Klausztrofóbiásan a bolíviai ezüstbánya mélyén

Nem igazán tudom megmagyarázni, hogyan jutottam arra az elhatározásra, hogy leszállok egy bolíviai ezüstbányába. Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy klausztrofóbiás vagyok. Egy biztos, akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez nem Európa. Fel sem merült bennem, hogy a bánya nem lesz biztonságos.

Estefelé értem a világ egyik legmagasabban fekvő városába, Potosíba. Hamar találtam egy hostelt, ahol nem csak szállást kaptam, de a bányatúrát is azonnal megszervezték nekem másnapra. Név, útlevélszám, pénz, és már rakták is elém a papírt aláírásra. A formanyomtatványon az állt, hogyha bármi bajom esik, nem perelem be az utazási irodát. Érdekes módon nem fogtam gyanút. Azt gondoltam, biztos mindent megtesznek, hogy ne történjen semmi baj.

Kokalevél és dinamit - bevásárlás a bányászpiacon

Másnap korán jöttek értünk, hozták a felszerelésünket: kezeslábas, gumicsizma, sisak, bányászlámpa. Négy csoportra osztottak bennünket, három angolul és egy spanyolul beszélőre. Én ez utóbbiba kerültem, mivel beszélem a nyelvet. A vezetőnk elmondta, hogy első utunk a bányászpiacra vezet majd, ahol vehetünk ajándékot a bányászoknak. Egyáltalán nem értettem, miért kell nekem ajándékot vennem a bányászoknak, ha már befizettem a belépőt. Ez aztán a turistacsapda, gondoltam.

Rövidesen a piacon találtuk magunkat, ahol mindenféle bányászszerszámot és -felszerelést árultak. A bányászok egyéni vállalkozók, maguk gondoskodnak a felszerelésükről. Amit kihoznak a bányából, eladják a cégnek. Így aztán a vállalatot nem terheli se felelősség, se kötelezettség, még biztosítási költségekkel sem kell számolniuk.

A vezetőnk egy kis boltba invitált minket, ahol kokalevelet, üdítőt és dinamitot vehettünk a bányászoknak. Azt gondoltam, ez valami vicc, de mivel mindenki vett valamit, én is beszereztem egy csomag kokalevelet. Aztán áldást kértünk Pachamamától (Földanya), hogy ne omoljon ránk a bánya. Hát, ha itt ez a szokás, ám legyen, gondoltam magamban, és felhajtottam a 97 fokos alkoholt, amelyet egy kis kupakban adtak körbe. Készen álltunk, irány a bánya!

Irány a bánya, vegyünk előtte nagy levegőt! Forrás: AFP/hemis.fr/Escudero Patrick

Egyes szint: ez nem turistalátványosság - ez bánya!

Tudom, naiv voltam. Azt gondoltam, a beöltöztetés csak színjáték, egyel több ok arra, hogy lenyúlják a pénzünket. Azt hittem, hogy egy jól megvilágított, korlátokkal és lépcsőkkel ellátott barlangba látogatunk. Látszik, hogy eddig még csak a Pálvölgyi-barlanghoz volt szerencsém.

Ahogy beléptünk, máris össze kellett görnyednünk, mert túl közel volt a „plafon”. Vaksötétben botorkáltunk, csak a fejünkre szerelt bányászlámpák világítottak. Mivel 4200 méter magasan jártunk, alapból nem volt túl sok levegő, ráadásul kendőt kellett az orrunk elé kötnünk, hogy a légutaink ne teljenek meg porral. Mindehhez iszonyatos meleg társult, úgyhogy ennél ideálisabb környezetet el se tudnék képzelni egy klausztrofóbiásnak.

A lábunk alatt sínek húzódtak, közöttük pedig sártenger. Ezért kaptuk a csizmát. Alig vártam, hogy végre olyan helyre érjünk, ahol kinyújtóztathatom magam. Ahogy meneteltünk előre, vezetőnk egyszer csak elkiabálta magát: Falhoz! Hátunkat a nyirkos falnak támasztva próbáltuk magunkat a lehető legkisebbre összehúzni. Fogalmunk sem volt, mi történik. Először valami nyikorgást és robogást hallottunk, majd az alagút végén fények jelentek meg, a bányászok lámpái. Futva tolták ki egy kis kocsin az ezüstöt. Épp hogy elfértek mellettünk.

Végre megálltunk egy kicsit szusszanni a bányászok védőszentje mellett, aki némi ajándékért cserébe vigyáz a föld alá merészkedők épségére. Volt, aki innivalót adományozott a szobornak, én meg legkedvesebb benső hangomat elővéve megkértem, hogy ha lehet, hozzon ki élve erről a helyről. A vezető megmutatta a nyers ezüstöt, mesélt egy kicsit a bányáról, majd azt mondta, irány a második szint.

Vezetőnk a nyers ezüstöt mutatja Forrás: Vigh Bori

Roham a második szinten

Azt gondoltam, ez nem lehetséges, de az alagút még szűkebb lett. Egy idő után már nem hogy állni, de guggolni sem tudtunk. Hanyatt fekve húztam át magam a kövek alatt egy körülbelül 50 centis peremen, ami elég meredeken lejtett. Mellettem akkora szakadék tátongott, hogy nem láttuk az alját. A mögöttem haladó olasz fiú megcsúszott, a lába a nyakamba fúródott. Akkor jutott eszembe, ő vett dinamitot, amely most a hátizsákjában lapul.

A lejtőről egy üregbe érkeztünk. Alig fértünk el benne hatan, az egész nem volt több négy-öt négyzetméternél. Úgy tűnt, zsákutcába kerültük, innen már nem vezetett sehová alagút. Mindenki forgatta a fejét, fejlámpáink cikáztak a bánya falán, amitől egyre jobban szédültem. Nem kaptam levegőt, óriási gombóc volt a torkomban. Elért a klausztrofóbiás roham.

Itt lehet klausztrofóbiás rohamot kapni Forrás: AFP/hemis.fr/Boisvieux Christophe

Menekülni akartam, de persze nem volt hová. Minden erőmet összeszedve szóltam a vezetőnek, hogy nekem ennyi elég is lesz, köszönöm szépen. Bár az elején mondta, hogy szóljunk, ha rosszul lennénk, amikor jeleztem, hogy visszamennék, csak vakarta a fejét. Kiderült, hogy nincs, aki visszavezetne engem a kijárathoz, mert a másik vezetőnket valahol elhagytuk félúton.

Két opció maradt. Vagy visszamegyek egyedül a már megjárt szakaszon, vagy továbbmegyek a harmadik szintre, ahol már fel lehet egyenesedni. Semmi kedvem nem volt egyedül bóklászni a bányában, egy olyan helyen, ahol már az egyik vezetőnket is elhagytuk. Nem volt más választásom, mint továbbmenni. Levettem a kendőt az arcomról, hogy több levegőt kapjak, és meredten néztem magam elé, hogy ne is lássam, hol vagyok. Pár perc múlva elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy továbbinduljak.

Élve eltemetett bányászok a harmadik szinten

Mint kiderült, mégiscsak vezetett alagút a kis odúból tovább, csak olyan szűk volt a bejárata, hogy alig látszott. Megint egy csúszdán találtam magam, ahol kis kavicsokon gördültem lefelé kapaszkodó nélkül. Végül egy létrához értünk, amely jobbra-balra lengett, miközben a fokok pörögtek a lábunk alatt, ha nem megfelelően tapostunk rajtuk.

Az alagutat faszerkezetek tartották. Már amennyire. Minden második ugyanis ketté volt törve. Vezetőnk közölte, hogy eredetileg az utat egyenesen folytatnánk, de sajnos a bányának az a része beomlott, így más irányba kellett mennünk. Az alagút végén két rossz arcú bányász lapátolt. Megkérdeztem, mit csinálnak, mire elmondták, hogy legalább három ember bennrekedt az alagút másik oldalán. Nem tudják, élnek-e, vagy sem.

Forrás: AFP/Aizar Raldes

Se mentők, se híradó, semmi felhajtás. Csak ez a két jóindulatú ember, akik munkaidejükben lapátolnak, hogy elérjék valószínűleg halott kollégáikat. Bolívia nem Chile. Itt nem etetik egy fentről ásott lyukon a bent rekedteket. Nem küldenek hozzájuk pszichológust. És ha esetleg ki is jönnének élve, senkit nem vonhatnak felelősségre.

Odaadtam ennek a két embernek a kokalevelet, amelyet a piaci kis boltban szereztem be, és borzasztóan elszégyelltem magam, hogy nem vettem több mindent nekik, mert azt hittem, ez csak egy lehúzás.

A kokalevél elveszi az éhséget

A negyedik szintre megint egy labilis létrán jutottunk le. Utolsóként értem le, és ahogy körbenéztem, egy lélek sem volt sehol. Lehasaltam a földre, hátha megint olyan alagutat választottak, amely szabad szemmel alig látható. Igazam volt. Egy keskeny repedésen át megláttam a lámpák fényét. Túl messze volt a kijárat ahhoz, hogy bepánikoljak. Áthúztam magam a repedésen.

A csoport egy bányásszal beszélgetett, aki egy kis kalapáccsal dolgozott. Mint minden bányásznak, neki is ki volt tömve a pofazacskója kokalevéllel. A vezetőnk kérdéseire válaszolgatott egy-egy szóval, de ha mi kérdeztük, egyáltalán nem reagált. Mint kiderült, 11 éves kora óta dolgozik ebben a bányában, napi 8-10 órát, heti hét napban. A kokalevelet azért rágják, mert elveszi az éhséget. Ha ennének, vécére kellene menniük, az meg itt lent nem lehetséges. Az ürülék a gázokkal keveredve robbanékony.

Nem sokkal később találkoztunk egy 14 éves kisfiúval. Legalábbis azt mondta, ennyi idős, de ha meg kellett volna saccolni, hány éves, én 35-40-et mondtam volna. Mint a többiek, ő is alig akart velünk beszélni. Lesütötte a szemét, és amint megkapta az ajándékokat tőlünk, faképnél hagyott minket.

Fény az alagút végén

Elindultunk felfelé. Eszembe sem jutott, hogy nehezebb lesz, mint lejönni. Pedig logikus, felfelé mászni levegő nélkül nagyon megterhelő. Az oxigénhiány miatt a városban is meg kell állni 100 méter séta után. Egymás szemébe rúgtuk a port, ahogy felfelé próbáltuk küzdeni magunkat a kis kavicsokon. Volt olyan pillanat, amikor megálltam, és azt mondtam, nem megyek tovább, annak ellenére, hogy kitartó embernek gondolom magam. Próbáltam levegőhöz jutni, levettem a kendőt, de a helyzet nem lett sokkal jobb. Rengeteg port lenyeltem.

Fény az alagút végén Forrás: Vigh Bori

Próbáltuk egymást biztatni, a vezetőnk már rég lehagyott minket. Azt hittem, sosem jutok fel. Aztán végre fel tudtam guggolni, majd egyenesedni. Teljesen kimerülve vonszoltuk magunkat a kijárat felé a sötétben. Aztán megláttuk beszűrődni a napfényt a bejáraton. Hihetetlen élmény volt. A meleg napfényben fürödve, eufóriában, hunyorogva veregettük egymás vállát.

Kisbuszokkal vittek minket vissza a hostelbe. A sofőr felhangosította a rádiót. Épp egy Pink Floyd-számot játszottak, a We don’t need no educationt.

Korábbi cikkünket a bolíviai ezüstbányáról itt olvashatja.