Marokkó megmutatta a sötét oldalát

2014.03.12. 14:29

Mesebeli, forró, varázslatos, titokzatos. Afrikára az idők során megannyi jelzőt ráaggattak, de hogy milyen valójában, csak kevesen tudják. Egy átlagember Afrikával egy tunéziai, vagy egyiptomi szálloda ablakából ismerkedik. Ha nagyon extrémnek vallja magát, befizet egy dzsipes sivatagjárásra vagy tevegelésre, melynek keretében kiviszik a közeli dűnékre, majd este a bárban lelkesen meséli az ismerőseinek, mekkora kalandban volt része. Velünk nem egészen ez történt.

Az Ibériai-félszigetre tervezett kerékpártúránk szervezése során minket is megérintett a fekete kontinens közelsége, így Portugália és Andalúzia bejárása után bő egyhetes marokkói szakaszt is beterveztünk magunknak. Hogy jó döntés volt-e? Erre nehéz egyértelmű választ adni.

Reggel 8-kor kötött ki kompunk Melillában, mely közigazgatásilag még Spanyolország része, így pár kilométeres tekerés után értük el a határátkelőhelyet. Négy sorban álltak az autók, utasaik körülöttük rohangásztak. Teljes volt a káosz, fogalmunk sem volt, mi a teendőnk. Egy arab fickó jött oda segíteni, tört angolsággal elmondta, hogy először egy papírfecnit kell kitöltenünk, amellyel az orvosi vizsgálat bódéja előtt kanyargó hosszú sorba kell beállnunk, majd pedig az útlevél-ellenőrzést kell kivárnunk.

Nagyon készséges volt, még az angol-francia-arab nyelven íródott formanyomtatványt is segített kitölteni. Mi meg is köszöntük volna neki a segítséget, de ő persze rögtön jelezte, hogy ez itt nem megy ingyen. Közben koldusok jöttek-mentek körülöttünk, egy percig sem volt nyugta az embernek. A helyiek nem nagyon ismerik a sorban állás szabályait, mindenki úgy tolakodik, ahogy nem szégyelli. Több mint két órába telt, mire végre megkaptuk a következő pecsétet, és beléphettünk Marokkó földjére.

Csak a káosz mindenütt

Elég erős volt a kontraszt Spanyolországhoz képest. Az addig széles, jó minőségű út tele volt kátyúkkal, az emberek, autók, motorok, teherautók, állat vontatta szekerek semmilyen közlekedési szabályt nem ismerve haladtak rajta. Pontosabban egyetlen szabály érvényesült: mindig a nagyobbnak volt elsőbbsége.

A romos házak piszkos, sárgás-barnás kockákra hasonlítottak kicsiny ablakokkal. Járda nem volt, csak por, mocsok és iszonyú régi, lepukkant autók, motorok, teherautók. Sokan az út szélén szerelték őket, mert elég gyakran megadták magukat a nagy melegben és porban. Tudtommal egy dologban világelső Marokkó, a közlekedési balesetek gyakorisága és súlyossága tekintetében. Nem volt túl biztató tény ez egy kerékpáros számára.

Egy marokkói kisváros főutcájaForrás: Puskás Zoltán

Első marokkói állomásunk Nador volt, szép mecsettel, pálmafás sétálóutcával és rengeteg emberrel. Viszonylag nyugodtan telt a reggel, csak két árus próbált meg valami kacatot ránk sózni. Ha máshol nem, Afrikában gyorsan megtanul az ember nemet mondani. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű elvegyülni felpakolt kerékpárjainkkal. Ráadásul sem a határon, sem itt a városban nem nyüzsögtek az európai turisták. Pedig korábban azt reméltem, ennél azért többen leszünk.

Már tizenegyet mutatott az óra, mire neki tudtunk vágni aznapi, cseppet sem könnyű szakaszunknak. Taourirt városáig még 110 kilométert kellett megtennünk kiszáradt pusztaságokban, hegyek között. Mindössze két lakott települést jelzett a térképünk.

Mintha az űrből pottyantunk volna

Hamarosan elhagytuk a tenger partvidékét, letértünk a forgalmas főútról, és dél felé tartottunk a végeláthatatlan pusztaságban. Szép lassan emelkedett az út és a hőmérséklet, a távolban megjelentek, majd egyre közelebb kerültek a Rif-hegység lankás, elefántalakú hegyei. Egy kis falu eldugott részén álltunk meg pihenni. Az iszonyú hőség ellenére a helyi fiatalok hosszú, vastag pamutingben és farmerben, az öregek kaftánban sétálgattak, és nagy szemeket meresztettek ránk, mintha csak az űrből pottyantunk volna le közéjük.

Taourirt nyolcvanezres lélekszámú városa Belső-Marokkóban fekszik a Rif-hegység és a Középső-Atlasz közötti termékeny folyóvölgyben, majdnem 400 méterrel a tenger szintje felett. Mint minden marokkói városban, itt is ötvenméterenként lobogott az ország vörös színű zászlója, az utak pedig sokkal szélesebbek és jobbak voltak, mint a városon kívül. A belvárosban hatalmas volt a nyüzsgés. Gyalogosok, szamaragoló emberek cikáztak össze-vissza, közöttük rongyoltak át az autók, motorok.

A másik nehezítő tényező, hogy a városokban semmit nem tábláznak ki. A főutakon lévő kilométerkövek és útjelző táblák segítenek a tájékozódásban, de amint beér az ember egy városba, nincs mihez viszonyítania. Mivel a spanyol partok mentén a tervezettnél jóval többet kalandoztunk, Marokkóban már nem fért volna bele az időnkbe, hogy biciklivel tegyük meg a mintegy 400 kilométeres útszakaszt Taourirttól Rabatig. Ezért aztán úgy döntöttünk, vonatra szállunk.

Úton MarokkóbanForrás: Puskás Zoltán

A Marokkói Vasúttársaságról (ONCF) egy jól megszerkesztett háromnyelvű honlapról tájékozódtam. Kiderült, hogy a jegyek jóval olcsóbbak, mint itthon, a nagy méretű poggyászt pedig csomagként fel lehet adni az olyan vonatokra, melyek poggyászkocsival közlekednek. A gyakorlatban persze semmi nem ment simán. A poggyászleadás zárva volt, a cseppet sem előzékeny állomásfőnök pedig kijelentette, hogy ma már biztosan nem utazhatunk együtt a biciklinkkel. Besötétedett, de még mindig sokan várakoztak a peronokon, senkit sem zavart, hogy az emberek fel-le ugrálnak a mozgó vonatokról.

Este háromnegyed 11-kor futott be az éjszakai szerelvény. Igényes, komoly vonat volt, csak hálókocsiból állt, és a kalauz mellett minden hálókocsihoz külön személyzet járt, mintha csak egy guruló szállodáról lett volna szó. Szerencsére a bringák szállítását is meg tudták oldani, mi pedig végre száguldhattunk nyugat felé az éjszakában. Megmosakodtunk, majd végigheveredtünk a kényelmes, puha ágyon, és szép lassan álomba merültünk a csendesen zakatoló szerelvényben.

Modern, vagy lepusztult? Néha elég erős a kontrasztForrás: Puskás Zoltán

Késsel raboltak ki minket

Hajnalban érkeztünk meg az ország fővárosába, Rabatba. Ilyet még nem láttunk Marokkóban. Gyönyörű pálmafás sugárutak, tiszta és rendezett sétálóutcák, boltok, kirakatok, mintha Európában járna az ember, csak éppen templomtornyok helyett mecsetek uralták a látképet. Nem tétováztunk, gyorsan nekiláttunk a még szürkületi fényben pompázó város felfedezésének.

Elhaladtunk a királyi palota épületegyüttese mellett, majd a város déli határán található Cellah felé vettük az irányt. Gyorsan megtaláltuk, hiszen Rabat nem olyan nagy város, 770 ezer lakosával csak a negyedik Marokkóban. Már kívülről is impozáns látványt nyújtottak a 2300 éves római település tornyai a felkelő Nap fényében. Korán volt még, a látogatás csak reggel 8-kor kezdődött, ezért továbbmentünk a Hasszán-toronyhoz, mely a főváros jelképe és egyben legnagyobb látnivalója.

A felkelő Nap a Cellah romjainál köszöntött minketForrás: Puskás Zoltán

A hajnali városnézés után vásároltunk egy kis harapnivalót, majd leültünk reggelizni a bolt elé. Marokkóban lehetetlen sokáig úgy pihenni, hogy valaki meg ne szólítson minket. Néha egyszerűen csak beszélgetni akartak, máskor pár percnyi baráti csevely után előkerült a zsebből valami értéktelen kacat, amit ránk akartak sózni. Aztán ott voltak a koldusok és lejmolók, akik rögtön rátértek a tárgya.

Most egy fiatal, fekete pólós srác jött oda hozzánk, hogy egy kis pénzt szerezzen Tamás barátomtól. Nem hagyta annyiban a dolgot, egyre erőszakosabban nyomult, míg végül Tomi megelégelte, összepakolt és felpattant a bicajára. A srác futva követte. Mi is gyorsan utánuk iramodtunk. Pár száz méter után lelassítottunk egy kereszteződésnél. Amint átértünk a túlsó oldalra, a srác előrántott egy hatalmas kést, s egy határozott mozdulattal levágta Tomiról az övtáskáját, majd berohant egy keresztutcába.

Legszívesebben rávetettük volna magunkat, de a kés óvatossá tett minket. Csak biciklin követtük, próbáltuk nem szem elől téveszteni, és abban reménykedtünk, hogy sikerül segítséget kérnünk valakitől. Normál esetben a marokkói városok tele vannak rendőrökkel, most persze sehol nem láttunk egyet sem. Alig járt az utcán valaki, a srác nagyon jól tudta, mikor kell rabolni.

Nem sokkal később találtunk egy újságot olvasó rendőrt, aki beszólt a központba, és küldtek értünk két civil ruhás járőrt. A bicajok és cuccok itt maradtak, minket rendőrautóval átvittek a városon kívüli főkapitányságra, és egy undorító, börtönszerű alagsorban várakoztattak hosszú órákon keresztül. A rendőrök nem beszéltek angolul, csak franciául és arabul. Ez volt a nemzetközi esetekkel foglalkozó osztály.

Végre felvették Tomi vallomását, aki az összes pénzén kívül az útlevelét és az igazolványait is elvesztette. Az adatokat egy csomagolópapír-szerű lapra vették fel, majd adtak egy ennél valamivel hivatalosabbnak tűnő nyomtatványt, amivel Tomi állítólag gond nélkül elhagyhatja az országot, nincs szükség konzulra, menjünk bátran Allah hírével.

Rabat fejlett belvárosa ne tévesszen meg senkit. Itt raboltak ki minketForrás: Puskás Zoltán

Már jócskán elmúlt dél, mire elindult velünk a rendőrautó vissza a városba. A jókora forgalom autóból talán még kaotikusabbnak tűnt, mint kerékpárról. Most bizonyára mindenki azt gondolja, hogy a rendőrautóval simán siklottunk át a legbonyolultabb forgalmi helyzeteken, az autók lassítottak, és félrehúzódtak. Egy frászt! A megengedett 60 km/h-val haladtunk lakott területen belül, és a többiek úgy húztak el mellettünk, mintha ott se lennénk. Néha úgy bevágtak elénk, hogy csak satufékkel tudtuk elkerülni az ütközést. Itt még a rendőröknek sem adják meg az elsőbbséget.

Felszállás menet közben

Az incidens miatt lőttek a terveinknek, kerékpározás helyett busszal kellett nekivágnunk a Casablancáig tartó száz kilométeres szakasznak. Már öt óra felé járt az idő, amikor hosszas bolyongás után, teljesen elcsigázva megérkeztünk a főváros buszpályaudvarára. Mit mondjak, nem hasonlított a Népligetre. Nem volt pénztár, nem voltak kocsiállások, se kijelzők, csak egy hatalmas, olajfoltos, töredezett betonplacc, tele temérdek jelzés nélküli, rozzant busszal, és hangyaként futkározó embertömeggel.

Átpréseltük magunkat egy szűk gyalogoskapun, ahol rögtön megszólítottak. Casablanca, nyögtem ki a varázsszót, mire egy buszhoz vezettek minket, amelynek már javában járt a motorja. Egyszer csak két fiatal srác termett mellettünk, felcsapták a csomagtartót, kikapták kezemből a bringát, még azt is alig hagyták, hogy legalább a kormánytáskámat leszereljem. Egy határozott mozdulattal bent termett járgányom a csomagtérben. Eközben a sofőr ránk se hederített, szép lassan araszolgatni kezdett előre.

Pánikba estem, odakiáltottam a társaimnak, hogy felszállok, mert ha ez a csotrogány elviszi az összes cuccomat, akkor nekem lőttek. A buszon hol kérleltem, hol határozottan parancsoltam a vezetőnek, hogy álljon már meg legalább fél percre, amíg a többiek holmiját is bepakolják, de csak röhögött rajtam, és ment tovább. Szerencsére végül a srácok bringáinak is találtak helyet, mielőtt elértük a pályaudvar kijáratát, így együtt maradhattunk. A városban több helyen is megálltunk, és bár nem voltak megállók, az emberek mégis tudták, hol veszi őket fel a busz.

A Hasszán-torony Rabat leghíresebb látványosságaForrás: Puskás Zoltán

A busz hamarosan kiért az autópályára, besorolt a belső sávba, és végigelőzte a sort. Ilyen gyorsan busszal még életemben nem utaztam. A jármű az autópályán kétszer lelassított, lehúzódott a leállósávba, és anélkül, hogy megállt volna, az emberek fel-le ugráltak róla, akárcsak a vonatról. Majd lazán átsétáltak az autópályán, a túloldalon lévő házaik felé. Kétnapos tapasztalattal a hátam mögött ki mertem jelenteni, hogy a közlekedési morál ebben az országban ismeretlen fogalom.

Casablanca előtt sejtelmes ködfelhő ereszkedett ránk az óceán felől. Első látásra olyan volt, mint egy hatalmas füstgomolyag. A város előtt letargikus látványt nyújtó nyomortelepeken át vezetett az utunk, mintha egy Indiában készült dokumentumfilm részesei lettünk volna. A város közepébe itt sem merészkedett be a buszunk, lerakott minket egy – rabatihoz hasonló – lepusztult városszéli buszpályaudvaron.

Túlélőpróba indul

Casablanca, ahogy az itteniek hívják Casa, arabul Dar El Beida 2,7 millió lakosával messze az ország legnagyobb városa. Így az eddigi kaotikus jelző sokszorosan érvényes rá. Ki gondolná, hogy a század elején még csak egy kicsi városka állt a helyén? Üstökösszerű karrierje a franciák révén kezdődött, akik elhatározták, hogy nagy nemzetközi kikötőt építenek ide, mely az idők során egész Afrika egyik legjelentősebb kikötőjévé nőtte ki magát. Mint a kikötővárosokat általában, rossz levegő, hatalmas forgalom, koszos utcák, valamint vegyes bőrszínű, vallású és gondolkodású népesség jellemzi.

Igazi túlélőpróba vette kezdetét. Bár volt nálam egy térkép Casablanca belvárosáról, ezen azonban sem a pályaudvar, sem az általunk kinézett kemping nem volt rajta. A Nap állásából körülbelül be tudtam lőni az égtájakat. Elindultunk a forgalmas külvárosi utcákon, melyek látványa elképesztő volt. Az úton keresztben-hosszában minden, aminek kereke van, és menni tud, a járdákon elképesztő gyalogosinvázió. Sokan kiabáltak, integettek utánunk, de eszünk ágában sem volt megállni. Csak róttuk a végtelen utcákat, tartva a keleti irányt, mely – ha minden igaz – előbb-utóbb az óceán partjára vezet.

Az utcán hegyekben állt a szemét, az emberek rongyosak, lepusztultak voltak. Hirtelen az az érzés futott át rajtam, ha itt most ránk sötétedne, ezek az emberek nem kirabolnának, hanem egyszerűen megennének minket. A parthoz közeledve javult egy kicsit a városkép, a széles sugárutak mellett modern felhőkarcolók magasodtak. A kempingről nem volt más információnk, csak egy név, egy cím és egy GPS-koordináta. Ezek közül a címmel mentünk a legtöbbre, odanyomtuk az értelmesebbnek tűnő emberek arcába, akik mutattak egy irányt.

Hosszú órák után végre találtunk egy francia férfit, akinek derengett, hogy mit is keresünk. Tőle tudtuk meg, hogy azért néztek ránk olyan bután az eddig megkérdezett emberek, mert az Avenue Jean Mermoz már nem létezik, átkeresztelték Avenue Omar Al Khuyammá. Ráadásul szerinte már a kemping is bezárt vagy fél éve. Azért skiccelt nekünk egy térképet, amivel gyorsan odataláltunk, és két hosszú óra bolyongás után tényleg csak egy gyomos kertet találtunk. Este 8 óra volt. Túl voltunk egy rablótámadáson, egy rendőrségi hercehurcán, egy normálisnak nem éppen nevezhető buszúton, és egy kétórás nagyvárosi túlélőtúrán. Életem legfárasztóbb napjának azonban még korántsem ért véget.

Tájékozódni nem mindig könnyű, itt a tábla segítettForrás: Puskás Zoltán

Egy célunk maradt csupán, elhagyni a várost, amilyen gyorsan csak lehet. Lekavarodtunk a tengerpartra, majd megtaláltuk a kifelé vezető kétszer két sávos, forgalmas utat. Láthatósági mellényeink felkerültek, és villogtattunk hátra ezerrel. Nem úgy az autósok és a motorosok, akik jócskán sötétedés után is kivilágítatlanul közlekedtek. Bár a városnak vége szakadt, az emberáradat nem szűnt meg. Nem volt olyan kilométer, ahol ne állt volna legalább 10-15 ember az út szélén.

Fogalmunk sem volt, mennyi utat tettünk meg, csak annyit tudtunk, hogy rémesen fáradtak és kimerültek vagyunk. Minden kincsünket odaadtuk volna hat négyzetméternyi zavartalan helyért, ahol kipihenhettük volna magunkat. A széles és jó út közben elfogyott, helyette szűk, katasztrofális minőségű aszfaltcsík maradt, néhol akkora gödrökkel, hogy ha egyet eltaláltunk volna, ott fejeztük volna be a túrát. Este 10 óra felé elkeseredett döntésre szántuk el magunkat. Egy útkanyarulatnál letoltuk a töltésről a járgányokat, és a kecskék, kutyák, viskók szomszédságában felállítottuk a sátrainkat.

Pocsék éjszakánk volt. Többször vadul csaholó kutyafalkák ébresztettek, szinte körülvették sátrainkat. Álmosan, zúgó fejjel ébredtünk egy nehéz nap nehéz éjszakája után. Csak ekkor tűnt fel, hogy sátrunktól alig húsz méterre egy döglött szarvasmarhatetem feküdt, valószínűleg ezt féltették tőlünk a kutyák. Ők azonban már messze jártak, most a sirályok reggeliztek belőle.

Emberek az út szélénForrás: Puskás Zoltán

Másnap délelőtt egyhangú, sík, kopár tájon róttuk a kilométereket. Nagy forgalom szerencsére nem volt, csupán a már jól ismert öreg Mercedes taxik száguldoznak rogyásig megrakva emberekkel. Az egyikben nyolc ember nyomorgott, még a sofőr is egy utas öléből vezette a tragacsot. Délben már El-Jadida romos óvárosában bolyongtunk.

Vasárnap még a sürgősségi mobilszámán sem értük el a magyar nagykövetet. Most végre sikerült beszélnünk vele, de rossz híreket közölt. A rendőrök becsaptak bennünket, útlevél nélkül nem lehet elhagyni Marokkót. Tominak sürgősen vissza kellett utaznia Rabatba, hogy beszerezze a szükséges dokumentumot. A busz ígérkezett a legjobb megoldásnak. Végre szerencsénk volt, így idejében fel tudtuk rakni társunkat egy – a korábbihoz hasonló – járatra.

Talán furcsa, de ennyi viszontagság után után mi még mindig elhittük, hogy szép lehet ez a marokkói túra, ezért folytattuk utunkat. Szerencsére. Az út további részében ugyanis sokkal jobb dolgok történtek velünk, amiről a folytatásban olvashatnak majd.