A dengue sem lehet akadály

A Rinjani-vulkán megmászása az indonéziai Lombokban

Az indonéz vulkán belsejében tengerszerű tavat és egy másik vulkánt találtunk. Miközben mi jól megszenvedtünk a heggyel, a helyiek papucsban és mosolyogva járták végig az utat. De a vulkáni termálfürdő és a csúcsélmény mindenért kárpótolt, és még azt se bánom, hogy nincs négy feleségem, mint nekik.

Először csak a térképen szemeztünk a Rinjani-vulkánnal. Érdeklődve néztük, hogy a hegy tetején van egy Child of the Sea nevű tó, abban pedig egy másik, kisebb vulkán. Aztán amikor Balin jártunk, a keleti látóhatár felett feltűnt a hegy, a Gili-szigetekről pedig már egész közelről láthattuk az ország második legmagasabb, 3726 méteres vulkánóriását. A látvány megbabonázott minket, és elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz, megpróbáljuk meghódítani a hegyet.

Addig azonban még várt ránk néhány megpróbáltatás. Először is Mataramban, Lombok fővárosában el kellett intéznünk az indonéz vízumhosszabbítást, majd egy kellemetlen betegséggel kellett megküzdenünk. Először a páromat, aztán engem is ágynak döntött a csonttörő láznak is hívott, szúnyogok áltat terjesztett dengue-láz. Hála az égnek, a betegség több fokozatából nekünk csak a legenyhébbhez volt szerencsénk, ezért egy hét lábadozás és egy tünetmentes nap után teszteltük magunkat. Úgy gondoltuk, ha el tudunk biciklizni a 60 kilométerre lévő Senaruba, akkor a vulkán is menni fog.

All inclusive vulkánmászás egymillióért

Az út nem volt könnyű, még gyengék voltunk, ezért nem is bántuk, hogy a vulkántúrát szervező Mr. Morris elénk jött, és az utolsó néhány, legmeredekebb kilométert már egy teherautó platóján tehettük meg. A Lombok-sziget északi oldalán található Senaru a hegyi túrákat szervező irodák legnagyobb központja, innen indul a legnépszerűbb útvonal a kráter peremére és a csúcsra.

Mivel a vulkán egy hatalmas nemzeti park területén található, manapság már csak szervezett túra keretében lehet feljutni a hegyre. Hosszas kérdezősködés után egy három napos utat választottunk, amely utolsó hajnalban egy opcionális csúcstámadást is tartalmazott, valamint teljes ellátást. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a csapatunkkal tartó vezető és a teherhordók viszik az élelmünket, a sátrunkat, a matracainkat és a hálózsákjainkat, amelyeket szintén az iroda biztosít. Nekünk csak a személyes holminkat kell magunkkal vinni, és némi meleg-, illetve esőruhát.

Akárhogy próbáltam alkudozni, Mr. Morris nem akart az egymillió rúpiás (húszezer forintos) ár alá menni. Hiába erősködtem, hogy nekünk nem kell hordár, nem kell sátor, majd mi gondoskodunk magunkról, Mr. Morris kötötte az ebet a karóhoz. Végül beletörődtem dologba, és azzal vigasztaltam magam, hogy legalább munkát adunk a helyieknek, és nem erőltetjük meg magunkat túlságosan a betegség után.

A 3700 méter magas Rinjani vulkán Lombokon (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Hamar beláttam, hogy okos dolog volt engedni. Az első nap szinte végig a sziget északi oldalának sűrű dzsungelében haladtunk, toronyirányt felfelé. Kora délután megálltunk, és több más csoporttal egyetemben tábort vertünk egy kis tisztáson. A hordárok fát gyűjtöttek, majd a tábortűzön instant tésztát (mi goreng) főztek zöldségekkel. A főzelékszerű végeredmény a vártnál jobban sikerült, lent a parton sem ettünk volna különbet az útszéli étkezdékben.

A délután második felében kiértünk az erdőhatárhoz. Rövid pihenő és all inclusive kekszosztás után új értelmet nyert a meredek fogalma. A hegy az eddiginél is durvább szögben magasodott elénk, az erdei gyökerek lépcsőjét poros, köves, csúszós ösvény váltotta fel, és még a tűző Nap is nehezítette a dolgunkat.

Odafent a hegyen minden kerek

A nap végén valahogy mégis feljutottunk a peremre, és megint megállapítottuk, hogy mégiscsak jó az a teljes ellátás. Amíg csapatunk „személyzete”, a szandálban közlekedő indonéz férfiak a tábor felállításával foglalatoskodtak, mi kisétáltunk a vulkán peremére, és önfeledten élveztük a naplemente fényeit, és a vulkán belsejében elénk táruló nem akármilyen látványt.

Balra a Rinjani 3726 méter magas csúcsa, szemben a kráterében található Baru-vulkán a Tenger Gyermeke nevű tavon (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

2200 méterrel a tengerszint felett álltunk, és a vulkán belsejében található 230 méter mély tavat csodáltuk, amelyet a helyiek Segara Anaknak, a Tenger Gyermekének is hívnak, mivel a vulkáni kőzetből előtörő anyagoknak köszönhetően olyan kék a színe, mint az óceáné. A tó keleti oldalán kis félsziget alakult ki a Baru nevű vulkán kitörésének köszönhetően. A látvány, háttérben a 3726 méter magas főcsúccsal, nyugat felé a felhők közül előbukkanó Gunung Agunggal (a szomszédos Bali legmagasabb hegye), a közelben pedig a három apró gyöngyszemmel, a Gili-szigetekkel, mindent megért.

Másfél órával később már a hátunkat a hegynek döntve a Tejút fantasztikus látványában gyönyörködtünk. Itt aztán nem volt semmi fényszennyezés. A csillagok beborították az eget, ragyogásuk mellett szinte elvesztek a lenti szigetek lámpafényei. A lenti emberek világa, beleértve a saját életünket is, minden bajával, nyűgével együtt hirtelen nagyon aprónak és jelentéktelennek tűnt. Talán ezért az érzésért kockáztatja annyi hegymászó akár az életét is.

Akár négy feleségünk is lehet

Meredek, sziklás ösvényen ereszkedtünk le a kráterbe, amelynek alján a tó partját követve egy hőforráshoz érkeztünk meg. Itt a sziklákból több helyen forró víz tört elő, amely a helyi patak hideg vizével keveredve ideális termálfürdőt nyújtott elfáradt lábizmainknak.

Amíg a teljesen kiépítetlen, természetes medencékben ülve élveztük a felettünk zubogó vízesés látványát, a hordárok a tóparton tüzet raktak, és ebédet főztek nekünk. A menü nem különbözött az eddigiektől: tészta zöldségekkel, teával. Éhes ember azonban nem válogat, különben is, örültünk, hogy nem nekünk kellett gondoskodnunk az élelemről, mert így tovább élvezhettük a forró fürdőt két francia és két amerikai útitársunkkal.

Innentől négyfősre csappant a csoportunk. Csupán mi és a két francia lány folytatta az utat a hordárokkal, akik még mindig papucsban járták a meredek hegyi ösvényeket elképesztő méretű, rogyásig pakolt kosarakkal a vállukon, amelyeket egy vastag bambuszág két végére akasztottak. Csak azért nem sajnáltuk őket, mert szemmel láthatóan meg sem kottyant nekik ennyi teher cipelése, mosolyogva előztek le minket a meredek, csúszós hegyi ösvényeken.

A hordárok papucsban még a legmeredekebb ösvényen sem csúsztak el (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Túravezetőnktől megtudtuk, hogy a helyi sasak férfiaknak a feleségük mellett három másik barátnőjük is van, mert itt ez a szokás, és mert megengedhetik maguknak a fizetésükből. Ugyanígy a feleségnek is lehetnek más pasijai. Pár nappal később a szomszédos Sumbawa-szigeten találkoztunk egy férfival, aki épp 16 adag ételt rendelt egy utcai étkezdéből elvitelre, merthogy odahaza négy feleség, és összesen 12 gyerek várta. Négynél több feleséget vagy szeretőt egyébként a vallási előírások értelmében még a legtehetősebbek sem engedhetnek meg maguknak.

Kóla és sör helyett a felhőket élvezzük 2300 méteren

Nehéz terheket cipelő, szandálos hordáraink már rég felállították a táborunkat a hegygerincen, mire mi felértünk. De más meglepetés is ért minket a 2300 méteres magasságban: néhány helybeli sört, üdítőt és édességet árult a turistáknak.

Mi persze nem kértünk a csemegékből, hanem kivártuk a vacsoránkat, amely ezen az estén csodák csodájára tészta helyet rizst tartalmazott. Amíg az étel főtt, a reggeli timelapse felvétel sikerén felbuzdulva ismét elindultam a fényképezőgéppel, hogy megfelelő helyet keressek az esti műsor megörökítésére. Odalent, a katlanszerű völgy alján, amelynek az oldalában egész délután felfelé kapaszkodtunk, most felhők gyülekeztek. A fényképezőgépet a völgyre irányítottam, és elindítottam a végtelen sorozatfelvételt. Íme.

Késői csúcstámadás

Vezetőnk a vacsoránál azt az eligazítást adta, hogy aludjunk csak nyugodtan, ő majd felébreszt minket fél kettőkor, és néhány keksz meg egy kis tea elfogyasztása után éjjel kettőkor elindulunk fel a csúcsra. Izgatottan bújtunk be a hálózsákokba, hiszen magunk sem tudtuk, képesek leszünk-e az éjszaka közepén több mint 1400 métert kapaszkodni felfelé a vulkán csúcsáig.

Az első meglepetés az ébredéskor ért minket. A vezetőnk aludt, mint a bunda, és csak két óra múlva kelt fel az unszolásunkra. Ekkor már az összes többi csapat nekiindult a hegynek, mi pedig egy kicsit idegesek lettünk. Vezetőnk ennek ellenére komótosan nekilátott reggelit készíteni. Sajtos, tojásos szendvicsei amúgy a kulináris élvezetek csúcsát jelentették ezen a túrán, csakhogy mi egy másik csúcsra vágytunk, ahová végül csak hajnali fél négykor sikerült elindulni. Hogy jutunk így fel a beígért napfelkeltére?

Azt hittük, sosem érünk fel a csúcsra (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Hamarosan vulkáni hamuval és kövekkel borított, meredek gerincen találtuk magunkat, a végtelenségbe menetelve. Ez a terep nem csak a szálló por miatt volt kellemetlen, hanem mert a porhanyós talajon, ha kettőt léptünk előre, egyet hátracsúsztunk. Tőlünk balra pirkadni kezdett az ég alja, jobbra pedig egyre távolodott tőlünk a Baru-vulkán és a tó. Egy órával később már a nagy vulkán peremére is teljes egészében ráláttuk, és valamikor félúton a Nap is felkelt. A Rinjani árnyéka több tíz kilométer hosszan elnyúlt Bali felé, mi pedig szembetalálkoztunk az első csúcsról lefelé tartó csapattal.

Mikor végre felértünk, már csak egyetlen páros volt a csúcson. Megkértük őket, készítsenek rólunk néhány fotót, mert a vezetőnkről már tudtuk, hogy nem tud képet komponálni. Pár perccel később a pár és a vezetőnk elindultak lefelé, mi pedig kettesben maradtunk a hegyóriás tetején. Keletre Sumbawa, nyugatra Bali szigete terült el, körös-körül a végtelen tenger és a felhők látványa. Egyből megbocsátottuk vezetőnk minden hibáját, és úgy éreztük, nem voltak hiábavalóak a fölfelé vezető út gyötrelmei.

Boldog pillanatok a hegy tetején Forrás: Harkányi Árpád

A látvány lefelé menet sem volt csúnya. Mire a legkitettebb szakaszokra értünk, a Nap már teljesen beragyogta a kráter belsejét, így nagyszerű kilátásban gyönyörködhettünk. Valahol 2600 méter környékén bevárt minket a vezetőnk, majd a már szinte üres táborban elfogyasztottuk második, egyúttal legkiadósabb reggelinket, amely ezúttal vastag, édes palacsinta volt cukorral és banánnal.

Közben a tegnap esti timelapse helyszínén majmok kisebb hadára lettünk figyelmesek. Ételt kerestek a kevés hátrahagyott szemét között, amelyet szétfújt a szél, mielőtt az esti tábortűz martalékává válhattak volna. Ázsia kevésbé fejlett vidékein így megy az újrahasznosítás, nem csak a hegyen, hanem odalent a városokban is. Ha van is szemétszállítás, az önszervezett, de inkább az a jellemző, hogy mindent elégetnek, legyen az bármely mérgező műanyag. Mindezek ellenére, ázsiai viszonylatban elég szép rendet és szervezettséget találtunk a hegyen.

A Rinjani meghódítása utazásunk egyik fénypontja és nagy sikerélménye volt. Fantasztikus élményekkel gazdagodtunk, közben pedig a csúcsot is sikerült megjárnunk, amire igazán nem számítottunk a kezdeti nehézségek után. Indonézia pedig ismét megmutatta, hogy ezerarcú, kalandokkal, izgalmakkal teli hely, ahol, ha nem lustul el az utazó, sosem fog unatkozni.

Korábbi cikkeinket itt és itt olvashatja.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.