétes nemű idegen egymás mellé.

A rózsa fővárosa

A fővárostól délre már keletiesebb volt a táj és a városok hangulata. Aki erre jár, mindenképpen látogasson el Kashanba. Míg Lahidzsán a tea, Kashan a rózsa fővárosa. Mindenhol rózsavizet árulnak, kirándulás keretében meg lehet nézni a rózsaolaj lepárlásának műveletét is. Az egyik bazárbeli séta során egy khánra, azaz régi házra bukkantam, ahova belépve olyan érzésem volt, mint Aladinnak a kincses barlangban, ezért többször is visszatértem, hogy magamba szívhassam a hangulatot.

Kashanban annyi építészeti műremek van, hogy felsorolni is fárasztó. Az egyik leghangulatosabb az Agha Bozorg mecset és medresze, vagyis vallási iskolája. Lélegzetelállítóan harmonikus épület engem a Tádzs Mahal kistestvérére emlékeztetett. Sikerült beszélnem egy huszonéves, Oszama bin Laden kinézetű sráccal. Ezekben a medreszékben tanul a jövő vallási értelmisége. Láthatóan nagyon mások, mint az utca embere. Tekintetükből sugárzik, hogy nem veszik félvállról a dolgokat. A medreszéket leszámítva azonban nem mondható, hogy árad az emberekből a vallásosság, sőt, sok fiatal teljes természetességgel közölte, hogy ő nem vagy csak alig jár vallási intézményekbe.

Kashan a rózsa mellett a pompásan díszített, régi házairól ismert. Egymást érik a díszudvarokkal, medencékkel ellátott gazdag lakok, amelyekben minden helyiség egy központi udvarra néz és a falakon annyira túlburjánzik a növényi ornamentika, hogy én a harmadik ilyen háznál már nem tudtam több információt befogadni. Itt is előfordult, hogy mialatt az épületeket csodáltam, a többi látogató arról faggatott, jól érzem-e magam Iránban.

Az Agha Bozorg mecset Kásánban (Galériához kattintson a képre!)Fotó: Kontos Gábor

Kashantól 80 kilométerre, nem messze az atomlétesítményektől található Abjaneh falu, amely Irán második Hollókője – sivatagi környezetben. A faluban, amely a világ végén fekszik egy zöld oázisban, minden épület rózsaszínre van pingálva. Itt az oázis nem pálmákat jelent, hanem európai szemmel kevésbé egzotikus dió-, mandula- és platánfákat, azonban így is mesébe illő a környék hangulata. A kissé elhanyagolt faluban már csak pár öregasszony lakik, de állítólag magasak az ingatlanárak, mivel a gazdag fővárosiak ide szoktak elbújni, ha egy kis csendre vágynak. Az atomlétesítmény kerítése szinte az út mellett van, pár gépágyúállást leszámítva nem volt félelmetes látvány.

Egymást váltják a női-férfi napok

Közép-Irán központja a kétmilliós Iszfahán, amelyről mindenkinek a nagymecset jut az eszébe. Nem is csoda, mert igazán tekintélyt parancsoló épület. Minden négyzetcentiméteren kék csempe, amitől kissé olyan érzése van az embernek, mintha a szabad ég borulna rá. A nagymecsetnek és a sah palotájának otthont adó Imám tér a maga 512x163 méterével a világ második legnagyobb tere, amelynek oldalfalait körös-körül boltok árkádjai alkotják. Esti díszkivilágításban, amikor szórakozóhelyek híján itt piknikezik a fél város, mesebeli királyi palotának tűnik az egész komplexum. Szintén figyelemreméltó a belváros szélén található Dzsameh mecset, amely az egyik legrégebbi Iránban. Bár nincsen agyondíszítve, roppant méretei és robosztussága miatt legalább olyan érdekes, mint főtéri "kollégája".

Iszfahán nagyon modern, pörgős városnak tűnt, egy-két régi épületet leszámítva akár Európában is lehetne. Annak ellenére, hogy itt több nyugati turista megfordul (legalább tíz külföldit láttam két nap alatt, többet, mint Teheránban), nem voltak magasak az árak. Szőnyeget is itt érdemes venni, ugyanis minden vidékről származó darab Iszfahánban köt ki, és cserél gazdát.

A folyó túloldalán, amelyet hangulatos, soklyukú hidakon közelíthetünk meg, fekszik Dzsolfa, az örmény negyed, amely felkapott, európai stílusú éttermeiről híres. Iszfahánban meglátogattam egy uszodát is, amely teljesen rendben volt, leszámítva, hogy egymást váltják a női-férfi napok. Csupán akkor lepődtem meg kissé, amikor a medencetér galériáján egy fürdőnadrágos fiatalember elővette imaszőnyegét, és imádkozott egyet.

Iszfahán után az utolsó állomás, Jászberény testvérvárosa, Jázd következett. Mindkét városnév az iráni nyelvű jászokra utal. Jázd építészetére fokozottan igaz, hogy kívülről nézve nagyon egysíkú. Mindenhol egyforma szögletes formák és széltornyok uralják a városképet. A széltornyok helyi hűtőgépek, az épület pincéjébe vezetik a kéményekbe kerülő forró levegőt, amely a tekervényes úton leérve kellő mértékben lehűl. 

Jázd főtere balra széltornyokkal 
(Galériához kattintson a képre!)
Fotó: Kontos Gábor

Már majdnem megbántam, hogy ide jöttem, amikor kiderült, hogy a semmitmondó homlokzatok mögött gyönyörű belső terek rejtőznek. A régi házak legszebbjeit éttermekké alakították át, így ha bármelyikbe betérünk akár csak egy teára, igazi keleti kényelemben iszogathatunk vagy henyélhetünk egy jót. Iránban az evő- és ivóhelyeken nem csak széken, hanem párnázott díványokon eldőlve is múlathatjuk az időt, vagy megkóstolhatjuk az ízletes tevepörköltet.

Az irániak nagyon segítőkészek, és szinte szabadkozva mondják, hogy minden feszültség csak a politikusok miatt van, ők senkinek nem akarnak rosszat. Mindezt saját tapasztalataim is megerősítik, ugyanis Irán az a hely, ahol az egy turistára eső kellemetlenségek száma a nullát súrolja, annál több viszont a kellemes meglepetés.

Iránról korábbi beszámolóink itt és itt olvashatók.